Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, a XX. században sokkal többen hagyták el, mint ahányan idemenekültek.
Ezt a tömeget a Nyugat (mindenekelőtt az akkor még elég szegény Ausztria) tisztességgel befogadta. Mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harminckét év. A dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és kevéssé van szocializálva a hálára.
A létező, súlyos és közös európai problémából, annak az országra eső részéből
a Kárpátok magyar esze kreált egy nem létező, a magyarság létét, asszonyát, gyermekét, munkahelyét, paradicsomát, múltját, jövőjét fenyegető végveszélyt.
Nemzeti konzultációt indítottak, sunyi plakátokat nyomattak, majd elrendelték egy ijesztően értelmetlen drótkerítés építését a déli határon, éles pengékkel Szerbia felé. A magyarság megvédése augusztus folyamán Európa megvédésévé nemesedett, illetve cinikusodott.
A célt szentesítő eszköznek, az ideiglenesen határunkon állomásozó létesítménynek e hónap végére állnia kéne, kerül, amibe kerül, alighanem jóval többe, mint amennyiből meg lehetne könyörülni a tízezreken, akik segítségért folyamodnak Európához, történetesen Magyarországon keresztül. A kerítés valódi pengéi befelé állnak, célja a demonstráció, az erős sugallat: édes nemzeti együttműködőm, ez a magyar igazság, építsd hát meg te is a magad kerítését, zavard ki a gyorséttermedből, pályaudvarodról, parkodból, országodból, könyörületedből a nálad bőrszínűbbet, a menekült kinézetűt.
Innen csak egy bágyadt mutatismutandis, ha tetszik egyradikálnyi a távolság odáig, hogy ez vonatkozzék a cigányra, a zsidóra, a melegre, a mélyszegényre.
Mindenkire, aki nem mi vagyunk. A másra. A négyméteres magyar nagyfal, az Ideiglenes Műszaki Határzár (Idemihat?) építése bizony belenyúlik majd a télbe. Ami e hónap végére, a Tusnád vezéri akaratnak megfelelően állni fogand, mert valaminek állnia kell a vártán, az egy fekvő valami, a GYODA. Csak arra jó, hogy aki áthágja, elkövesse a rongálás bűntettét.
Amúgy tiszta költészet, egy daktilikus verssor. Épp annyit ér, mintha kiírták volna a híres kék plakátokra, a hasonlóképpen dallamos szalem alejkum nermagyar fordításaként: gyors telepítésű drótakadály. Egyik Illetőm kisember, az örök többség része. A maga mikrovilágában kiismeri magát, de minden, ami ide benyomulni látszik, csak rossz lehet. Szorongását hamar pánikká lehet fokozni. Rettegéssé az idegentől, akit különben illenék segítenie, mert templomjáró, rendes embernek tudja magát, de hát kis pont ő ebben a földgolyónyi tanyavilágban.
Aki azt mondja neki, hogy alaptalanul fél, az hazudik. Mert mindig van mitől.
Naná, ha ezeknek ott a határban éhezik a gyerekük, mindenre képesek. Én is az volnék, gondolja Illetőm, ha nem maradnék meg a seggemen.
Mindenki maradjon ott, ahol van, hallja a tévéből a vezér öblös, idióta mondatát. S hallja az uszítást, hogy ki tudja, melyikük terrorista, rá adásul a nagy részük feketébb még a cigányoknál is. Ha esetleg adok neki valamit, még rám szokik. Ha meg nem adok, az se jó, mer hogy még tán agyon is csap.
Ha ezek odafönt, az okosok, ennyire utálják, én mire föl szeressem? Ha ezek kerítést építenek, én is megtehetem a saját kis óvintézkedésemet, jut eszébe Illetőmnek a drótról meg a feszültségről, s még hozzáteszi, hogy ám mind tud magyarul, különben nem magyarul nyomták volna nekik a plakátot, hogy ne vegyék el a magyarok munkáját. Egy másik Illetőm, gumilövedékes vasárnapi négervadász, segítene a szerveknek, s nem érti, mért nem kell az ő hazafias segítsége. Virtigli újnáci, egy tüntetésen elrikkantja magát, hogy „ledarálunk minden román csecsemőt”, ami természetesen és hivatalosan nem képezheti uszítás tárgyát, hisz a véleménynyilvánítás időpontjában nincs nála se daráló, se csecsemő.
Hogy félelemkeltő? Aki nem érintett, aki magyar, az nem fél. Az orbáni udvartartás nem szereti az ilyen rikkantgatókat, az viszont nem jön rosszul, ha van egy kis miheztartás.
Ha félnek tőlünk, magyaroktól. Nem konkrétan a román csecsemők, hanem a világ nem olyan része. A nem-mik. Csak féljenek, akkor majd megjön a tisztelet is, gondolják, ha gondolnak bármit a hatalom megtartásán, az ország teljes elbirtoklásán kívül.
Újabb Illetőm magyar roma, próbál része lenni a nemzetnek, polgára az államnak. Nem hibátlan, senki sem az. Erkölcseit, öntudatát rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor egyedül a nyálasbokrétás szónoklatokban teszi jóvá, nemessé az embert. Egyszer csak följön a torkában az epe, és feladja. Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tetten érhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen. Kábán, süketen áll egy idegen repülőtéren, csúnya, riadt és ellenséges.
|
NATO-drót, avagy „gyorsan telepíthető drótakadály”
Koncz György / Népszabadság |
Hátában az otthon ragadtak irigy tekintete, arcában az esetleges majdani befogadók firtató pillantásai. Nem politikai menekült, pechjére nem volt olyan szerencséje, hogy bántották volna, csupán attól kellett félnie, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás. Csak a szomszédját kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséli Illetőm, hogy ő volt az áldozat, hisz lehetett volna. És azt hazudja, ő maga hallotta a mondatot, miszerint „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejére húzta a dunyhát, annyira félt, s csak utóbb tudta meg, hogy ezt ordítozta odakint egy részeg újnáci.
