Az elmúlt hetekben Alekszandar Vucsics kormányfő a menekültkérdés ügyében nem győzte learatni a babérokat. Bécsi látogatásakor Christian Kern kancellár és Sebastian Kurz külügyminiszter is elismeréssel szólt a szerb kormánynak a menekültek iránt tanúsított humánus és toleráns hozzáállását tükröző politikájáról. Röviddel utána Stefan Löfven svéd miniszterelnök látogatott Szerbiába, aki ugyancsak dicséretekkel halmozta el a magyar kormány politikájától lényegesen eltérő szerb menekültpolitikát.
Félreértés ne essék, szó sincs „migránsbarátságról”! A szerbiai politikusok tisztában vannak az újkeletű népvándorlás gondjaival, azonban igyekeznek megkülönböztetni az idegengyűlöletet és a terrorizmust. Egyértelmű, hogy a menekültgyűlölet könnyen idegengyűlöletté fajul, ami pedig további nemzeti viszályokat kelt életre. Vucsics kormányfő a kedélyek csillapítása érdekében nem rejtette véka alá megjegyzését, miszerint Szerbia nem emel falat és kerítést, ez maradjon Magyarország belpolitikai ügye. Megtörtént, hogy a kormányfő villámlátogatása alkalmával még focizott is a menekültekkel, ami Magyarországon elképzelhetetlen. Kerítést Szerbiában csak a szélsőjobb követel, annak is csak kisebb része, ebben még a radikális Seselj is mérsékeli magát.
A magyar kerítés mellett teljes mellszélességgel kiálló Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a szerbiai kormánykoalíció tagjaként arra buzdítja a vajdasági magyarokat, hogy az október 2-án esedékes referendumon a nemre szavazzanak. A párt nézőpontja igazán nem mondható egyértelműnek, miután egyszer kormányzó pártként befogadja a bevándorlókat, máskor pedig elutasítja. A „kettős beszéd” csak pragmatikus szempontból igazolható, mondván kényszerpályáról van szó, ám a vajdasági magyarokban mégiscsak felmerül a kérdés: amennyiben a VMSZ menekültkérdésben síkraszáll az anyaországi polgárok érdekében, akkor miért nem áll ki saját választói érdekében? Nonszensz, mert a menekültek jelenleg Észak-Bácska magyarlakta vidékein tömörülnek, tehát a panaszok is leginkább onnan érkeznek.
|
| Fotó: Molnár Edvárd / MTI |
Történik mindez a magyar referendum előtt, amelyen ezúttal a vajdasági magyarok (is) üzennek Brüsszelnek, hogy a magyar parlament jóváhagyása nélkül menekültek ne telepedhessenek le Magyarországon. Nem arról szavaznak, hogy mi legyen a menekültekkel SAJÁT államukban, abban az országban, amelyben élnek, hanem Magyarországon! A VMSZ belelendült, máris elindította a kampányt, noha minden bizonnyal a referendum kimenetelét befolyásolni fogják az említett ellentmondások.
A vajdasági magyarok döntését nehéz megjósolni. Magyarországon elterjed vélemény, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége a Fidesz szavazótáborát növeli. Ez a vélekedés nem pontos. Vitathatatlan, hogy a politikai, a kulturális és a közvéleményformáló elit ezt képviseli, azonban a közösség többsége igen rejtélyesen viselkedik. Ezt támasztják alá a legutóbbi magyarországi parlementi választások adatai (is). Akkor a 100 ezer szavazásra jogosult vajdasági magyar polgár közül mindössze 17 ezren jelentek meg az urnák előtt. Ez jóval az anyaországi átlag alatt van. Mi történt a „maradék” 83 ezer magyarral? Miért maradtak távol?
A hiteles nemzetpolitikát elsősorban ez kell(ene), hogy érdekelje, mert különben puszta pártpolitika lesz belőle. A példánál maradva, kiderül a pártpolitika és a nemzetpolitika közötti lényeges különbség: a pártpolitikát csak a 17 ezer magyar kisebbségi magyar kettős állampolgár érdekli, a nemzetpolitikát viszont mind a 100 ezer! A tények makacs dolgok, feltárják a jelenlegi nemzetpolitika Achilles-sarkát: nem az a baja, hogy nemzetben gondolkodik, hanem az, hogy a felszínen marad, nem érzékeli annak mélységét – ez a nemzeti kisebbség esetében külön érvényes! –, és nem vesz tudomást annak bonyolultságáról és belső ellentmondásairól, melyet a fent említett példák is ékesen bizonyítanak.
Jó lenne többet tudni a „néma kisebbségi tömegről”, ám hiányzik a szakszerű felmérés, a permanens kutatás. Egyrészt a soron levő referendum miatt is, hiszen ha megint tíz-, esetleg húszszázaléknyi lesz a kimenetel, akkor ez azt jelenti, hogy komoly nemzetpolitikai gondok vannak. Nem csupán a (jelenleg) 150 ezer kettős állampolgárról van szó, hanem az egész vajdasági 300 ezer lélekszámú magyar közösségről! Ezt bizonyítja az is, hogy a nemzetpolitikai retorika erősödésével párhuzamosan csökken a választási részvételi arány. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztásakor a vajdasági magyaroknak csupán a 26 százaléka voksolt, a szerbiai parlamenti választásokon pedig a magyarlakta helységekben a szerbiai átlagnál kisebb számban járultak az urnák elé a polgárok.
