SZUBJEKTÍV TELEFONKÖNYV 1966
Kezdjük talán egy igen furcsa könyvvel, amely a napokban jelent meg, Gál László írta, a címe: Szubjektív telefonkönyv 1966. A szerző a „Csak a szépre…” és az „Ó, a Balaton, régi nyarakon…” után immár harmadik, a retro jegyében fogant munkáját adja közre. Gál úr, mint azt legfrissebb írása/összeállítása is bizonyítja, érzékeny megfigyelő. A kötet borítója pontosan úgy néz ki, mint egy 1966-os közületi telefonkönyv, a könyv maga persze kicsit karcsúbb, mert ez valóban csupán egy szubjektív válogatás a korabeli regiszter, a szerző számára kedves vagy fontos, esetleg ma már furán ható címei között. Emléktöredékekkel, kicsi, személyes szövegekkel kiegészítve, de meglepetésre telefonszámok nélkül!
– Sokan csodálkoznak, hogy egy „telefonkönyvben” nincsenek telefonszámok, de én úgy gondoltam, hogy azokkal ma már nem tudnánk mit kezdeni
– véli Gál úr. – Igaz, az említett intézmények, a hozzájuk kötődő figurák, események is javarészt csak az én generációmnak mondanak valamit. Azoknak, akikkel fél szavakból is megértjük egymást. Persze azoknak a fiataloknak is érdekes lehet, akik szeretnek a múltra rácsodálkozni. Arra például, hogy milyen szegényes és ügyetlen volt régen egy tehetségkutató (amit történetesen Táncdalfesztiválnak hívtak), arra, hogy az 1960-as években az utasok fürtökben csüngtek a fővárosi villamosok lépcsőin, vagy arra, hogy milyen volt a korabeli Budapest óriásplakátok és mindent elborító reklámerdő nélkül. De a szövegekből az is kiderül, hogy milyen volt régen a focimeccsek, a presszók vagy a közterek hangulata.
Olvashatunk aztán pici, valóságalapú, a szerző életéhez köthető novellákat, és rácsodálkozhatunk különös szavakra, fogalmakra is, úgymint: népfront, leíróiroda, zokni-újragumizás, Tüker alágyújtós, szemfelszedés, Kalef vagy össztánc. Gál László azonban óva int a tárgykörre való lelkesült rácsodálkozástól, mert szerinte a retro jelensége egyáltalán nem új.
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
– A retrót régen nosztalgiának hívták, és valamennyi korban fontos volt – mondja –, hiszen egy idősödő ember mindig szívesen idézi fel fiatalkora élményeit, az azokhoz kötődő helyszíneket, tárgyakat.
 |
| Kocsis Zoltán / Népszabadság |
Magyarországon persze egy kicsit pikánsabb a nosztalgia, ha tetszik, a retro jelenségével foglalkozni, hiszen amit ma ebbe a tárgykörbe sorolunk, annak jelentős része egy korábbi rendszert idéz meg.
Egy olyan rendszert, amely jó ideig tabunak számított, és amelyről sokáig nem illett jót mondani. Még akkor sem, ha azzal kapcsolatban valaki csupán személyes emlékeit elevenítette fel.
Tetszik, nem tetszik: a retro kaput nyit tehát arra a régi rendszerre, és ezen a kapun belépve, a politikát mellőzve kiderül: bizony ott is akadtak szerethető emberek, helyek, események.
SZIVÁRVÁNY ÁRUHÁZ
De kezdhettük volna ezt az írást Poós Zoltán író Szivárvány Áruház című, néhány évvel ezelőtt megjelent, de máig népszerű kötetével is, amely a hetvenes évek nevezetessé lett tárgyi emlékeit veszi számba a csipegetős pléhcsibétől a mentolos szipkán át a Sokol rádióig.
– A retro egyfelől múltba nézés, másfelől a jelen egy másik fénytörésben – állítja az író.
– A retro változó tartalommal ugyan, de folyamatosan jelen van a mindennapjainkban, a kortárs kultúrában.
Szerepe többek között az identitásképzés, hiszen valamennyi generációnak szüksége van arra, hogy a múlt koordinátáival meghatározza önmagát. Ezért minden generáció megalkotja a saját retróját.
És hogy minek alapján lehet kiválasztani azokat a tárgyakat, amelyek hitelesen megjelenítenek egy kort? Poós szerint az egyetlen mérce a személyesség.
– Amikor az Állami Áruház című könyvembe válogattam a tárgyakat, arra törekedtem, hogy olyanokat találjak, amelyekhez minél több olvasónak kötődik személyes élménye is. A pléhjátékhoz annak lesz valóban köze, aki maga is játszott olyannal.
