Bukta Imre jó néhány évtizedig a magyar művészeti élet fura figurájának számított, főként mert alaposabb ismeretek híján sokan hitték, hogy a vidéki életet, annak tárgyait, eszközeit megmutató „agrárművészete” csak valamiféle iróniába ojtott különcködés. Tényleg nem volt könnyű eldönteni az 1970-es, 80-as években, hogy szarvakkal felszerelt mezőgazdasági munkagépe, az általa kitalált zsebkaszakészlet, a vidéki életformát idéző magatartás-művészeti akciói, festményei, vagy a falusi emberek tárgyaiból, limlomjaiból készített kollázsai inkább csak azért készültek, hogy fityiszt mutasson velük a művészet elegáns világának, vagy azért, mert valóban vonzódott a vidék egyszerű, emberi szépségeihez.
Kivált nagy volt a zavar, amikor Bukta 1978-ban Szentendrére költözött, és ahogy egyszer megfogalmazta: aktív résztvevője lett annak a különösen szabad művészeti áramlásnak, amelynek akkor a Vajda Lajos Stúdió és a Duna-parti kisváros volt a központja.
S hogy a zavarunk még nagyobb legyen: Bukta Imre 1999-ben, 46 évesen visszaköltözött Mezőszemerére. Senki sem értette, hogy a pezsgő és inspiratív szentendrei közegből miképpen lehet visszatérni a torokszorító kilátástalanságba, a mozdulatlanságba dermedt faluba, ám ő egészen másképp látta ezt a történetet. Gyakran nyilatkozott olyasmit, hogy Mezőszemerén megtalálta az alkotáshoz szükséges spirituális erőteret, és magánemberként sem érzi ott rosszul magát.
A riporterek, művészeti írók nem értették ezt az emelkedettnek tetsző fordulatot, próbálták elképzelni a spirituális erőteret, de valahogy nagyon nehezen sikerült. Mezőszemerén magukra hagyott, gazos telkeket, fáradt házakat, bánatot, szegénységet és reményvesztettséget láttak, spirituális erőteret nemigen. Látták még az egykorvolt tűzoltószertár helyén létesült úgynevezett „tűzoltó kocsmát”, ahol olykor valóban megjelent egyfajta szellemi erőtér, ám a beszélgetések ott sem álltak másból, mint a nehéz mindennapok, a politika, a futballvilág történéseinek és a falusi pletykáknak valamiféle bánatos, fáradt, olykor ironikus kevercséből.
Szóval nem sokan értették, mi a csudát talál vonzónak Bukta Imre a mezőszemerei létben, de úgy gondolták, az idő majd ezt a kalandot is kiegyenesíti, Buktát pedig visszatereli Budapestre, de minimum Szentendrére, az élénk, fortyogó művészeti közegbe.
Nem terelte vissza. Sőt.
Bukta Imre csendes, mégis szuggesztív személyisége mind több művészt vonzott Mezőszemerére. Egyre többen vásároltak ott házat, akadt, aki oda is költözött, van, aki csak ideje egy részét tölti ott, az azonban tény, hogy a tekintélyes nevekből álló lista folyamatosan bővül. Wahorn András, Szirtes János, Kopasz Tamás, Szurcsik József, Töttös Kata, Kótai Tamás, Gulyás Andrea… és még a Godot Galéria is vett egy házat a faluban. A Budapesttől 130 kilométerre keletre, Heves megye déli határán található Mezőszemere szép környéken fekszik ugyan, de nem sok látnivalót kínál.
A falu életébe az utóbbi időben főleg Bukta aktivitása csempészett némi életet. Az ő szorgalmazására a helyiek előbb civil egyesületet hoztak létre. A falu határában zajlott csata emlékére március 15-i emlékművet állítottak, falunapokat szerveztek, és kiadtak egy helyi újságot is, amelyben egyrészt a falu mindennapjairól lehetett olvasni, másrészt Mezőszemere és környéke múltjáról, valamint a helyiek személyes történeteiről. Bukta Imre még egy művésztelepet is alapított, ahol az elmúlt másfél évtizedben már 150-nél több művész fordult meg. Tervezik Brüll Lajos egykor gyönyörű szikvízüzemének felújítását is. Rendületlenül festi falusi témájú, furcsa, ironikus és elgondolkodtató képeit, készíti hasonló lelkületű installációit. Közben elhatározta, hogy képviselő lesz, mert úgy gondolta, hivatalos személyként mégiscsak jobb eséllyel tud tenni a faluért. Immár harmadik ciklusát tölti önkormányzati képviselőként.
A sok apró kezdeményezés, a tengernyi jó szándék igazított ugyan valamit a falu életén, keltett némi általános érdeklődést, de amit most terveznek, az alighanem minden eddiginél nagyobb közfigyelmet vonz majd Mezőszemerének. Mert – ha a pályázatuk elbírálói is úgy akarják – rövidesen indul a nagy Tyúkól-projekt!
Ez akkor pattant ki Bukta Imre fejéből, amikor egy fülledt nyári délutánon a tyúklexikont lapozgatta. Rácsodálkozott arra, hogy csak a hagyományos magyar tyúkfajtákból hetvenfélét tartanak számon. Arra gondolt: mi lenne, ha Mezőszemere lenne a magyar tyúkközpont, és néhány nap múlva készen állt a terv. Amely szerint az első körben három falusi házat újítanak fel, azokból a falusi életet bemutató épületeket varázsolnak, valamint kétszer tizenöt különleges tyúkólat készítenek, készíttetnek. Tizenöt olyat, amely a tyúktartás korai hagyományait elevenítené fel, és tizenöt olyat, amelyet pedig kortárs képzőművészek alkotnának meg. Utóbbiak afféle üreges szobrok lennének, amelyekben tyúkok laknának, ezekre vonatkozó terv már számos létezik, közöttük az említett nagyméretű róka- és lakóteleptyúkól terve. A tyúkólakat aztán a falu különböző pontjain helyeznék el, egyfajta installációvá alakítva egész Mezőszemerét.
|
| Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság |
A művész meséli: az ötvenes évek végén, pontosan 1957-ben, amikor számba vették a forradalom veszteségeit, az állatokat is megszámlálták Mezőszemerén. Az akkori feljegyzések szerint élt ott ötszáz ló, ötszáz tehén, többtucatnyi sertés, most összesen öt tehén legelészik a falu környékén. Nem túlzás azt állítani, hogy a helyiek névről ismerik őket. Hanem ha sikerülne a történelmi és a művészeti tyúkólakkal benépesíteniük a falut, a különleges élőhelyekre pedig sikerülne beköltöztetniük a hagyományos magyar tyúkfajtákat, akkor vonzó turisztikai látványossággal bővülne a környék. Bukta Imre legmerészebb álmaiban már megjelentek a tyúkfesztiválok, különféle tyúkünnepek is, és egy – ugyancsak a helyi turizmust segítő – kerékpárút, amely Egert kötné össze a Tisza-tóval. A kerékpárút, amelyen boldog kirándulók tekernének, útba ejtve Mezőszemerét, hogy ámuldozzanak egy kicsit a hatalmas rókán vagy a minilakótelepen, amelyek belsejében vidám tyúkok kotkodácsolnak.
