A révkapitány emlékezete

1983-ra persze sokat változott a helyzet. Mint lapunk vonatkozó számából, egykori kiváló kollégánk, Falus Gábor beszámolójából kiderül, az utazók többsége nagyjából addigra rájött, hogy nemigen érdemes reszkírozni, mert a csehszlovák és magyar rendészeti szervek legott együttműködési szerződést kötöttek, tagjaikat pedig ráadásul szép jutalmakkal ösztönözték, a szocialista munkaverseny keretében. Nem volt hát irgalom.

Jómagam ez idő tájt egynapos, kulturális indíttatású kirándulásokon tanulmányoztam a baráti ország gasztronómiai jellegzetességeit,­ kortársi csoportok megbecsült tagjaként. Egyebek mellett az alkoholfogyasztási szokásokat. Különleges élményekkel lettem gazdagabb, Komáromban például véletlenül találkoztam egy kocsmával, abban meg egy emberrel, akinek mindkét kézfejét amputálták ugyan, mégis olyan káprázatos ügyességgel fogta a felespoharat, hogy muszáj volt neki újabb és újabb italt rendelnünk, hátha elrontja, de nem, nem, nem, nem, nem, nem és nem. Ugyanott tapasztaltam azt is, hogy ha az ember elég sok borovicska nevű rövid­italt fogyaszt, akkor másnap reggel, amikor újfent találkozik velük, pont olyan benyomása keletkezik, mintha előzőleg valójában wunderbaumokat evett volna, gumipertli nélkül.

Az esztergomi/párkányi rév az uniós pénzekből újjáépített, Orbán Viktor jelenlétében 2001-ben átadott Mária Valéria híddal okafogyottá vált, inkább meg se próbálom elképzelni a tönkrement révkapitányt, amint penészes vakolatú faluvégi lakrészében, a nélkülözés elől öngyilkosságba menekült felesége fényképe alatt, nyolc rongyos gyerekével híg ciberelevest eszik minden szenteste, utána meg kákakását, máltai kutyaszalámival. A nagy kaland kisebb lett, azóta a hídon át, gyalog kényszerülünk Stúrovóba járni, vepro-zelo-knedlót és a honi boltokból pár éve rejtélyes okból kivont, százezrek által siratott Zlaty Bazant sört kóstolni, mert még mindig nem drága. Holnap is megyek.