Azért is a legnagyobbak közül való, mert azonnal megértette a jelentőségét annak, amit talált, és hogy az idő szorításában – a hatvanas évek végén az életformaváltás fölgyorsult, félő volt, hogy a hagyományozás folyamata megakad, nem lesz már kitől gyűjteni – a gyűjtés mellett a tudományos feldolgozást is el tudta végezni.
Szerencséjét maga mesélte el: 1968-ban véletlenül találkozott először népi imádsággal, azaz archaikus, apokrif imával. Vagyis azzal, ahogy Bibliától függetlenül ezer éve hagyományozódnak családban, faluközösségben nemzedékről nemzedékre a nem kanonizált, a hivatalos vallás képviselői által el nem fogadott – sőt elítélt – imádságok, amelyeknek elmormolását minden reggel-este kötelességként élték meg ezek az emberek.
Hamar mintegy tízezer darabosra nőtt a gyűjtemény, és a könyv címe Hegyet hágék, lőtőt lépék lett. Ha tudjuk, hogy a „lőtő" nem más, mint „lejtő" (azaz völgy), azonnal föltárul előttünk ennek az évszázados népi imának értelme és szépsége. Ezt és sok-sok kötetbe gyűjtött társát köszönhetjük Erdélyi Zsuzsannának. A 2001 óta Kossuth-díjas folklórkutató igazi felfedező, mert rátalált valamire, ami századokon keresztül megvolt, mégsem vette észre előtte senki. És azzal, hogy összegyűjtötte az ország minden szegletéből, a mindigvoltból megteremtette a sosemvoltat: a magyar kulturális hagyomány egy szeletének rendkívül gazdag kincsestárát.
Szerencsés volt a pillanat is. Egyrészt az ötvenes évek légkörében a népi vallásosság kifejeződésének kutatására nem lett volna mód. Másrészt valamiért a katolikus egyház sem gördített akadályt a kutatók elé, sőt segítséget nyújtott a gyűjtéshez. Még nagyobb szerencse, hogy Erdélyi Zsuzsanna fölismerte, miről van szó, és mit kell tenni. Hatalmas terepmunkát végzett, és hatalmas munkára ösztönözte azokat, akik az egész magyar nyelvterületet bejárva összehordták az imákat.
Szerencséje volt az imádságok tudóival is. Alig várták, hogy lediktálhassák, magnóba mondhassák, énekelhessék, amit úgy kaptak, hogy feltétlenül tovább kell adniuk. Önkéntes gyűjtők lettek maguk is, emlékezetük mélyéről előásták a már-már elfeledett részleteket, és végigkérdezték a falubelieket, ha elakadtak valamivel.
Volt még szerencse. Ortutay Gyula, a néprajz, Pais Dezső, a nyelvtudomány klasszikusa megértette, mit jelent mindez a magyar tudományosságnak. A költő Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és Gergely Ágnes pedig azt látta meg, mekkora értéket képviselnek ezek a szövegek a magyar líra szövetében.
Ez a halványuló hagyomány most már nem veszhet el soha: hát ezért mondom, hogy Erdélyi Zsuzsanna a magyar néprajz történetének egyik legnagyobb alakja volt.
