Azonban miközben kezdtünk hozzászokni ahhoz, hogy a konfrontációt széles mosollyal vállaló progresszisták és egyúttal a szerkesztőségi áldozatok rokonai vagyunk (mi is valamennyien Charlie-k lennénk), az első sokkból a nemzet közi média főárama valamelyest magához tért. És a szolidaritás második menetében világossá vált, hogy más teljesen modern kultúrák, miközben gyászolják az áldozatokat, egyáltalán nem osztják, osztották volna a francia rajzoló-újságírók kulturálisan színvak szekularizmusát. Hogy a nyugati kultúrák multikulturalizmus modelljei eltérőek. S hogy a franciák sajátos homogenizáló, az egymás mellett élő különböző közösségeket nehezen elfogadó, egyéni szabadságokra, a mozgásterek egyenlőségeire összpontosító republikanizmusa csak egy a nyugati változatok közül. A többinél nem jobb és rosszabb, önmagában feltétlenül nem is haladóbb.
Először az amerikaiak, beleértve a legnagyobb New York-i, washingtoni liberális lapokat, merték megfogalmazni, hogy az áldozatok persze áldozatok, de sokszorosan demonstrált érzéktelenségük a másság iránt Amerikában azért elképzelhetetlen lett volna. Azután valami hasonlót kezdtek írni a német lapok is. Sőt tulajdonképpen saját muszlimjaikat próbálták meg győzni, hogy Hamburgban, Münchenben nem idegenek, sőt, ahogy egy német tüntetésen két hete saját fülemmel hallottam: (iszlámhitű) németek. S hogy azok, akik ki szeretnék őket valahogy idegenekként utálni, vagy nem engednék be őket, azok a német progresszió ellenségei.
De hát kik is az extremisták? A terroristák nyilvánvalóan azok. Mozgalmaik azonban nem a Koránból nőttek ki. Részei a globális világnak, mozgalmaik őssejtjeit a Közép-Keleten, hol a szovjetekkel szemben, hol más, „modern” célok érdekében nyugati stratégák hozták létre. Azután mindez kicsúszott a kezükből. De a szélsőségesek most sem a sivatagból jönnek. Nagy részük ma már multikulturális nagyvárosokban nőtt fel, rendes nyugati papírokkal jár-kel a világban. A probléma, hogy a Charlie csapatát, mert az ultramodernitás egy változatát jelenítette meg, bosszúból egy nagyon is modernista, a mai nyugati centrumokban megerősödött mozgalom gyilkolta meg. A rajzolók ebben az értelemben a Nyugat, és nem a Korán áldozatai.
S miért gondolja a progresszió, hogy neki joga van az értékeit kifogasolókat szélsőségesekének s persze elszigetelendőknek vagy szerencsésebb esetben átnevelendőknek vélni? Hiszen szó sincs abszolút szólásszabadságról, a haladáspártiak is megfogalmazták a maguk kollektív tabuit. Ezek, vagyis a „politikai szóhasználat helyes normái” (Political Correctness vagy PC) eredetileg a nagy amerikai egyetemek liberális társadalomkutatóinak találmányai. És az általuk nem kívánatosaknak, sőt tilosaknak tartott kijelentések, mozgalmi jelszavak, védett kisebbségi csoportokkal szembeni szóbeli támadások morális elítélése már a 60-as években megfogalmazódott. Az akkori Amerikában kialakult a védett, tiltott, tabuizált három nagy téma.
Aki a homoszexualitásról, a színes kisebbségekről és a keményebb gender-mozgalmak programjairól könnyelműen nyilatkozik, az azóta vét, és a közvélemény (valamekkora része) meg is bünteti. Ez elvben rendben lenne. De akkor miért nem ismerjük el, hogy az adott térben velünk együtt élő kultúrák is kérhetik tőlünk – akár kölcsönösségi alapon – néhány hasonló, saját, az ő értékeik szempontjából kulcsfontosságú tabuszerűség betartását? Ezeket azért nem kellene teljesen komolyan venni, mert ilyesmikre a szomszédoknak csak egy része érzékeny? Miért, a PC nagy három elemét a nyugati kultúrán belül mindenki elfogadja? S a szomszéd nagy blokkokban néhány kulturális tilalom betartását a többiektől váró kisebbség (esetleg többség) „extremista”, de a mi oldalunkon az ilyesmi még elvben is kizárt?
Aktuális világunkban a legfontosabb szolgáltatásoknak biztonságot, kiszámíthatóságot, odatartozást, szolidaritást kell nyújtaniuk érzelmileg, mentálisan is. Ha valamely csoportok ebből szemmel láthatóan kevesebbet kapnak, mint amennyi számukra a biztonságot jelentené, akkor miért csodálkozunk, ha mindenütt támadásokat látnak? Egyébként a dán Mohamed-karikatúrabotrány kirobbanásának idején ott Nyugat-Európa leginkább türelmetlenül tüskés, vállaltan a bevándorlókat kiszorítani akaró pártja volt évek óta kormányon. 2006-ban a Jyllands Posten szerkesztői természetesen senkit sem képviseltek, de miért ne hihették volna muszlimok, hogy most valahogyan ismét a Rasmussen-kormány támad, s a hatalom új fogásokkal szeretné őket kulturálisan megalázni?
Itthon van elég kölcsönös bizalmatlanság nagy bevándorló tömbök nélkül is. A hazai értékvilágokat, életviteli formákat, közösségeket az elhúzódó kultúrharc a legkülönfélébb módokon állítja egymással szembe. A kölcsönös kulturális biztonságszolgáltatás folyamatosan akadozik. A nyugat-európai progresszió a Charlie-történet után több toleranciáról beszél. Én a mi kis csatatereinken egy kis magyar–magyar empátiával is beérném.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
