Az európai megoldás erre manapság kizárólag a filmfesztivál. A művészfilmes forgalmazási rendszerek és támogatási struktúrák összeomlása után ezek azok a rendezvények, melyek fel tudnak emelni (vagy el tudnak temetni) egy-egy produkciót. Itt persze az igazán nagy rendezvényekről beszélünk. Egy-egy kedvelt fesztiválfilm átlagosan másfél évig turnézik a világ körül, ez idő alatt mintegy negyven-ötvenezer nézőt gyűjt össze.
A Berlinale tíz napja alatt a mozgóképre koncentrált a világsajtó, persze nem önzetlenül. A kamerákat elsősorban a vörös szőnyeg vonzza. Ha egy világsztár végiglibben rajta a fotósok és a tévések előtt, a tudósítások bejárják a világot. A legnagyobb hisztéria Christian Bale fellépését követte: az amerikai sztár Terrence Malick Knight of Cups című versenyfilmjét népszerűsítette – ha már annak enigmatikus rendezője kerüli a nyilvánosságot. Soha nem látott tömeg kavargott az utcákon és a palotában, még Cannes-ban sem tapasztalt közelharc előzte meg a belépést a vetítésre, a sajtótájékoztatóra meg csak olyan kolléga juthatott be, aki a film megtekintése helyett a korai székfoglalást választotta.
Így persze elképesztő baromságokat kérdeztek, melyek hallatán kezdjük megérteni azokat a filmeseket, akik már senkinek sem akarnak interjút adni. Mindenesetre ez a cirkuszboldoggá teszi a szponzorokat, akik adakoznak a rendezvénynek, mely támogatással végül is a művészetet finanszírozzák: a chileitől a román művészfilmesekig mindenki megkapja tőlük azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet. És nagyon nem mindegy, hogy ezt a lehetőséget kiknek adják meg. Beszédes tény: a kakukktojás a programban A szürke ötven árnyalata volt, melynek vetítéseit hangosan kiröhögték, így tulajdonképpen a fesztiválnak inkább kárt okozott, mint hasznot hozott volna. Elvégre minden vackot tényleg nem lehet büntetlenül mutogatni.
Több mint szimbolikus, hogy a maximális médiafigyelmet (Bale alanyi sztárságán túllépve) az iráni Jafar Panahi kapta, akit 2010-ben hazájában letartóztattak, mert a művészetét Irán-ellenes propagandának minősítették. Hatéves börtönbüntetésre ítélték, ennek nagy részét házi őrizetben tölti le, valamint húsz évre eltiltották a filmezéstől, és nem utazhat külföldre. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy pénz, stáb és hivatalos jóváhagyás nélkül, ám szakmai és civil segítséggel tovább dolgozzon a filmjein.
Igaz, a politika a filmtörténetet megfosztotta attól, hogy megtudjuk, milyen lenne egy professzionálisan elkészített Panahi-mű, ugyanakkor megteremtette e tiltott filmeket. A This is Not a Film (2011) még a házi őrizetben készült napló volt, melyben a rendező feldolgozza, hogy elvették tőle a szabad alkotás lehetőségét. Az még inkább frusztráló volt, mint a most Arany Medvével jutalmazott Taxi, melyben van higgadtsága és mersze a kamerába mosolyogni. Taxisorfőrként jelenik meg, aki az életet filmezi – és néha rendezi is.
Akadnak utasok, akik nem ismerik fel, mások széles mosollyal ülnek be hozzá, csak hogy egy kis időt tölthessenek vele, vagy kifejthessék a nézeteiket az iszlámról. Látunk egy fickót, aki Iránban betiltott „nyugati” filmek DVD-ivel seftel, egy rendező szakos férfit, akinek fogalma sincs, hogy miről forgatna, és Panahitól kér tippet (merész!…). És jön egy virágárus nő, aki egykori jogászként elmeséli egy asszony történetét, aki azért került börtönbe, mert engedély nélkül elment egy kézilabdameccsre. A filmes a fikciót egyetlen „színésszel” oldja meg, aki a saját unokahúga.
Ő az, aki a szüleivel elkísérte a filmet a Berlinaléra, majd átvette a fődíjat.
Panahi a Taxival erősebb ütést mért az őt elítélő rendszerre, mint ha szabadon alkothatott volna, távolléte pedig erősebb bármilyen beszédnél, amit tarthatott volna, elvégre a világsajtót bejárta az a több mint beszédes kép, melyen az újságírók a gazdátlan Arany Medvét fotózzák a gála utáni sajtótájékoztatón.