Ennek magyarázatát sem kutatja senki, ezért a jelenség a napi politikai perpatvarok tárgya lesz. A vajdasági magyarok politikai és más preferenciájának szakszerű felmérésére napjainkban nagy szükség lenne, hiszen az elmúlt években rendkívül fontos fordulatok és változások történtek a közösség érdekében. Melyek azok az új mozzanatok, amelyek sürgetik az alapos felmérést?
Az egyik a kettős állampolgárság tömeges felvétele. Nem mellette vagy ellene érvelnénk, hanem az általa előidézett tudatbeli változások fontosságára hívnánk fel a figyelmet. A jelenlegi adatok szerint mintegy 150 ezren éltek a törvényadta jogukkal, és kettős állampolgárok lettek, ami azt jelenti, hogy minden második vajdasági magyar. Ezentúl kettős állampolgárok azok is, akik a kilencvenes években távoztak Szerbiából, akik időközben véglegesen áttelepedtek és állandó lakhellyel rendelkeznek Magyarországon, de a törvényadta lehetőségekkel élve megtartották szerb állampolgárságukat is. Az ő szerb állampolgárságuk tehát virtuális: nem Szerbiában élnek, hanem Magyarországon, amiből következik: nem Szerbiában szólnak bele a történésekbe, és nem viselik a Szerbiában végbement politikai következményeket. Ezek szerint a 300 ezres lélekszám vitatható.
A kettős állampolgárság bevezetése bonyolítja a szülőföldön maradók – jelenleg 150 ezer polgárról van szó! – közösségi önképét. Egyrészt az anyaországgal való kapcsolatuk virtuális – leggyakrabban erről van szó –, másrészt elbizonytalanodik azzal az országgal való kapcsolatuk, amelyben élnek. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság bevezetése nemcsak szimbolikus nemzeti gesztus, hanem módosítja az életpályamodelleket. Nagy dilemma a kettős kötődés megőrzése, vagyis hogy a nemzeti kötődés ne szorítsa háttérbe a területit.
A második fontos változás az elvándorlás felgyorsulása. Erről nincs pontos kimutatás, még csak tárgyilagos becslés sem, ám az utóbbi időben a közvéleményben mégiscsak felülkerekedett a nézet, mely szerint ez rendkívül tömeges, és a jövőre nézve súlyos következményekkel jár. Igaz, a motivációk értelmezése igencsak eltérő. A hivatalos kisebbségi politikai elit a távozók szemére veti, hogy a Nyugaton olyan munkát is elvállalnak, amit itthon hetykén elutasítanának. A vád a magyarországi hivatalos retorikával azonos, ám akkor sem javít a helyzeten, ha van benne némi igazság. Legfeljebb mérgezi a viszonyokat, mert az elvándorlók sértve érzik magukat, és azzal válaszolnak, hogy a hetykén visszautasított munkahelyi jövedelem nem elegendő az egzisztenciális minimumra sem.
Mások meg a távlatnélküliséggel magyarázzák az elvándorlást. A jelenség egész Szerbiára érvényes, azonban a kisebbségben erőteljesebb, mert az eddigi hiányos és részleges kimutatások szerint a részarányos foglalkoztatás elve nem valósult meg. Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a szerb államhoz való lazuló kötődés is fokozza az elvándorlást, míg megint mások a kisebbségi közösségen belüli viszályokat, a megosztó politikát, a széthúzást hibáztatják. A politikai kötélhúzás helyett helyesebb lenne többmotivációs elvándorlásról beszélni, hogy módosítani lehessen az eddigi maradáspolitikát. Az elmúlt években ugyanis a Magyar Nemzeti Tanács bevezette a maradást szolgáló egyetemistaösztöndíj-programot, amelynek eredményességéről szintén nincs kimutatás.
A magyar kormány maradást szolgáló 50 milliárd forintnyi hitelének eredményességét is fel kellene mérni. Leállítja, illetve csökkenti-e az elvándorlást az 50 milliárd? Az 50 milliárdnyi támogatás sikerének ez az egyetlen kritériuma, és nem az, hogy néhány tucat gazdag határon túli magyar jobban érezze magát. Erre a kérdésre válaszolni kell, az anyaországi adófizető polgárok miatt is, akiknek jogukban áll ellenőrizni, hogy jól fektette-e be a kormány az adóforintjukat.
A határon túli magyarság iránti viszonyban a rendszerváltás után a legnagyobb fordulatot Antall József kormánya hajtotta végre. Az utána következő kormányok ennek a nyomvonalán tevékenykedtek. Időközben sokat változott a világ, elmúlt 25 év! Ideje lenne a viszonyrendszert továbbgondolni, reformálni. Ennek a feltétele a külhoni magyarok közötti folyamatok feltárása, elemzése. Mit jelez a jelenlegi nagy exodus? Miért alacsony a választásokon való részvételi arány? Erről nem beszélnek a politikusok, csak a sikerekről. Egyszer meg kell szólítani a „némákat” is.
