galéria megtekintése

A vesztes győzelme

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 09. számában
jelent meg.

Paár Ádám
Népszabadság

A szövetségesek győzelme nemcsak megadta a kegyelemdöfést a nemzetiszocializmusnak, hanem lehetőséget is nyújtott Európának – legalábbis a kontinens nyugati felének –, hogy túllépjen a kicsinyes nemzetállami és nagyhatalmi önzésen, gyűlölködésen. A győzelem Németország számára is esélyt adott az újrakezdéshez, amellyel végső soron a kettéosztott ország nyugati fele képes volt élni. A szovjet megszállás alá került keletnémet területeken azonban a régimódi hazafias szellem megmerevedett – persze olyan formában, hogy az ne sértse a Szovjetuniót.

Az 1949-ben megalakult Német Demokratikus Köztársaság vezetői azt hangsúlyozták, hogy ők képviselik és viszik tovább a német történelem patrióta és humanista örökségét. Leginkább Luther Márton, Münzer Tamás és az 1813-as Napóleon-ellenes népi felkelés hagyományára hivatkoztak, ám a német patriotizmus és a szovjet típusú szocializmus összeházasításán alapuló kísérlet 1989-ben megbukott. Herfried Münkler német politikatudós 2012-ben magyarul is megjelent könyvében (A németek és mítoszaik, 2012, Európa Könyvkiadó) azokat a politikai és kultúrtörténeti mítoszokat vizsgálta, amelyek hozzájárultak a németség önképének kialakulásához.

Megdöbbentő, hogy a második világháborús győztesek készpénznek vették azokat a mítoszokat, amelyeket a XVIII. század végétől a német értelmiség alakított ki, és amelyeket a német társadalom – miután megismerkedett ezekkel a mítoszokkal – maga is vallott. Holott a nemzeti érzéshez fűződő politikai mítoszokat mindig egy szellemi kisebbség alkotja meg, és azok lassan terjednek szét – az iskolarendszer, a tömegsajtó, az irodalom révén – a társadalomban. A Németországot megszálló szövetségesek elhitték a szellemi felsőbbrendűségről német értelmiségiek sora – August Wilhelm von Schlegel, Heinrich von Treitschke és mások – által vallott nézeteket, amelyeket a XIX. században a német polgárság, a Bildungsbürgertum is sulykolt.

Ilyen félreértések vezettek az álságos kérdésfeltevéshez, hogy a „költők és filozófusok népe” miként dőlhetett be a hitleri mákonynak. Ez persze értelmetlen kérdés, hiszen egyetlen nép sem költők és filozófusok népe. A XIX. század végén a kelet-poroszországi, a sváb vagy akár a bajor alpesi parasztok aligha tudták, hogy ők kulturálisan felsőbbrendűek másoknál. Honnan is lett volna ehhez mércéjük? Ők az őseiktől örökölt népi, paraszti kultúrában éltek, saját régiójuk nyelvjárását beszélték, és nem a polgárság és értelmiség magas kultúrájának termékeivel keltek és feküdtek; nem is volt idejük a „szellemi felsőbbrendűség” értelmiségi és polgári mítoszának ápolására.

 

És gondoljuk el, hány összetevője volt (van) annak, amit német (osztrák, magyar, lengyel, francia, angol stb.) kultúrának nevezünk! A nemzeti kultúra alatt létezett az egyes régiók külön kultúrája, a polgárságétól mindenütt elütő népi, paraszti kultúra, az egyes foglalkozási csoportok kultúrája (szakmai egyletekkel, újságokkal), nem beszélve a századvégi szociáldemokrata munkás ellenkultúrájáról. Nem lehet mindezt a nemzeti karakter abroncsába belegyömöszölni! Azok, akik általában nem szeretik a nemzeti sztereotípiákat, hajlamosak átvenni azokat, ha a németekről szólnak és pozitívnak tűnnek – bár a „költők és filozófusok népe”, mint láthattuk, negatív előjelet is kaphatott a náci népirtással összefüggésben.

