1759-ben aztán a szólásszabadságot követelő pamfletjével elballagott az illetékes cenzorhoz, a korrupt politikai szélkakas hírében álló Niklas von Oelreich filozófusprofesszorhoz, és megállapodtak néhány kisebb változtatásban, amelyek nem vágtak a lényegbe. De hiába engedte át a művet a bizonyára lefizetett cenzor, amint kijött a nyomdából, látszott rajta, mennyire robbanásveszélyes. Még a megjelenése napján összeült a fölsőbb cenzortanács, és betiltotta. Az 500 példányból 78-at tudtak begyűjteni, a többi fű alatt terjedt, és elemi erővel hatott. Aki lebukott vele, súlyos pénzbírságot fizetett. A szerzőt pedig száműzetésbe kényszerítették.
Messzire ment.
1761-ben az első igazán tudatosan tervezett hosszú távú tudományos expedíciót indította el a dán király a „Boldog Arábiába". Linné ajánlására Forsskalt is bevették a hatfős csapatba. Hatalmas munkát végeztek, Forsskal rengeteg növényt fedezett fel, írt le, 565 gyógynövény szerepelt a listáján, a Vörös-tengerből is alaposan kiírta a halakat és egyéb tengeri lényeket. Utolsó levelében, 1763. június 9-én még azt írja Linnének, hogy kiváló egészségnek örvend, és hamarost hazatér.
Nem tért. Július 11-én, életének 32. évében elvitte a malária. Az expedíció egyetlen túlélője hazahozta és kiadta tömérdek jegyzetét, rajzát.
Svédország ekkor már nem volt nagy, de még nem szokta meg, hogy nem az. A XVI. század közepétől a XVIII. század elejéig tartozott az európai nagyhatalmak közé, az északi háború elvesztése, 1721 után már nem. A következő évtizedekben gyengécske királyok ültek a svéd trónon, a rendi országgyűlésben, a Riksdagban és az ő kormányában dőltek el érdemben a dolgok. A rendek között a polgárságnak és a szabad parasztoknak, akik a haderő javát adták, elég nagy súlyuk volt. Kialakult valamiféle váltógazdálkodás a konzervatív Kalappárt és a liberális Sipka- (Éjjelisipka) párt között.
A nagy vereség után a liberálisok két évtized alatt szépen begyógyították a sebeket, rendbe hozták az országot, berendezkedtek a kishatalmi létre, aztán jöttek a konzervatívok, és a következő bő két évtizedben mindent tönkretettek, kimerítő és sikertelen háborúkba rángatták bele az országot. Forsskalt is ők száműzték. Amikor már eleget ártottak, elverték az ország pénzét és hatalmas adósságot csináltak, megbuktak, 1765-ban visszajöttek a sipkások, és az ő legradikálisabb képviselőjük, Anders Chydenius filozófus 1766-ban Forsskal szellemében kibokszolta a világtörténelem első törvényét, mely rögzítette a sajtószabadság és az információs szabadság elvét. (Utána rögvest ki is rúgták Chydeniust, mert ő már a sipkásoknak is túl liberális volt.)
A törvény eltörölte az előzetes cenzúrát a teológiai és tudományos tárgyú művek kivételével. Az állammal és a királlyal szemben ellenséges írásokat továbbra is büntették, de nem előzetes cenzúrával, hanem utólag. Már ezzel is messze megelőzték a korukat, de még inkább azzal, hogy elrendelték az állam működése során keletkező valamennyi irat nyilvánosságát nagyon kevés kivétellel. Ez az, amiben Svédország ma is messze a világ előtt jár. Bárki elolvashatja bármely állami vezető, például a miniszterelnök által írt és kapott leveleket.
És akkor jött egy ténylegesen uralkodni vágyó uralkodó, és 1772-ben megpuccsolta a rendi parlamentet. III. Gusztáv imádta Voltaire-t és féktelenül utálta a fékeket és ellensúlyokat. „Felvilágosult despotaként" sok jót és rosszat tett. Támogatta a polgárságot, a parasztságot, leépítette a nemesi előjogokat, megszüntette a katolikusok és a zsidók jogfosztottságát, liberális, piacpárti gazdaságpolitikát folytatott, felfejlesztette a szociális és egészségügyi intézményrendszert, pártolta a művészeteket, az oktatást, de a parlamentet és a szabad sajtót ki nem állhatta. Mindkettő lehetőségeit addig csonkította, amíg szinte semmi nem maradt belőlük. És kicsi sem mert lenni, vissza akarta állítani a nagy svéd birodalmat, amibe beletört a bicskája. Merénylet áldozata lett.
