Azonnali oksági összefüggések az előítéletek növekedése és az oktatási erőfeszítések között valószínűleg nincsenek. Mindenesetre ezekben az években az antiszemitizmus és a romaellenes előítéletek, ha lehet, inkább még explicitebbé váltak. Nyilvánvalóan nem a pedagógusok munkájával volt baj, de kétségtelenül közben azért tanultunk arról, milyen erőfeszítésektől mit várhatunk.
Így, a kínált segédanyagokon túl, azért itthon már próbálkozni lehetne valamilyen minimumcsomagban a holokausztemlékezet oktatásának standardizálásával is. Ilyen blokkok-kurzusok sokfelé működnek (Romániában vagy Lengyelországban például). Nálunk, ideális esetben, egy ilyen megoldás esetén iskolánként, történelemtanáronként lehetne oktatási ösvényeket választatni. De mert a megosztottságok a magyar értelmiségen belül adottak, én mégsem bíznám, legalább egy minimumcsomagban, az iskolákra, a tanárokra a dolgot. Hiszen akkor félő, hogy az iskolák egyik felében az újabb magyar történelem e sorsfordulójáról egyáltalán nem, vagy csak igen bizarr formákban emlékeznének meg. S talán emiatt is (az intellektuális kereteken túl) kikerülhetetlen a program nemzetköziesítése. Nem attól félnek, hogy nem tudnának a hazai holokausztkutatók összeállítani néhány hetes vita után egy új közös oktatási csomagot. De egy ilyen hazai eredetű csomagot ma nem lehetne véres viták nélkül lenyomni a „más kulturális hitű” tanárok, iskolák torkán. Az nem összekötne, hanem elválasztana. Nem a külföldi tudást kell megvenni, hanem a belső bizalomhiányért kell fizetni. Itthon nem ismerünk olyat, akitől mindkét oldal hajlandó lenne bármit elfogadni.
Marad a szinte egyetlen „gyulladáscsökkentő” megoldás, a külső kidolgozású, de belülről is megérthető tantervek kidolgozása. Közép-Európára szakosodott izraeliek ilyeneket biztosan csináltak már, tudnak csinálni. Valószínűleg a tartalmakat illetően most az általuk prezentálható banalitás lehet a legkisebb közös többszörös.
Közben kikerülhetetlen lenne valami egyszerűbb, tömegesen használható megoldás biztos kimenetekkel.
Első közelítésben meríthetnénk mintaként abból a román holokausztoktatásból, amelyet régióinkban talán a legsikeresebbként emlegetnek. Ott a program viszonylag elcsúszva, mindenesetre a mi első vitáinkhoz képest késve indult. A projektben bizonyára szerepet játszott, hogy a román elit, amely a rendszerváltás után sokáig egyáltalán nem akarta elismerni a román holokauszt részfelelősségét, később (a 2003-as Wiesel-jelentés után) nagyon meg akart felelni a nemzetközi ötleteknek, főleg a washingtoni Holocaust Museum inspirációinak. Az alaptantervekbe beépített minimumcsomag mellett negyven középiskolában kiegészítő kurzusok is hozzáférhetők. A tárca folyamatosan beruház a tanári továbbképzésbe. A részt vevő tanárokat a bukaresti és kolozsvári egyetemek támogató hálózataiba íratták be. S a román középiskolai program karbantartó és tanárképzési részében szinte az első pillanattól fontos játékos az a tel-avivi Raphael Vago professzor, aki most a Pázmány programjának is egyik kidolgozója. Segítségével talán tanulhatnánk valamit a bejáratott román programról, ahogy bevonható lenne a történelemtanárok agilis egyesülete is.
Az elképzelhető programok ma már nagyobbrészt interaktívak, túlélők is kellenek hozzájuk, amíg még köztünk vannak. Nem elég hívószónak Auschwitz vagy Buchenwald, sőt önmagukban talán félrevihetnek. A helyi zsidó házakról, gettókról, roma gyűjtőtáborokról, azok hétköznapjairól is többet kellene beszélni. A tömeggyilkosságok színhelyeiről, a pesti nyilasházakról mint a mártíromság tereiről, a vagonírozás körülményeiről s természetesen a mentés mikroszociológiájáról, a rendházaktól a cionista undergroundig. Valódi nevekkel. A statisztikák már csak kevéssé fogják meg az embereket.
Végül egy olyan társadalomban, ahol a holokauszt szenvedőként csak egy kisebbséget érintett, hogyan működnek a szenvedők leszármazottai? Ez a mai magyar vészkorszakoktatás fő kérdése. Hogyan működnek az iskolában vagy a nyilvánosságban átadott holokauszttörténetek, amikor esetleg ütköznek egy másként megfogalmazott és a családban átörökített vészkorszakképpel? (Ha ilyen egyáltalán összefüggő történetként létezik ott.) S miként az adott környezetben létező más nemzeti szenvedéstörténetekkel?
Persze ott vannak a filmek is. De alkalmas-e a holokauszt oktatására például a Saul fia? Ki kellene próbálni, de minden nagyszerűsége ellenére nem hinném, hogy erre jó lenne. Végül is olyan különleges élethelyzetet mutat be, amelyet egyszerűen nem tudom, hogyan mérnének magukhoz fiatal emberek „normális” körülmények között. Akkor már talán többre mehetnénk a lengyelek frissen Oscar-díjas Idájával. Abban szerepelnek a vészkorszak után élő emberek is. S a néző viszonyulhat nem magához a történelemhez, hanem ahhoz, ahogy különböző túlélők, áldozatok és bűnösök megpróbálják a maguk helyein azt értelmezni. E kísérletekhez mérhetik a nézők magukat, és ez lenne maga a részvétel az oktatás könnyebben kezelhető változataiban.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
