Spiró György azért írt drámát a különös sorsú magyarról, mert megérintette az őt ért rágalom
– Hogyan szerzett tudomást Lénárd létezéséről?
– Kardos G. Györgytől hallottam először Lénárdról, és akkoriban (a hetvenes évek elejéről van szó) elolvastam a magyarul hozzáférhető műveit, elsősorban az Egy nap a láthatatlan házban című könyvet. Kardos G. mesélt ennek az embernek az elképesztő történetéről és arról is, hogy megvádolták: voltaképpen ő Mengele. (Ez lett Spiró György Helló, doktor Mengele című darabjának fő témája. – A szerk.) Kardos személyesen nem ismerte, viszont levelező kapcsolatban volt vele, mivel ő fordította németre az Avraham Bogatir hét napja című regényét. Fél évig kutattam Lénárd Sándor életét a darabhoz, utánanéztem minden elérhető életrajzi adatnak, a vele kapcsolatba kerülő személyeknek. A darabban harmincnál több szereplő van, és egy kivételével mind valós nevén szerepel. Egyetlenegynek adtam álnevet. Ő a besúgó, Tiberio. Azért döntöttem így, mivel nem volt bizonyítható, hogy valóban ő volt a besúgó, ahogy gondoltam a megírás idején. A többiek is valós személyek, például Erich Erdstein, az osztrák születésű szerző (állítólag brazil rendőrügynök), aki feldobta a tébolyult ötletet, hogy Lénárd azonos Mengelével. Ez az Erdstein tíz évvel volt fiatalabb Lénárdnál, maga is bécsi, zsidó származású, hasonló úton jutott el Dél-Amerikába, mint az író. Soha nem találkozott Lénárddal, csak hallott róla. Jellemző, hogy miután sokszorosan megcáfolták a rágalmait, 1978-ban egy könyvben újra előállt azzal, hogy Lénárd, aki akkor már hat éve halott volt, azonos Mengelével.
– Miért érintette meg ez a rágalomsztori?
– Sokszor felbukkant már az irodalomban, hogy valakit alaptalanul be lehet mocskolni, le lehet járatni, tönkre lehet tenni. Gondoljunk csak Heinrich Böll regényére, a Katharina Blum elvesztett tisztességére, amelyből színmű is készült. Az összes titkosszolgálat él ezekkel a módszerekkel. De az ennyire szélsőséges eset ritka.
– Mit gondol Lénárdról?
– Sokoldalú lángész volt. Tucatnyi nyelven beszélt. Orvos, író, műfordító, zenész egyszerre, indián nyelveket is tanulmányozott, értett a botanikához, és ő volt az első természetvédők egyike. Nagyszerűen fordított, remekül írt, kitűnően rajzolt. Nyolcéves korában költöztek el Magyarországról, de a magyarnyelv-tudása nem csorbult. Világhírű ember volt már az életében, belekerült a magyar és a német irodalomba egyaránt. A képességeiről meggyőződhettem, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban belenézhettem a levelezésébe. Fejből ismerte a világirodalmat, eredeti nyelveken idézett az olvasmányaiból. Nem volt könyvtára a dzsungel szélén épített házikóban, mindent tudott kívülről. Rájött, hogy mai, élvezetes mesét kell a gyerek kezébe adni, ha latinul akarják tanítani, nem pedig a nehéz ókori szerzőket: ezért bíbelődött a Micimackó latin fordításával. 250 ezer példányban adták ki, a New York Times bestsellerlistáján hosszasan szerepelt. Eredetileg néhány száz példányban nyomatta ki, és ajándékként postázta a barátainak.
– Van sejtése arról, milyen volt a magánéletben?
– Azt hiszem, nem volt könnyű ember, a humora fájdalmas sebeket okozhatott. A Petőfi Irodalmi Múzeumban olvastam a levelezését Szerb Antalnéval, aki az írásai alapján láthatólag beleszeretett, és ki is utazott hozzá Charlestonba, ahol Lénárd akkoriban tanított, hogy hazahozza. Lénárd azonban nem akart visszajönni sem Magyarországra, sem Európába. Szerb Klára mindent előkészített a számára, lakás, állás, egyetemi katedra várta volna, sőt, állampolgárság, ami neki sose volt sehol. Házasság nem lett a kapcsolatból, de a levelezés megmaradt, és megmaradtak Lénárd művei, amelyek megírására Szerb Antalné beszélte rá.
