Mostanában sokan bírálják Orbán Viktort amiatt, hogy Vlagyimir Putyint fogadja Budapesten, miközben Oroszország feje gyakorlatilag uniós bojkott alatt áll. Orbán a magyar érdekekre hivatkozik, főleg arra, hogy Putyinnal most elintézheti a hosszú távú gázmegállapodást, s ezzel a további rezsicsökkentéseket. Ez az érvelés ugyan meglehetősen demagógnak hat, de némi igazság akár lehetne is benne.
Azt feltételezem mégis, hogy miniszterelnökünket más motiválja. És ehhez visszamegyek harminc-egynéhány évvel. Az 1980-as évek elején újabb jégkorszak állt be a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatban. Az előzmények: a szovjetek afganisztáni bevonulása, a lengyelországi szükségállapot, a közép-hatótávolságú rakéták telepítése Európában. A következmények: szankciók, blokádok, szigorított COCOM-lista, kulturális csere leállítása, olimpiai bojkottok.
A szovjetek felszólították szövetségeseiket: vegyenek részt a bojkottban, fogják vissza nyugati kapcsolataikat. Ebben a helyzetben Magyarország, vagy mondjuk úgy, Kádár, vonakodó szövetséges módjára döntött. Lemondott ugyan politikusi látogatásokat, részt vettünk – sajnos – a Los Angeles-i olimpia bojkottjában, de minden más ment tovább. Magas szintű vizitek oda-vissza, Mrs. Thatcher a Nagycsarnokban, IMF-tagság, gazdasági reformok gmk-kal, választási reformocska. A dilemma az volt, mondták: a bankok vagy a tankok a félelmetesebbek? Kádár csapata dacolt a szövetségesi nyomással – elkerülendő az összeomlást.
