galéria megtekintése

Dühből, erővel

0 komment


Horváth Gábor

A harag lehet jó tanácsadó. Charles Mingus például egész életében dühös volt. A fehér emberre, a közönségre, a muzsikustársaira, a zeneiparra, a feleségeire, a gyerekeire, a világra. Ekkora indulat másokat megbénított volna, de az ő herkulesi erejével nem bírt. A konfliktusok egyre magasabb csúcsok felé repítették – egészen addig, amíg az izomsorvadás tolószékbe nem kényszerítette, de az majd a történet vége lesz.

Származása, mint stílusa, eklektikus: ereiben fekete, fehér, sárga és vörös vér keveredett. Egy arizonai katonai támaszponton született 1922-ben, de Los Angelesben nőtt föl, és korán kiderült, mennyire tehetséges. Apja egyszer megmérette az IQ-ját, és így foglalta össze az eredményt: Még a fehérek között is zseni lennél! Kamaszkorában zongorázott, csellózott és zeneszerzést tanult. Azonban a klasszikus zenészek közé nem fért be a színes bőre miatt, a dzsesszbandbe meg nem kellett csellista, úgyhogy megtanult bőgőzni.

Úgyis egyre több Duke Ellingtont hallgatott, és mire kettőt pislantott, kikiáltották csodagyereknek. Ám azt jól megjegyezte, hogy kissrácként, mivel állítólag nem olvasott elég folyékonyan kottát, nem vették be a Los Angeles-i ifjúsági szimfonikus zene­karba.
Azzal vigasztalódott, hogy pelyhedző állú nagybőgősként Louis Armstrong, Kid Ory, Lionel Hampton zenekaraiban játszhatott. New Yorkba költözött, ahol a klubokban Charlie Parker, Art Tatum és Bud Powell oldalán futott be. Nagydarab volt, a bőgő szinte eltűnt a kezei közt, ha gyalogolni kellett a próbákra, pehelyként vitte a vállán. 1953-ban jött el élete nagy pillanata, Ellington bigbandjének tagja lett. Nem tartott sokáig.

Több verzió is létezik, de a lényeg az, hogy a trombonos Juan Tizol hozott pár kottát, és megkérte Mingust, játssza le az egyiket. A bőgő azonban egy oktávval feljebb szólalt meg, amit a Puerto Rico-i szóvá tett. Mondta-e, hogy a niggerek nem tudnak kottát olvasni, vagy nem mondta, annyi év távolából talán már mindegy is, a lényeg az, hogy Mingus piszkavassal esett neki, ő pedig kést rántott. (Mindig volt nála rugós kés, a puerto ricóiaknál, mint azt a West Side Storyból tudjuk, általában volt.) Szerencsére a trombitás Clark Terry fiatal korában bokszolt, és elég erős volt hozzá, hogy távol tudja tartani őket egymástól. Ellington nagyon szerette Tizolt, ráadásul olyan szerzeményeket kapott tőle, mint például a Karaván. Nem volt kérdés, hogy a próbaidős bőgősnek kell mennie. Bár Ellingtonnal később még játszott, Mingus és Tizol a későbbiekben gondosan elkerülte egymást.

 

A baj azonban nem kerülte el Mingust. Az 50-es évek végére igazi sztárrá vált, csodálatos lemezeket adott ki, de nemcsak erről lett híres, hanem a folyamatos balhéiról, verekedéseiről is. Már nemcsak a ­dzsessz szerelmesei jártak a fellépéseire, hanem a katasztrófaturisták is. Koncert közben össze tudott veszni az evőeszközökkel túl hangosan csörömpölő közönséggel (mint egyszer lekiabálta a pódiumról, Isaac Sternnek bezzeg nem kell elviselnie ezt a disznóságot) vagy a szerzeményeivel túl szabadon bánó zenésztársakkal. Volt, hogy a dobost székestül lökte le az emelvényről, egy trombonost meg úgy szájba vágott, hogy kitörtek a fogai és többé nem tudta kifújni a magas hangokat. Az esetből per is lett, de kibékültek, és Jimmy Knepper később sokat dolgozott a Mingus Dinasty nevű emlékzenekarral.

Fotó: Tom Marcello / Wikipedia

Mingus lemezcégeket alapított és vitt csődbe, párszor elvált és házasodott, kapott díjakat és kilakoltatási végzéseket, fiatalok sorából csinált muzsikust, és a XX. századi nyugati zene egyik legkiemelkedőbb komponistájává vált. Két és fél órás, Sírfelirat című, tizenkilenc részből álló szvitjét tizenhét éves korától írta, de mint eleve tudta, csak jóval a halála után adták elő. Akkor viszont csodájára járt a világ. A New York ­Times azt írta róla: „Mingus az volt a zenében, ami Jack Kerouac az irodalomban vagy Jackson Pollock a festészetben”. Vad, zseniális őserő. A bluestól a bebopon át a szabad dzsesszig, sőt, Bartókig, Schönbergig terjedt a világa.
Utolsó hónapjaiban már se keze, se lába nem mozgott, egy darabig még énekelve komponált, aztán már énekelni sem tudott.

Egy mexikói indián javasasszony segítségével próbált talpra állni, Cuernavacában halt meg, csupán 56 évesen. Hamvait özvegye a Gangeszbe szórta, egyik bőgőjét pedig Pege Aladárnak ajándékozta. Ma három zenekar is viseli a nevét, New Yorkban minden héten játszik valamelyik, és a középiskolások bigbandversenyét is Charles Mingus Fesztiválnak hívják. Ha pedig valaki a macskáját szeretné megtanítani az angolvécé használatára, látogasson el a Mingusmingusmingus.com internetes oldalra, ahol részletes utasításokat talál. Végül is volt valami, amihez ennek a folyton dühös embernek végtelen türelme volt. 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.