galéria megtekintése

A változás pillanata

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 17. számában
jelent meg.


N. Kósa Judit
Népszabadság

Hány fotó készülhetett vajon az Erzsébet híd újjáépítéséről? Tízezer? Százezer? Millió? Amióta a Fortepan létezik, az embernek tényleg az az érzése, hogy mindenki, de tényleg: mindenki lefényképezte a karcsú kábelhíd megszületését, akinek csak fotómasina lógott a nyakában a hatvanas évek elején.

Pár esztendő alatt olyan dús fotódokumentáció jött létre az efféle amatőr anyagokból ezen az egyetlen honlapon is, amelyből gyakorlatilag óráról órára rekonstruálhatnánk, hogyan tűnt el Budapestről a régi híd két csonka pillére, és hogyan épült meg az új átkelő.

Fotó: Mikó László / Népszabadság/archív

Ami persze nem csoda, hiszen a hatvanas évek elején egy újabb „felszabadulást” megélő város hatalmas kollektív élménye volt a híd újjászületése. Eltűnt a brutális háborús mementó, amelyhez szinte már hozzászokott a szem, és napi tapasztalat lett a teremtés, az új létrejötte. Készült a híd, és lehetett végre hangosan vitatkozni: a régi volt-e szebb vagy ez az új.

 

Bontás és építés: a változás lázában égett a hatvanas-hetvenes években Budapest. Amerre csak fordult a korabeli polgár, azt tapasztalta, hogy ott már semmi sem olyan, mint régen volt. A bő évtizeddel korábban még csákánnyal-lapáttal elkezdett, majd félbehagyott metrót hirtelen fúrópajzsok kezdték mélyíteni, majd még javában folyt a munka az egyik vonalon, amikor már belefogtak a másikba.

A föld mélyében zajló építkezés nyomában pedig hatalmas aluljárók is épültek a felszín alatt, egymás után adva vadonatúj arcot a nagyobb budapesti tereknek és útkereszteződéseknek. Aztán jöttek a felüljárók, útszélesítések, belefogtak az első sztráda, az M7-es építésébe, a város pedig idővel megtanulta, mi az a közlekedési dugó. Az új végérvényesen győzelemre ítéltetett a régi felett. Még akkor is, ha olykor százezrek szíve vérzett a pusztulás miatt. És ez a kor másik nagy kollektív élménye: a pótolhatatlan veszteség.

Ahogy az Erzsébet híd építését, úgy a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház bontását is százak (ezrek?) fotózták. Annak is van emlékképe a díszeitől megfosztott épületről, az egyre fogyó falakról, az elárvult rivaldáról és a precíz robbantásokról, aki akkor még nem is élt.

Olyan ez, mint Óbuda: egy-két nemzedékkel előttünk járó eleink a Tabánt siratták, mi pedig azt fogjuk örökké fájlalni, hogy a kisvárosias Óbuda girbegurba utcáit eltolta a föld színéről a dózer, és a házgyár ontott a helyükre irdatlan panelmonstrumokat. Ennek a veszteségérzésnek valójában semmi köze ahhoz a tényhez, hogy mi magunk vagy felmenőink jártak-e valaha Óbudának akár a környékén is.

Mikó László 1971-ben készült fotója, amely a Képszabadság-sorozat harmadik kötetének címlapjára került, elképesztő pontossággal ábrázolja ezt a pillanatot. Két valaha volt óbudai utca fut előttünk a semmibe, kiürített, megbontott házak szegélyezik őket, itt-ott még akad olyan is, amelyben laknak, ottfeledett emberek egy halálra ítélt városban; szemben pedig új tízemeletesek zárják le a látványt, tömör sorfalukból sugárzik az erő.

Fotó: Mikó László / Népszabadság/archív

A Népszabadság fotóriporterei – de leginkább az említett Mikó László – végigfotózták ezt a változást. Dokumentálták az Erzsébet híd építését, a budai Vár átalakítását, a Belváros útjait ellepő autótömeget, a metró indulását és a villamosok eltűnését. Ott voltak, amikor nem kis nehézségek árán felrobbantották a régi Déli pályaudvart, nem hiányoztak egyszer sem, amikor az illetékesek újra és újra nekilendültek a Vigadó megújításának – az ötvenes évek végétől egészen 1980-ig tartott ez a folyamat – és fotózták a Nyugati pályaudvar előtti felüljáró építését is. (Lefogadom, készült fénykép a várost izgalomban tartó, összeérni nem akaró két hídfélről is, csak az talán nem került be a pártlap archívumába. Kudarcokat nem dokumentálunk, elvtársak. Mi viszont rögzítettük, hogyan lett egy műszaki problémából makacs városi legenda: az erről szóló írást is megtalálják a jelen kötetben.)

Ezek a képek – és a Népszabadság mai szerzői által hozzájuk fűzött szövegek – egyrészt kordokumentumok: megmutatják, milyen volt az első nap a kalauz nélkül közlekedő autóbuszokon, hogyan teltek a régi Westend végnapjai, vagy hogyan bontották le a bauxitbeton által jelentett veszélyre hivatkozva a Fiumei úti társadalombiztosítási székház budapesti nevezetességnek és igazodási pontnak számító tornyát. Másrészt viszont önálló műalkotásnak is beillenek hajdani kollégáink fotói.

Abban a korban, amikor hatszor hatos filmre fényképeztek a riporterek, és még a pártlapnál sem volt mindegy, mennyi „anyagot” használnak el, a fotósok a kompozíció mestereivé váltak. A főváros legnagyobb neonját a téli jégzajlás közepette szerelő szakik vagy a Keleti pályaudvar vágányrengetege fölött a vezetékeken egyensúlyozó villanyszerelők látványa beleég a memóriánkba. A képeken feltűnő dinamikus változás pedig talán egy kis nosztalgiát is ébreszt bennünk – mégiscsak egy olyan korba leshetünk be a Képszabadság-sorozat harmadik kötete segítségével, amelyben mindaz létrejött, amivel ma jól-rosszul sáfárkodunk.

Népszabadság Retro 3.: „Holnapra megforgatjuk”
96 oldal, 990 forint, kapható a nagyobb újságárusoknál és az Alexandra üzleteiben

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.