– Legutóbbi könyvében is több tabutémát érint. Az egységes nemzetállam például olyan kérdés, amelyet a román elit tagjai előtt szóba sem lehet hozni. Erre jön ön, és kijelenti, hogy a fogalom egyszerűen nem állja meg a helyét.
– A két világháború között az egységes nemzetállam valóban létezett projektként. Nagy-Románia 1918-as létrejötte után központosított államot akartak, hogy új határai között Románia koherens, tartós legyen. Tehát a fogalom első része igaz: Románia egységes volt, mert akként szervezték a közigazgatását. Nemzetállam annyiban volt, hogy a románok alkották a többséget a hozzácsatolt térségek legnagyobb részében.
De egyszerűen nemzetállamról beszélni túlzás.
Nem is hiszem, hogy feltétlenül címkéket kell ragasztani, inkább el kell mondani, miről van szó: egy olyan államról, ahol a románság alkotta a többséget, de ahol – különösen az 1918-ban hozzácsatolt területeken – jelentős számú és arányú kisebbség élt. Ma Románia sokkal inkább nemzetállam, mint a második világháború előtt volt.
– Ír a hivatalos románosítási politikáról is és egy másik taburól, az autonómiáról, mint ami semmiféle veszélyt nem jelentene a román államra, mert Székelyföld Románia közepén van, Erdélyben pedig a románok aránya 75 százalékos.Mintha azt sugallná, hogy a végkifejlet csakis egyfajta lehet.
– Hasonló folyamat zajlott Magyarországon is 1918 előtt, és másutt is. Franciaország a tökéletes példa. 1789 körül a legtöbb francia nem franciául beszélt, a francia állam viszont az összes régióját „franciásította”, mindenütt meghonosította a francia nyelvet és kultúrát.
Az etnikai és kulturális homogenizálás a nemzetállam velejárója. Legalábbis volt, mert lassan változnak az attitűdök. Vagy legalábbis változniuk kellene. Ha Európát építjük, a nemzetről és a nemzetiségekről alkotott felfogásunknak is változnia kell.
– Csakhogy sokak szerint az uniformizálás folytatódik, és nemcsak a kisebbségeket, hanem például a nem ortodox románokat is érinti.
– Hát, ha valamit nem ismerünk, az a jövő. Készíthetünk forgatókönyveket, de nem tudjuk, mi fog történni Európával, a világgal, az országainkkal. Megkockáztatom mégis, hogy új történelmi szakaszba léptünk, más mentalitásokkal, értékekkel, nemzetek és emberek közti viszonyokkal. A világ egyre kisebb lesz, egyre egységesebb, de színesebb is, és azt hiszem, hogy a mássághoz való jogot inkább a elismerik, mint a történelemben bármikor. Nemcsak az etnikai diverzitásra gondolok, hanem a vallási, viselkedésbeli, szexuális és mindenféle kulturális különbözőségre. Egyre inkább tudatosodik bennünk egyének és közösségek különbözőséghez való joga. Remélem legalábbis.
– Mennyire toleránsak a románok?
– Már a kifejezés is kétértelmű.
– A románok mindenesetre büszkék a toleranciájukra.
– Nincs rá okuk. Toleránsnak lenni annyit jelent, hogy megengedő vagyok másokkal szemben: kicsi vagy, kevésbé érvényes nálam, de elvisellek. Más, magabiztosabb szerzőkkel ellentétben
én nem is nagyon tudom, milyenek „a” románok. Nem hiszem, hogy létezik egy eredendő és permanens néplélek.
A német például rendkívül civilizált és iskolázott nép volt, mégis hihetetlenül mélyre süllyedt a náci korszakban. De abszurd lenne megítélni a mai németeket vagy a nácizmus előtt élőket annak alapján, hogyan viselkedtek Hitler alatt. Elmondhatjuk a románokról is, hogy toleránsak, de ez nem érvényes a második világháborúra, a legionárius vagy az Antonescu-rezsimre, mert nehéz lenne letagadni a románok által ellenőrzött területen, főleg a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat, azzal, hogy a románok toleránsak, és nem tehettek ilyesmit. Megtették. Szeretném remélni, hogy a románok „csupán” normálisak, ahogy a magyarok is egyébként.
– Csak Románia más?!
– Erről írtam a Miért más Románia? című könyvemben: Románia más, mert másként alakult a történelme. Persze, ez minden országra igaz, de Románia esetében talán több sajátosság összegyűlt. A lényeg az, hogy mindazok a sajátos jegyek, amelyek egy népet vagy államot egy adott pillanatban jellemeznek, történelmi jellegűek. Egy népnek nincsenek vele született, állandó tulajdonságai – ezek nem biológiai vagy metafizikai, hanem kulturális jellegűek.
– Az első világháborúról szóló könyvében azt írta, hogy a románok nem formálhatnak történelmi jogot Erdélyre, nem vádolhatják a magyarokat azzal, hogy elrabolták tőlük Erdélyt. Hogy jutott erre a következtetésre?
– Sokszor a szememre vetették ezt, pedig úgy érzem,
amit állítok, jóérzés kérdése.