Igen, mindent megtesz, hogy kikerüljön innen, élni akarja az egy életét, ott, ahol hagyják. A hazája rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni vele, hogy itt élnie, s halnia kell. Az a hazája, ha elrepül.
Talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni.
Megint másik Illetőm már hetek óta úton van. Úgy pakolják őket egyik hullaszagú furgonból a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt. A szállítmányt egy ismeretlen kontinens hideg hajnali parkolójában a megállíthatatlan fogvacogás buktatja le.
Az egyenruhások előbb óraketyegésnek vélik a zajt, amiből rögtön pokolgépre következtetnek. Megkönnyebbülnek, mikor kirendelt traktorossal letépetik a furgon ajtaját, de ennek nem sok jelét mutatják. Akár meg is etethetnek az ideges kutyáikkal, gondolja Illetőm, így is szerencsénk van, hogy a hosszú úton kísérőink nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet. Illetőm hetek óta csak kollektíve létezik. Kollektíve néz ki a sötétből a hirtelen zseblámpafénybe, saját arca, személyisége nincs, szemei vérágas, rettegő halacskák a rajból. Senkibb vagyunk a senkinél, gondolja. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak.
Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, hallja az egyik hivatalos személyt. Mint a sötét éccaka lika, feleli erre a bizonyos Gyuszi. Igyenest a dzsungelből.
Illetőm nem érti, amit a szervek mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentik őket a fulladástól, az elosztóhelyen legalább van takaró, latrina és levegő. Illetőm nem politikai menekült, csupán veszi a bátorságot, hogy nem akar éhen halni, nem akarja, hogy lemészárolják csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára született.
Élni akar, ami a szülőföldjén képtelenség. Aki majd hivatalból törődik vele pár percet, az a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradt a fekete seggén, és bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik, kituszkolja a problémát a látóteréből, ami szűk vagy nem, egy állami biopengének, szemnek a láncban, elég. Illetőm ül a közép-európai zöldhajnalban, soha többé nem fog kelleni senkinek. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nála.
Ad abszurdum, egyetemlegesen kisebbségek vagyunk, bármely többség bármely része bármikor kisebbségben találhatja magát, minél kevésbé hiszi, annál inkább,
és akkor erős szüksége lesz ama jogokra, amiket többségben hajlamos volt elsumákolni, rosszabb esetben lebontani, ellapátolni céljai útjából. S ha szüksége lesz rá, az emberi jogok természetesen megilletik, ezért mindenkiéi. Csak hát, ugye, mindenki-e, aki más?
Szó szerint, kérem, szól ki valamelyik Illető a gépemből, a gép egyszerű gyermeke, ami jár, az jár. Márpedig nekem kompletten emberi jogom, hogy ne kelljen látnom, legföljebb tévébe’ fekete-afrikait, buzit, cigányt, zsidót, mikor kit, mindenki mást, mer’ effektíve rosszul vagyok tőle, én is, meg a kislányom is. Ha az ilyen császkálhat, ráadásul két lábon, nekem is jogom, hogy maradjon otthon. Ez az Illetőm ül a vacsoraasztalnál, rámordul a gyerekre, hogy ne hintázz, mert csak a fekete majom hintázik Afrikába’, ellenben a fehér ember ül, ha vacsorázik. Hogy értve?
Úgy, hogy minden társadalomnak van egy alapja, mert különben cserélhetnénk a helyet, hogy azok ülnének itt, mi meg odalent a pápua-dzsungelben, meg a mindenféle koszovókban és szíriákban. A jog az jog, a majom az majom, a néger az néger, a néger pedig majom. Az idegen szép szó, van benne valami feszes, húrszerűen pengő.A Czuczor–Fogarasi szótár példamondata, a máig élő közmondás nem éppen hízelgő: Aki idegen ebnek kenyeret vet, nem veszi jutalmát. Fenti cédulák kontextusában igen jellemző a szóval alkotott egyik első magyar mondat a Jókai-kódexben: Miképpen idegenektől számtalan bosszúságokkal illettetik vala.
Félek, arra a gyúlékony ostobaságra, hogy „mindenki más, egyedül mi nem vagyunk mások”, arra az idők végezetéig lehet majd érték- és érdekközösségeket, rezsimeket, birodalmakat alapozni.
A xenofóbiára, a durvább vagy finomabb gyanakvásra és gyanakodtatásra, ami egy nyár alatt drótakadállyá élesíthető, pengével kifelé, hamis megnyugvással befelé, hogy itt aztán, vala, ami vala, nem lesz több illettetés. Anélkül, hogy tippeket adnék, ha az urak a nagy művet Szent Istvánról neveznék el (aki, mondjuk, valamelyik kormányközeli intézet újabb kutatásai szerint valójában gyűlölte az idegeneket, s azokból egyet be nem fogadott), az nagyon is szép és kormánylogikus gesztus lenne. Szent István GYODA – tessék mondogatni, ízlelgetni az új és oszthatatlan nemzeti kenyér hömpölygő illatában.
