– De mit is becsülünk benne, az utolsó hetven évben? – teszi föl a kérdést. – Király Gyula, a kiváló irodalomtörténész, a hetvenes-nyolcvanas években megkérdezte a szemináriumára tolongó hallgatóktól, melyik írót tartják nagyobbnak: Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt? A válasz harsogott: – Dosztojevszkijt! Mire Király mélán odabökte: – Én Tolsztojt. Ami jellemző választás, sok mindent kifejez. Ha az idegenek dogmatikus ateizmust erőltetnek ránk, a misztikus írójuk lesz a kedvenc, az iránymutató, aki hadat üzen az álszent világiságnak, megforgatja a tűzben a hitet, és tapintható metafizikus térben villantja föl parazsát. Éljen Dosztojevszkij, és az Ördögök című regénye, amely kimutatja az ördögit a magukat istennek képzelő forradalmárokból.
Forgács sorba veszi az orosz irodalom nálunk nagyra becsült alakjait: könnyedén kerül fel a piedesztálra Gogol is, mert szinte az abszurditásig láttatja romlottnak a nemesi orosz társadalmat, uraiban, hivatalnokaiban szovjet pártvezetői vonások ismerhetők fel. De bekerül a kedvencek közé Gorkij is, aki a régi világ megalázó nyomorát, a lelket tipró kiszolgáltatottságot örök érvényűvé exponálta az orosz térben.
– Zseninek tartottuk Szolzsenyicint – sorolja tovább –, mert hírt adott a sztálini lágerekről, még ha a Gulag szigetvilágot azért mi sem adhattuk ki a rendszerváltásig, és becsültük Vaszilij Suksint, mert népi hangon érzékeltette a szovjet vidéki élet vérszívó kérgességét.
Nagy kedvencünk Bulgakov, hiszen elhozta a bolsevik Moszkvába a Sátánt, hogy misztériumjátékot űzzön a bürokratákkal, és utat engedjen a felvilágosult istenkeresésnek. A szovjetek szinte titokban adták ki, de mi mertünk hangosan beszélni róla.
Forgács szerint a magyarok számára a felkavaró orosz zene Muszorgszkij meredt szemű megszállottságának kiszámíthatatlan hangáradata. Ha színházról van szó, ott van Ljubimov Tagankája, ahova lehetetlen volt, de bejutottunk, megcsodálhattuk Viszockij önkény ellen küzdő Hamletét, hallgattuk rekedt, duhaj dalkiáltásait. Ha pedig filmeket idézünk, Tarkovszkij jut eszünkbe, aki vissza mert találni az orosz keresztény kultúra bölcseleti, humanista gyökereihez, és bátran keresztülragyogtatta fényét a vörös csillagon.
Hozzájuk képest Tolsztoj, Puskin, Turgenyev, Goncsarov vagy éppen Csajkovszkij általában nem több kötelező penzumnál. Eizenstein és Vertov filmjeit is illik tisztelni, mert azért a balos művészettől nem lehet elvitatni a húszas évek avantgardista értékeit.
– Miközben elítéljük Oroszországot a demokrácia hiányáért, kiszámíthatatlan, miszticista, nacionalista politikai kilengéseiért, szellemi életének pont azokat az irányzatait, alkotóit kedveljük, akik távolabb állnak a nyugati humanista felvilágosodástól, annak liberális szemléletétől
– mondja Forgács Iván. – Ma már persze nem kell mindezzel komolyan foglalkozni. Megmaradt pár folt, össze lehet rakni belőlük a megfelelő kliséket. Ha muszáj, azért észrevesszük, hogy létezik egy Ljudmila Ulickaja nevű írónő, meg filmrendező is van, az a Zvjagincev, vagy ki, kicsit ellenzékiek is, rendben, jók lesznek. A Pussy Riot polgárpukkasztó, punkos lánycsapata is jó, mert lecsukták őket.
Végül állítja, egy megnyugtató, közös nevező maradt: Csehov. Ő valóban meg tudott szabadulni a tradicionális kérdésfeltevések hormonjaitól, és megmutatja az autentikusan világias kelet-európai életérzést, amelyben bárki bármikor otthonra lel közülünk. Felszabadító, ahogy mosolygó keserűséggel belénk facsarja tehetségünket emésztő szegénységünket, sóhajokká illanó nemes vágyainkat, örökbe vesző botorkálásunkat egy jobbnak hitt világ felé.