A berlini orosz főhadiszálláson ünnepli a kapitulációt Zsukov marsall amerikai és angol tábornokokkal
A berlini orosz főhadiszálláson ünnepli a kapitulációt Zsukov marsall amerikai és angol tábornokokkal
AFP

Vagy vegyünk egy másik közkeletű tévedést: Poroszországnak mint a militarizmus hazájának a bemutatását. Maguk a szövetségesek is elfogadták, hogy Németország „elporoszosításával” vett rossz irányt a német történelem. Amikor a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1947. február 25-ével kimondta Poroszország megszüntetését, a Rajna-vidék katolikusai és a közép- meg délnémet területek liberálisai alig leplezték a döntés fölötti örömüket. Méltó reváns volt ez az előbbieknek az evangélikus poroszok uralmáért és a bismarcki korszak „kultúrharcáért”, utóbbiaknak pedig az 1848-as demokratikus remények meghiúsulásáért, a badeni forradalom leveréséért.

A Rajna-vidéki Konrad Adenauer például nagy csapásnak tartotta a német történelem számára a porosz dominanciát. Csakhogy akkor nehezen lehet eltekinteni attól, hogy a híres 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet résztvevői egytől egyig a német demokraták által átkozott régi porosz arisztokrácia és katonatiszti kar tagjai voltak. Ugyanakkor a német liberális erők – a szociáldemokráciával együtt – nem bizonyultak elégséges véderőnek a hitleri hatalomátvétellel szemben. Hiába, a történelem bonyolultabb, mint ahogyan a sztereotípiák sugallják.

A Francesoir hírt ad a feltétel nélküli kapitulációról
A Francesoir hírt ad a feltétel nélküli kapitulációról
AFP

Az 1950-es években a nyugatnémetek új identitást találtak maguknak: a szociális piacgazdaságot. A Német Szövetségi Köztársaságban a szociális piacgazdaság vált a német nemzeti identitás alapjává, ahogyan a skandináv országokban az alanyi jogon járó szociális juttatás Britanniában meg a Munkáspárt által teremtett Országos Egészségügyi Szolgálat. Természetesen a szociális piacgazdaság sem épülhetett volna fel nyugati pénzügyi segítség (a Marshall-segély!) nélkül, és ha az amerikaiak nem akarták volna, hogy az NSZK – és a többi jóléti állam – „kirakat” legyen a Kelet felé: lám, a kapitalizmus is megteremti a szociális igazságosságot nincs szükség ehhez szocialista rendszerre!

És persze ne feled néven ismert fejlődés „talpasairól”, a jugoszláv, olasz, görög, portugál és török vendégmunkásokról, akik nagyban hozzájárultak a „gazdasági csoda” kibontakozásához. Németország és a skandináv országok mélyről indultak – előbbi egy totális összeomlással végződött háborúból, kettéosztottságból, kollektív bűntudattal terhelten; utóbbiak pedig a századelő nyomorúságából. De messzire jutottak gazdasági és szociális téren. Senkivel nem akarnak háborúzni, és a világ legnagyobb jótékonykodói. Ezek a jóléti országok Magyarország számára is például szolgálhatnak: a nemzeti nagyság a szociális biztonság megteremtésében is megnyilvánulhat.

Van-e nemesebb nemzeti cél, mint az, hogy a nemzeti közösség minden tagja emberi körülmények között éljen, hogy ne kelljen rettegnie senkinek az éhezéstől, a járványoktól és a háborúktól. Európa e három démonát 1945 után, a győzelem napja után sikerült távol tartani Nyugat- és Észak-Európától! Mindebben nagy szerepe volt az állam szociális, oktatási és egészségügyi szerepvállalásának. Vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy nemzet az őt ért vereséget – külső nyomásra és külső (anyagi, politikai) támogatással – előnnyé tudja változtatni. Ehhez olykor szükség van egy katasztrófára, ami véget vet az addig követett tragikus politikának, és új utat szab a társadalomnak. Katasztrófára nem vágyunk, de van mit tanulnunk Németországtól.

A szerző történész, a Méltányosság Politikaelemző Központ politológusa

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.