Kosslick és csapata belemenőssége és szerencséje, hogy a versenybe beválogatták a chilei Pablo Larraín The Club című drámáját, az pedig jó és megválaszolatlan kérdés marad, mi lett volna, ha Panahi nincs ott a mezőnyben.
2005-ben ugyanis hiába volt a verseny legerősebb műve Hany Abu Assad Mennyország most című drámája, feltehetően a témája miatt (két palesztin fiatal utolsó napjait ábrázolja, akik öngyilkos bombamerényletre készülnek Izraelben) csak egy különdíjat kaphatott. Bár Larraín elismerése nem mondható mellékesnek, elvégre a zsűri nagydíja a második a sorban, nagyon kíváncsiak vagyunk, hány országban jut majd el mozikba a The Club. A mezőny esztétikai szempontból legerősebb alkotása ugyanis több mint „rázós”: egy katolikus papi „elfekvőről” szól, ahová a pedofil lelkészeket tüntetik el szem elől.
Ám az új lakót követi az egyik áldozata, aki sokkoló részletességgel idézi fel a bűnös perceket. (Ilyet még tényleg nem lehetett soha látni és hallani mozivásznon.) A pap végül fejbe lövi magát – és ez csak a film kezdete. A két legmagasabb elismeréssel jutalmazott mű tehát több, mint fesztiválfilm, nemcsak a témájuk mérvadó, hanem a művészi megvalósításuk is. Már csak a Taxi és a The Club folytán is az egyik legfontosabb Berlinale volt az idei a fesztivál történetében. A művek politikai töltetét mindig szem előtt tartó rendezvény természetesen nem véletlenül válogat a világ ellentmondásos helyeiről filmeket.
Például a berliniek voltak azok, akiknek sikerült annak idején a keleti blokk felé nyitniuk. Ebben az időszakban kezdődött, hogy a magyar filmeket különös gonddal szelektálták a programba, sőt ez a különleges figyelem még a rendszerváltás után is megmaradt, noha most már elsősorban tényleg a filmek minősége számít. Idén nem volt magyar film Berlinben – pedig több mint négyszáz mű került be a szelekcióba –, de azt kell mondanunk, hogy Kelet-Európa a mozgókép terén továbbra is izgalmas terület. Különösen Románia, ahonnan Cristian Mungiu és társai (akiket csak új hullámként szokás aposztrofálni) folyamatosan jelen vannak a mozgóképes megméretéseken.
Ez most sem volt másképp, Radu Jude Aferim című fekete-fehér történelmi drámája rendezői díjat kapott, méghozzá egy másik kelet-európai filmessel, Malgorzata Szumowskával megosztva. Ő a Body című bizarr tragikomédiával érkezett a Potsdamer Platzra. Mindkét mű alapján le lehet vonni bizonyos következtetéseket. A román új hullám, miután a kifulladás első jeleit produkálta, azonnal megújult: alkotóik elkezdtek egyre több zsánerelemet beemelni. Az eddig kamaradrámákat jegyző Radu Jude például az epikus road movie műfajával kísérletezett az Aferimben.
|
Larraín a zsűri nagydíjával
Tim Brakemeier / EPA |
Az 1830-as években játszódó, fekete-fehérben forgatott moziban két csendőr, apa és fia megy egy cigány férfi után, akit lopással vádolnak. Mint később kiderül, ebben az ügyben ártatlan, de a tragédia elkerülhetetlen, mert egy bojár feleségével hált. A büntetése pedig több mint látványos… De fontosabb ennél a történelmi tabló: a társadalom, amely a romákat rabszolgaként kezelte, a hatalmi gépezet és persze az egyházi emberek kritikus ábrázolása. Egy pópa például szinte minden nációt különleges jelzővel illet (a magyarok például sokat esznek), míg a román nép szerinte isten igazi szolgája, amely ártatlanul szenved nap mint nap.
A Body – mint lengyel film – esetében nem furcsa a zsánerelemek felsorakoztatása, Szumowska pedig abból csinál viccet, amiből nem igazán szokás: a halálból, az anorexiás depresszióból, a pszichológiából. A lengyel mozi felfutása most már tény, tekintve, hogy a Pawel Pawlikowski rendezte Ida tavaly az egyik legjobb európai film volt. A román és a lengyel példa azonban sok tanulsággal szolgálhat: az, hogy Magyarországon tulajdonképpen egy filmes sem tudja a szórakoztatást a szerzőiséggel közös nevezőre hozni, nagy hiányosság. A jelen problémáiról nem is beszélve. De azért mi még reménykedünk.