Különbséget kell tenni az etnikai jog, egy adott területen élő többségi lakosság joga és a történelmi jog között, amely az adott térség sok évszázados hovatartozásából adódik. Világos, hogy történelmi értelemben a hol autonóm, hol kevésbé autonóm Erdély Magyarországhoz tartozott. Romániához már csak azért sem tartozhatott, mert 1859-ig Románia nem létezett. Más kérdés, hogy az első világháború után – néhány Németországra hátrányos kivételtől eltekintve – az etnikai elv alapján ment végbe a területi elosztás, az etnikai elv pedig Románia mellett szólt. Nemcsak az 1930-as, hanem a magyarok által 1910-ben végzett cenzus szerint is Erdélyben 53-54 százalékos többséget képeztek a románok. Erdély tehát román többségű volt, de államként nem volt román. Először is nem tartozott Romániához. Másodszor az erdélyi elit, az arisztokrácia, a középkori hűbérurak, Erdély fejedelmei nem voltak románok. Ezek elementáris dolgok.
– A románoknak a történelemórákon mégis mást mondanak.
– Nem tudom, ez azok dolga, akik a tankönyveket írják.
– Nem dolga a nyilvánosságnak is? A tankönyveket az oktatási minisztérium hagyja jóvá, ezáltal hivatalos jelleget kölcsönöz a bennük tükröződő szemléletnek. Ön szerint létezik hivatalos történelem?
– Szerintem egyre kevesebb dolog hivatalos. Persze, hogy a Román Akadémia hivatalosabb nálam, mert én egyáltalán nem vagyok az, míg az akadémia a román állam egyik intézménye. De ez azt jelentené, hogy az akadémia által kiadott Románok történelme hivatalos történelem? Hogy kötelező, vagy legalábbis ajánlás jellegű? Nos, ha elnyertük a szabadságunkat 1989 után, és én hiszek ebben, akkor hagyjanak békén ezzel. Nem létezik hivatalos történelem, vagy ha létezik is, az hisz benne, aki akar. Nem létezik hivatalos egyház sem, vagy nem kellene léteznie. Én történészként teljes mértékben szabadnak érzem magam, hogy a legjobb belátásom szerint értelmezzem a történelmet, és nem engedem meg senkinek, hogy ezt a jogomat elvitassa. Másfelől ezekről a dolgokról a történelem és nem a jelen kedvéért érdemes vitatkozni.
Nézze meg, mi történt Koszovóban. A szerbeknek történelmi szempontból igazuk van, amikor azt mondják, hogy Koszovó a szerb kultúra bölcsője, csakhogy annak 500-700 éve, és most az ország lakóinak 90 százaléka albán. Ne keverjük össze a múltat a jelennel. Amikor én azt mondom, hogy Mihály vajdának nem volt nemzeti projektje, azzal nem a román népet vagy a román nemzeti projekt létét tagadom. Természetesen a román egy nemzet, méghozzá meglehetősen öntudatos, de nem „kötelezhetem” arra, hogy Mihály vajda idejében is nemzet legyen. Óriási hibát követnek el egyesek: a történelem az történelem, a jelen pedig jelen.
– Mit gondol, miért fektetnek egyesek – köztük a Román Akadémia – annyi energiát az ön munkáinak bírálatába?
– Azért, mert a történelem hagyományosan része az identitásnak. Ez érthető, hiszen minden kötődik a történelemhez. A jelen vékonyka vonal, amely elválasztja a múltat a jövőtől, ami még nem létezik. Minden hivatkozásunk, példánk a múltra vonatkozik, a történelem ily módon kimeríthetetlen tárháza az identitásokat megalapozó érveknek. Tudom, hogy van ez, de nem értek egyet vele.
A legjobb esetben is óvatosan kellene használni a történelmet, mint az alkoholt, mert ettől is meg lehet részegedni, ami konfliktusokat, tragédiákat okozhat.
Szerintem még egy nacionalista is megértheti, hogy a nacionalizmusát el kell választania a történelemtől. Ha nacionalista vagy, az nem jelenti azt, hogy előállhatsz az egységes Dacia elméletével, mert az egyszerűen nem igaz. Nem állíthatod, hogy Mihály vajda létre akarta hozni Romániát, mert 1600-ban ilyen nemzeti ideál nem létezett. Ez nem gátolhat meg senkit abban, hogy higgyen a nemzeti értékekben a mára vagy a jövőre nézve, de ne hamisítsuk meg a történelmet.
– Az internetes fórumokon gyakran nevezik árulónak. Nemrég a Román Akadémia szépirodalmi szekciójának ülésén az egyik tag kijelentette, hogy az ön kiadóját, Gabriel Liiceanut agyon kellene lőni. Persze képletesen, de mégis: soha nem félt?
– Nem gondolom, hogy az ilyen erőszakos reakciók jellemeznék a romániai társadalmat. Csak úgy tűnik, hogy sokan vannak az ilyenek, mert nagy zajt csapnak. De odáig, remélem, nem jutottunk, hogy félnem kellene.
Románia mégiscsak masszívan megváltozott a kilencvenes évekhez, Ion Iliescu diadalmas megválasztásához, a bányászjárásokhoz, a kommunizmus bukása utáni évek ultranacionalista hangulatához képest.
Persze, hogy vannak extrém vélemények, nacionalisták és ultranacionalisták, de én nyugodt vagyok, sőt úgy érzem, hogy a munkáimat értékelik. A Miért más Románia? 65 ezer példányban fogyott el. Nem tudom, hogy akik ellenem fenekednek, vannak-e hatvanötezren.
Névjegy
Lucian Boia 1944-ben született Bukarestben. Külföldön az egyik legismertebb, odahaza a legnépszerűbb román történész. Történelem és mítosz a román öntudatban című, 1997-ben megjelent könyve hét kiadást ért meg. Egyik fő kutatási iránya az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg-monarchia népeihez. Kutatásai érdekében magyarul is tanult.
