Roskó legújabb, A bojtosúszó hal, az élő kövület című sorozata Dunaújvárosban, a Kortárs Művészeti Intézetben látható. A képek, túlnyomó többségükben erre a kiállításra készültek. Nagyméretű, kínai papírra festett rajzok (ha szabad ezt így), némelyik piros, némelyik kék. Nem véletlenül.
A sorozat a két évvel ezelőtt, Lengyelországban rendezett Galicia mon amour című kiállításhoz kitalált két figurából szökkent szárba. Roskó ötlete szerint bizonyos Rot és bizonyos Blau járja a Kárpátok bérceit, és folyamatosan sopánkodnak az életen. Ezektől az alapfiguráktól immár odébb lépve, de mégiscsak az ő ihletésükre születtek meg a legújabb kollekció darabjai. Állatfejű emberek, ha tetszik: embertestű állatok és az ő különös közléseik.
Roskó immár sokadszor hívja művészeti táncba az embertestű állatokat, állatfejű embereket, korai festményein éppúgy jelen vannak, mint az Élet és Irodalomba rajzolt sorozatának ( Roskó állatkertje) darabjain. Azt mondja, az ő lényei afféle archetípusok, allegorikus figurák, akiknek segítségével az üzenetek sokkal mélyebbre hatolnak a nézők tudatában, és sokkal jobban érthetők.
„Nekem az állatkert inkább börtönszerű. Olyan helyzetbe hozza az állatokat, ami számomra végtelenül szomorú."
Szerinte, amikor a kiállítás látogatói ezeket a rajzokat nézik, elfelejtik a beléjük fagyott emberi kliséket, egy pillanat alatt kiesnek megszokott sínen futó gondolataik közül. Figyelni kezdenek. Mert arra bizony figyelni kell, amit egy állat mond. Egy ember bujkálhat a szavak között: fontoskodhat, szépeleghet, hablatyolhat, finomíthat, árnyalhat, füllenthet… egy ember bármit mondhat. Na de egy róka?!...
A képeken látható mondatok nem vendégszövegek, azok is Roskó leleményei. Gyakorta megesik, hogy egy-egy mondat hosszasan kering a fejében, aztán egyszer csak megtalálja a figuráját, és akkor összeköltöznek, mert megfellebbezhetetlenül kiderül: összetartoznak.
És az is megesik, hogy Roskó Gábor megrajzol egy malackát, és akkor a malacka váratlanul mond valamit. Nem akármit. Éppen aztmondja, amit mondania kell. Roskó tudja olyankor: mást nem is mondhatott volna, a szavakat odakanyarítja hát a malacka mellé. Kész a kép. Ami egyik nézőpontból olyan, mintha konyhai falvédők ihletésére született volna, másik nézőpontból, mintha képregényből kipottyant képkockát látnánk, amelyhez tartozik némi előzmény, és valami bizonytalan, füstös végjáték is, amelyről ezúttal lemaradtunk.
Annyi biztos csak, hogy a talányokkal, rejtélyekkel és különlegesen finom szövésű melankóliával átitatott képek valóban zavarba ejtők, és nem csak a nézők számára. Művészeti írók, művészetkritikusok is gyakran próbálják dekódolni Roskó ekképp megfogalmazott üzeneteit. Az állatokhoz fűződő viszonyáról faggatják, és ő valamennyi alkalommal elmondja, hogy nincsenek otthon állatai, nem is voltak soha, és modellnek sohasem használ kitömött állatot. Továbbá kimondottan ritkán jár állatkertbe, mert, ahogy a Jövőkép című albumban Szombathy Bálint erre vonatkozó kérdésére megfogalmazta:
„Nekem az állatkert inkább börtönszerű. Olyan helyzetbe hozza az állatokat, ami számomra végtelenül szomorú. Én nem szeretem kopottan látni a farkasokat. Egy farkas igenis fehér zsakettben jár, és zongorázik, vagy mit tudom én; az egy elegáns lény. (…) Azt hiszem, az van, hogy nagyon könnyen bele tudok helyezkedni egy állat gondolatvilágába, és el tudom képzelni, hogy mit szeretne.”
Megesik aztán, hogy művei kapcsán még Aiszóposzt vagy La Fontaine-t citálják, de egy idő után feladják a kutakodást, az előzmények és a párhuzamosságok keresését, mert rájönnek: Roskó és az emberszerű állatok kapcsolata olyan mély, hogy annak megmutatásához a szó kevés. Kép kell és egy fura, lebegő szépségű mondat a malacka szájából. Olyan mondat, ami meghökkentő, mégis természetes, mint egy üstökös, ami épp most húzott el az égen, és csak kétszáz év múlva jön megint.
