Mások úgy lettek kémek, hogy jó barátságot kötöttek a pohárral. Belegondolni is hátborzongató, hogy olykor miféle embereken múlt a világ sorsa. Talán jobb, ha nem is tudjuk, kik hol és hogyan szedték össze azokat az információkat, amelyek alapján koruk politikusai országok sorsát meghatározó döntéseket hoztak. Ismert olyan kém (csak a rend kedvéért: férfi), aki közel kétszáz nő ágyában fordult meg, miközben gyűjtötte a tárgyalásokon jól hasznosítható híreket.

A kémek járnak-kelnek, fecsegnek és még inkább fecsegtetnek, majd a hasznosnak látszó híreket továbbítják megbízójuknak. Ez a hír olykor csak egy szó. Például az, hogy NEM. Sztálin erre a szóra várt 1941 telén, miközben Hitler csapatai már Moszkva kapuihoz közeledtek. Richard Sorge, „a Szovjetunió egyik leghasznosabb kéme” szinte az utolsó pillanatban küldte el üzenetét Sztálinnak. NEM. Ez a szó akkor azt jelentette, hogy Japán nem készül megtámadni a Szovjetuniót.

Sztálinnak tehát nem kellett a kétfrontos háborútól tartania, Moszkva alá vezényelhette az esetleges japán támadás elhárítására Távol-Keleten tartott seregeinek javát, s így megnyerhette a moszkvai csatát. Sorge méltán került be a Kémek krémjébe, a rendőrből lett összeesküvéselmélet-gyűjtő blogger, [tiboru] legújabb könyvébe Allan Pinkerton, Mata Hari, Berija, Albert ezredes, az izraeli mesterkém, Eli Kohen, vagy a hidegháború alatt az angol titkosszolgálat közel felét kiiktató Kim Philby és mások mellé.

Bár a Kémek krémje című kötet elsősorban kéméletrajz-gyűjtemény, betekintést ad abba a világba, amelyben minden gyanú felett álló diplomaták, kiugrott alkoholisták, tekintélyes újságírók, valamint testüket a haza szolgálatába állító férfiak és nők keverik a kártyát, aztán olykor talán maguk sem tudják pontosan, hogy kinek az érdekeit szolgálják.

[TIBORU]: Kémek krémje. Göncöl Kiadó, 2015, 330 oldal, 2940 Ft