Délután idősebb és ifjabb Sárközi Lajos cigányprímásokkal beszélgettünk, akik zenekarukkal a fesztivál ideje alatt minden este, immár több éve a Kapos Hotel éttermében muzsikálnak. Az alig huszonnégy éves, kirobbanó tehetségű és vérbeli virtuóz a budapesti Százéves Étteremben, édesapja és egyben egykori mestere a Kárpátiában játszik, a fesztiválon pedig igazi kuriózumként a klasszikus zenészekkel egy közös produkcióval is megörvendeztetnek majd minket. Repertoárjuk elképesztően széles skálán mozog, nemcsak magyar nótát, de dzsesszt, klasszikust vagy akár külföldi népzenét is bármikor játszanak – attól függ, mit kérnek tőlük.
„Ha meglátok egy vendéget, messziről megmondom róla, mi az, ami kedves a szívének. Először mindenféle stílusban játszom, megfigyelem, mire csillan fel a szeme. Amikor odamegyek az asztalához, már tudom is a kívánságát”
– mondta el idősebb Sárközi, aki egyébként hihetetlenül büszke fiára. Mesélte: volt rá példa, hogy a berlini filharmonikusoktól betévedt valaki a Százévesbe, ahol Lali játszott, és annyira elragadtatta az, amit hallott, hogy másnapra lefoglalta az éttermet az egész zenekar részére. „Hiába vagyunk az országban jó néhányan elismert prímások, amit ő csinál, azt egyikünk se tudja. Még a nagy öregek is megemelik előtte a kalapjukat. Különleges improvizatív tehetsége van. A variációi nincsenek kigyakorolva, teljesen spontán jön, mindegy, milyen darabról vagy hangnemről van szó. A Monti csárdásra csak annyit kérdez: milyen hangnemben tetszik parancsolni?” Szerinte a magabiztos technikai tudáson, a virtuozitáson kívül az egyéniség teszi azzá a jó prímást, ami.
„Tizennyolc éves korig még mondhatják valakire, hogy tehetséges, utána viszont már tudnia kell.” A sok dicsérő szó ellenére még mindig kritikus a fiával, aki azonban hihetetlen szakmai alázattal azt vallja: zenészként élete végéig szüksége lesz arra, hogy kritikát kapjon, jót és rosszat egyaránt. Sokat játszott öreg zenekari prímásokkal vagy egyszerűen csak figyelte őket, adott a szavukra, mély tisztelet van benne tapasztalatuk és tudásuk iránt.
Az, hogy muzsikus lesz belőle, jóformán születése pillanatától kezdve nem volt kérdés. Azon a napon édesapja már vitte is be a kórházba a vonót, hiszen a muzsikus roma tradíció szerint ha az újszülött megfogja – ha a „kezére áll” –, el van döntve a sorsa. Bár hét évet elvégzett a Zeneakadémián a különleges tehetségek osztályában, országos és nemzetközi klasszikus versenyeket nyert, mégiscsak az maradt az örök szerelem, amibe gyakorlatilag belenőtt, amibe teljes szívét-lelkét képes beleadni.
Ugyan Sárköziék nem panaszkodhatnak, hiszen mindketten nívós éttermekben játszanak, ismertek és elismertek nemcsak itthon, de külföldön is (legközelebb Izraelbe mennek koncertezni százfős zenekarukkal, a Gypsy Filharmonic Orchestrával, azután pedig januárban francia turnéra indulnak), köntörfalazás nélkül kimondják:
a cigányzenészek között ma kenyérharc folyik.
Míg néhány évtizeddel ezelőtt Budapesten ötven és száz között volt azoknak a helyeknek a száma, ahol muzsikálhattak, ma már alig közelíti meg a tízet. A vendégek többnyire külföldiek, turisták, akik viszont egyenesen bolondulnak a magyar nótákért, népdalokért és az élőzene varázsáért.
„Érdekes módon a magyar cigányzenét külföldön jobban szeretik és keresik is, mint itthon. Ha bárhova kimegyek és klasszikus zenészekkel beszélgetek, az első szavuk Bartók és Kodály, meg az, hogy imádják a magyar népdalokat” – jegyezte meg ifjabb Sárközi. Hogy mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy ez a fajta zene nagyon kifejező és intenzív, az öröm, a bánat és az érzelmek olyan széles skálája található meg benne, mint kevés műfajban. Olyannyira, hogy maguk a játszók is az érzéseikre hagyatkoznak, miközben zenélnek; nem tudják előre, hol tartja ki hosszabban vagy hol áll meg a prímás, nem számolnak, hanem egyszerűen együtt lélegeznek egymással.
A visszaszoruló lehetőségek, a támogatottság hiányán kívül egyre inkább azt veszik észre, hogy a befogadói réteg is mind szűkösebb. „A többség befogadóképessége le van redukálva arra, hogy nagyon hangos és nagyon gyors legyen, amit éppen hallgatnak, még gondolni se kelljen közben semmire. Ha ez a kettő megvan, a boci-boci tarkát is el lehet adni. Olyan, mintha beléjük lenne oltva, hogy ez a jó, ezt kell szeretniük.” Reálisan úgy látják: néhány zenész kevés ahhoz, hogy ez megváltozzon, de apa és fia bíznak benne, hogy a több száz éves hagyományt nem lehet csak úgy nyomtalanul eltüntetni, még ha folyamatosan koptatják és visszaszorítják is, ahogy jelenleg zajlik.
Estére ismét gyönyörűen becsomagolt ajándékot kaptunk, amelyből elsőként Manuel de Falla dalciklusából, a Hét spanyol népdal hat tételéből készült cselló-zongora átirat került elő, Várdai István és Finghin Collins kettősével. Várdai igazi spanyolos temperamentummal játszott, Collins pedig visszafogottan kísérte. Ezután Mozart K. 414-es A-dúr zongoraversenyét hallottuk: Collins frissen és élénken, a zongora mellől dirigálta az Erkel Ferenc Kamarazenekart. A második tétel lágy, gyengéd álmodozását igazi örömzene váltotta a végjátékban, amelyben a már-már chopini hangok után a zongorista hamisítatlan mozarti derűvel és pajkossággal remekelt. Rossini G-dúr szonátája, talán az előző impulzív élmény hatására kicsit visszafogottabban szólalt meg a Kamarazenekar interpretációjában. Végül pedig, az este zárásaként ismét visszatértünk Mozarthoz. Az Exultate, jubilate kezdetű motettát Celeng Mária énekelte; virtuóz ornamentikájával és gazdag érzelemábrázolásával bűvölt, remekül együttműködve és önfeledten egymásra találva a zenekarral, amivel sikerült derűt lopniuk a nézők arcára és szívébe is.