Az 1766-os törvény alapelvei azután beépültek az 1809-es alkotmányba, a következő években pedig a törvényt továbbfejlesztették, semmit nem hagytak cenzori felügyelet alatt. Mire ez megtörtént, Napóleon napja leáldozott, és a kicsinységével megbékélt Svédország 1814 óta, immáron két évszázada békében él, minden háborúból kimaradt.
|
Peter Forsskal
Forrás: Wikipedia |
A pamflet 4.§-a szerint a polgári szabadságra nézve, amely az értelmes ember legfőbb kincse, a legnagyobb veszélyt azok jelentik, akiknek a legnagyobb a hatalmuk pozíciójuknál vagy/és vagyonuknál fogva. A kormányzók hatalmának korlátozása a legfontosabb, mert anélkül a legerősebb polgároké sem korlátozható. Ha az egyik polgár elnyomja a másikat, az elnyomás, az ártalom nyilvánvaló, de az állami hatalom elnyomó, ártalmas mivoltát elfedi a tekintélytisztelet, kivált a királyok, a korona tisztelete az a tévhit, hogy a király uralmában isteni akarat nyilvánul meg.
Így például XII. Károlyt a haza megmentőjének vélte a nép akkor is, amikor tönkretette az országot. A hatalmaskodó polgárok és a hatalommal kapcsolatos balítéletek ellen a legerősebb védelem a sajtó, a szólás szabadsága. Minél többen, minél szabadabban feltárhatják, amit tudnak vagy vélnek bárki ártalmas lépéseiről, annál kevésbé lehet ezeket elrejteni, félremagyarázni, annál inkább lehet ezek ellen tenni. A szabadság erejét tehát a kormányhatalom korlátozottsága és az írott szó korlátlan szabadsága adja (7. §). A vitathatatlanul erkölcstelen, istenkáromló, valamely egyént inzultáló vagy bűnre uszító írások persze büntetendők, de a szólásszabadság és vallásszabadság egyébiránt nem árthat a hitnek, az alapvető törvényes elveknek, a magánéletünknek, mert – a 8.§ alaptétele szerint – az igazság mindig győz, ha egyenlő feltételekkel lehet tagadni és védeni. A szabadságot szabadsággal lehet megvédeni, és a szabadság adja a legtöbb esélyt a külső és a belső békének – olvashatjuk a 9. §-ban: bölcs kormány nem akadályozza, hogy a nép a tollával fejezze ki és racionálisan fejtse ki az elégedetlenségét, mert ezzel megelőzheti a fölfordulást, a lázadást, az irracionális akciókat.
A bíráskodást is a perek és ítéletek szabad vitatása teheti igazságosabbá (10. §). A meggyőződés, a hit alapulhat tévhiteken, de ezek közül csak azokat kell tiltani, amelyek csupán a társadalom, a nép szétverését szolgálják, miként a „hamis, csaló" jezsuita elvek (11. §). Egyébként a különböző hitű, meggyőződésű emberek is alkothatnak összetartó, hatékony társadalmat, és sokkal jobb, ha a hitbéli tévedések nyíltan jelennek meg, mint ha álszent módon takargatják őket.
A 12–16.§ arról szól, hogy a közhivatalokat egyértelmű, nyilvános és nyilvánosan számon kérhető követelményekhez kötve, szigorú tesztrendszerrel kell betölteni, úgy hogy senkitől se legyen reménytelenül távol a lehetőség, hogy ilyen hivatalokhoz hozzá juthat. Amennyire csak lehetséges, mindenki előtt minden pályát, lehetőséget nyitva kell tartani.
Ehhez persze (18–20. §) általános közoktatás szükséges, melynek keretében mindenki képességeinek, teherbírásának, szorgalmának megfelelő ütemben haladhat előre. Föl kell számolni a zárt, protekcionista céhrendszert, az autoritárius inasképzést, biztosítani kell a tanítás és a foglalkozásűzés szabadságát.
A 21. § mutat előre a legmesszebbre: csak az a polgárság szeretheti és szolgálhatja jól a hazáját, mely ismeri és átlátja annak helyzetét és működését, a közügyek állását, a hatalom, a hivatalok tevékenységét, és minderről szabadon beszélhet. Az ellenség miatt bizonyos hadi és külügyek bizonyos ideig titkosíthatók, de semmi, ami a békebeli belügyekhez tartozik.
Vannak (és voltak) ezzel szemben a semmittudók. És majd száz évvel Forsskal után pártot és mozgalmat szerveztek az Egyesült Államokban. A Semmittudók mozgalma, a Know Nothing Movement azoké az amerikai protestánsoké, akik fölléptek a Németországból és Írországból érkező katolikus bevándorlók ellen, mert féltek a „másságtól", a más hitűektől, ugyanúgy egyhitű és egyszínű országot akartak, mint a katolikusok ősei, akik elől az ő őseik menekültek Amerikába. Forsskalnál Pennsylvania pozitív példaként szerepel, mint amely gyorsan gyarapodik, virágzik a vallási sokszínűségben.
Nos, 1844-ben ott is egy katolikusfaló „know nothing" lelkész nyerte a választásokat. Augusztusi Hóláncunkban a mozgalom legtragikusabb pillanatára fogunk emlékezni, 1855. augusztus 6-ra, amikor Louisville-ben 22 katolikust öltek meg a semmittudók.
