Azt hiszem, ezt a koncertet írnám fel minden feltörekvő sztárocskának receptre, hogy lássa mennyi munka, alázat és fegyelem, és mennyi könnyedség kell egy igazi élményhez
Az időutazás ugyanis tökéletesen sikerül. Ő ugyanis már 2001-ben kijött egy swing válogatással, ő kezdte el ezt a divatot, amelynek másik alapterméke Michael Bublé nevet viseli (idén ő is fellép nálunk, így könnyen össze lehet majd vetni őket) és jöttek utána a gombamód elharapózó örökzöld-feldolgozások, Sealtől Rod Stewartig.
Csakhogy Williams olyan mértékben képes volt beolvasztani univerzumába a swinget, mintha ő maga találta volna ki a műfajt és az egész korszakot, s már alig lehet eldönteni, mi áll neki jobban: a Williams módra előadott örökzöldek vagy saját slágereinek szvingesített változata.
 |
| Földi Imre / Fotó |
A két részből álló koncert egyik helyszíne a Ritzhez hasonló enteriőr a húszas-harmincas évekből, az aranykorból, a másik pedig egy hajóé, matrózokkal és matróznőkkel, ahol a kapitány természetesen Robbie maga. S mivel ez a lemezbemutató világkörüli turné első állomása (ez már önmagában is egyedivé tette a budapesti fellépést, hiszen Pest többnyire a turnék második felében szerepel a naptárban) némi bizonytalanságra, lámpalázra, kis kapkodásra várok, de nem, minden olajozottan működik, annyira, hogy már szinte fáj.
Minden csavar a szórakoztatás jegyében került a gépezetbe és ezt senki sem felejti el a kétórás show alatt.
Már a nyitó Shine My Shoes-nál érezni, hogy minden a helyén lesz, a szöveget a lila revüfüggönyre vetítik, egyszerre nosztalgikus és mai tehát a felütés, mert épp ez a lényeg, hogy nem múzeumban járunk, hanem egy mai koncerten. És persze Robbie a régi, viccel, társalog, kifigurázza saját magát, a No One Likes a Fat Pop Star-t persze kövéren és zsinóron lógva adja elő, és naná, hogy nem változik meg, hiába is fogadkozik viccesen.
A That's Amore taktusaira megint egy lányt húz föl maga mellé a színpadra (Dórát), de levetkőzve korábbi „rémes szokását” most nem csak ölelgeti és csókolgatja, hanem rendes férfi módjára, letérdelve megkéri a kezét, majd azon melegében feleségül is veszi persze csak a show idejére egy rögtönzött szertartáson.
Egyszerűen nincs mibe belekötni, színes és gördülékeny minden, a High Hopes-t a budapesti Gregor József Általános Iskola ének-zene tagozatos diákjaival adja elő, velük is úgy viccelődve, mintha egyszerre lennének a partnerei és a gyerekei. Vagy mindkettő.
Az első rész a turné címét adó dalával zárul, hogy aztán egy még lehengerlőbb résszel jöjjön vissza. És akkor már tényleg csak azon kell töprengeni, hogy vajon mi is volt a csúcspont: a Hit The Road Jack, a Shout, a Trouble és a Reet Petite című slágerekből gyúrt egyveleg, vagy a Sinatra-féle New York, New York, talán a kétéves kislányának énekelt Go Gentle vagy az egyszerűen megunhatatlanul előadott Angels? Vagy inkább mindegyik.
A duett az édesapjával, Pete Conwayjel, vagy amikor az Alicia Keys New York-dalát a háttérénekesnője vezeti elő libabőrössé téve mindenkit a dugig megtelt sportcsarnokban, vagy amikor bluest énekel Missouri felé. Vagy amikor a Sensational címú záródallal mindent megköszön a rajongóinak, mert nélkülük ő sem állna ott, ahol. És az is jó, hogy nincs ráadás, és ezt a közönség is megérti, nem tombol feleslegesen, hiszen így kerek minden, így lehet lezárni, minden más csak rontana az összképen. Ebben is profi tehát.
Azt hiszem, ezt a koncertet írnám fel minden feltörekvő sztárocskának receptre, hogy lássa mennyi munka, alázat és fegyelem (a hang és a tánctudás mellett), és mennyi könnyedség kell egy igazi élményhez, hogy az izzadságszag még csak fel se merüljön. És magunknak, hogy amikor már azt hisszük, hogy a világ egy szürke és mozdíthatatlan tömb, akkor szívjunk magunkba egy Sinatra-klasszikust, vagy a Swing Supreme-t, mert ettől valahogy tovább lehet gördíteni a mindennapokat.
Flitteres lesz a hétfő és glamúros a kedd. Aztán a többivel csak lesz valahogy.
Nem tudom, mi vagy ki jöhet még (Michael Bublé biztosan), de ez a koncert bejelentkezett az év show-ja címre és nagyon nehéz lesz elvenni tőle.