A Sokol rádióról az gondol valamit, aki maga is hallgatta, akinek volt már a kezében a bőrtokkal védett zsebrádió, amelynek hátához laposelemet gumizott a tulajdonosa.
Egy kanyargó korabeli neonreklám meg csak annak jelent valamit, aki maga is látott már a pesti éjszakában, esőben, párában furcsán pulzáló, félig kiégett neonfeliratot. Ha ezekkel kapcsolatban van az olvasónak beazonosítható élménymintája, privát élményanyaga, akkor az érzelmi kötődése is erősebb lesz, és pontosan érteni fogja, miről írok egy-egy tárgy kapcsán.
Ha nincs, akkor a pléhcsibe számára csak egy érdekes játék marad, a neonfelirat meg egy film noir-os krimi díszlete, egy különös ornamentika részlete.
És hogy mi a retro jelentősége? Poós Zoltán úgy fogalmaz:
– Manapság naponta kell letöltenünk a képzeletbeli frissítéseket az agyunkba, különben a rendszerünk nem indul újra… Sokak számára az jelenti a kulturális klimaxot, amikor ráébrednek: senkit sem ismernek az éppen aktuális Sziget Fesztivál headlinerei közül.
A retro tehát bizonyos szempontból önvédelmi reflex, a saját korosztályi mítosz körülírása. Pedig csak fel kéne menni azokra az oldalakra, ahol friss zenékről, irodalomról, dizájnról olvashatunk. Aki önmaga fiatalságának illúziójában él, az menthetetlenül elveszti a kapcsolatát a valósággal.
MAGYAR RETRO
Végül kezdhettük volna ezt az írást Papp Gábor Zsigmond filmrendező munkásságával is, aki régi filmes anyagokból, híradórészletekből, propagandafilmekből szerkesztett már filmet a hazai, ezen belül külön a balatoni retróról, a korabeli titkos ügynökök életéről; nemrég jelent meg a Magyar retró 2. című mozija.
Azt mondja, mindenki szívesen emlékezik gyermekkora és fiatalkora meghatározó zenéire, tárgyaira, mozifilmjeire vagy tv-műsoraira, amelyekből elég pár másodpercnyi ahhoz, hogy lélekben visszarepüljön néhány évtizedet az időben. És ez teljesen független attól, hogy akkor éppen háború volt-e, diktatúra vagy demokrácia.
Andrzej Wajdát idézi, aki azt mondta egyszer, ő 1944-ben volt a legboldogabb, mert igaz, hogy dúlt a háború, de akkor volt húszéves, és akkor volt a legszerelmesebb.
– Ezeket a retro típusú filmeket és könyveket nem szabad összekeverni a történelemmel – figyelmeztet Papp Gábor Zsigmond. – Már csak azért sem, mert azok a filmek, amelyekből én dolgozom, propagandafilmek, amelyek azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy a szocializmus a létező világok legjobbika.
Más kérdés, hogy ma már saját magukat leplezik le, és saját maguk paródiái is egyben. Szóval nem ez volt a Kádár-korszak, de ez is volt. Történelem szekunder szinten.
A retrofilmekből az életszínvonalról és az életmódról lehet sokat tanulni. Így éltek az emberek, így öltözködtek, ilyen lakásokban laktak, ilyen autókkal közlekedtek, ilyen helyekre jártak szórakozni.
Ugyanakkor segíthetnek abban is, hogy árnyaltabban lássuk a dolgokat, merthogy a szabadság és a boldogság elég relatív fogalom. Például a 60-as években az emberek többsége szabadabbnak és boldogabbnak érezhette magát, mint az 50-es években.
Nem kellett csengőfrászban élniük, épültek összkomfortos lakótelepek távfűtéssel meg lifttel, ha korlátozottan is, de lehetett külföldre utazni, a háztájiknak köszönhetően pedig soha nem volt gond az élelmiszer-ellátásban – nem úgy, mint a Szovjetunióban, Romániában vagy később Lengyelországban.
Szóval rossz rendszer volt, és a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra, de azért érdemes az adott korszak kontextusában vizsgálnunk a dolgokat.
Papp Gábor Zsigmond azt mondja, most a Magyar retró 2. után pár évig biztos nem fog ilyen típusú filmet készíteni. Most egy háromrészes tévéjáték utómunkáin dolgozik, kicsit elkalandozott a dokumentumtól a fikció felé. De nem zárja ki, hogy néhány év múlva megint ellenállhatatlan vágyat éreznek majd alkotótársaival, hogy csináljanak egy újabb retrofilmet. És tudja azt is: alapanyagban sohasem lesz hiány, hiszen a jövő retróját úgy hívják, hogy jelen.
