– Ettől kezdve a németek naponta háromszor egy órán keresztül bombáztak bennünket. Percnyi pontossággal érkeztek reggel, délben és éjjel. Halottak feküdtek szanaszét az utcákon és a romok között, vértócsák csillogtak az aszfalton, emberek karok, lábak nélkül nyögtek a földön, őrült tekintetű asszonyok menekültek bőgő gyermekeikkel a reménytelen ismeretlenbe. Ekkor láttam először zokogó férfiakat – csuklik el Vlagyimir Mihajlovics hangja.
Családja első áldozata az édesapja volt, akit kiképzés nélkül a tűzvonalba küldtek, ahol elveszítette a bal karját, ezért visszakerült Odesszába, az egyik kórházba, ahol a németek, miután elfoglalták a várost, kivégezték a többi beteggel együtt.
– A tragikus hírrel én futottam be nagyapám házába, de kamaszként nem tudtam, miképpen kell az ilyen gyászos hírt közölni. Nagyapám éppen teázott, amikor kurtán bejelentettem fia halálát. Abban a pillanatban megállt a szíve. Közben a bombázások áldozata lett édesanyja és két fivére. Vologya épp akkor járt a nagyapjánál, ezért menekült meg. Amikor hazaért, csak a holttesteket találta meg a romok között. Nem sokkal később a nagymamája és a többi rokona is a háború áldozatai lettek. Tizenhárman.
– Sok hasonló sorsú gyermeket szült a háború. Csavarogni tilos volt, a kijárási tilalmat a hatóságok drákói szigorral tartatták be, az elárvult gyermekeket összegyűjtötték és gyermekotthonban helyezték el. Engem is. Az otthont is több bomba találta el, és az életben maradt gyerekek szétszéledtek. Egészen a rendkívül hideg tél beálltáig bujkáltam.
A megszálló németek is összefogdosták a gyerekeket, hogy egy részüket a Német Birodalomba szállítsák, vagy agyonlőjék őket,mint veszélyes elemeket. A szomszédjai ekkor azt tanácsolták Vologyának, hogy utazzon el nagyapja szülőfalujába, ahol az ismerősei segíthetnek túlélni.
– A kijárási tilalom idején fogtak el román rendőrök, bevittek a „policáj” épületébe, eltépték az egyetlen okmányomat, amely igazolta a személyazonosságomat és belöktek egy cellába, amely tömve volt férfiakkal és fiúkkal. Hárman őriztek bennünket, két román katona és a német felettesük. Világos volt, hogy hajnalban bennünket kivégeznek. Az egyik rátermett férfi azt javasolta a raboknak, hogy éjjel valaki kéredzkedjen ki a vécére, a többiek törjenek ki, igyekezzenek ártalmatlanná tenni őrzőiket, s meneküljenek el, hisz vesztenivalójuk úgy sincs. Fogva tartóik biztosan lőni fognak, és néhányukat megölik, de sokan megmenekülhetnek. Így szökött meg Vologya.
– Egyenesen a teherpályaudvarra siettem. Mindegy volt, hová, csak valamilyen távoli, eldugott kis faluba szökjek. Néhány órai utazást követően ledobtak bennünket a tehervonatról. Sokan ekkorra már megfagytak, kis híján én is, de egy öregember rám talált és megmentett. Két éven át bujkáltam az odesszai területen és Moldáviában a németek elől, hiszen akinek nem voltak papírjai, azokat a helyszínen agyonlőtték.
Moszkalenko az első öt osztályt kétnyelvű német–orosz iskolában végezte a helyi német gyerekekkel. Itt sajátította el a német nyelvet, amelyet egy német faluban a pap kocsisaként tökéletesített, Moldáviában pedig megtanult románul. Vologya a sok veszteség, szenvedés és fájdalom miatt egyre nagyobb dühöt érzett, és a bosszúvágy lassan leküzdhetetlenné vált benne.
– Amikor a VörösHadsereg ellentámadásba lendült, fogadott szüleim arra buzdítottak, hogy lépjek be a hadseregbe. Páncélosok foglalták el a falunkat, és a parancsnok nálunk szállt meg. A mostohaszüleim elmondták neki, hogy kiválóan ismerem a környéket, hiszen éveken keresztül kóboroltam itt, ráadásul kitűnően beszélek németül és románul, majd arra kérték, vegyen fel a század fiának.
Mivel csak tizenhat évesnél idősebb fiatalokat vehettek fel a Vörös Hadseregbe, Vologya pedig két hónap híján volt tizenhat, a parancsnok hivatalosan nem sorozhatta be. De befogadta és beosztotta tolmácsnak a felderítőegységébe, ahol komoly feladatokkal látták el az önkéntes ifjút, aki a munkáját tökéletesen végezte. A születésnapját, 1944. január 7-ét követően fegyvert kapott, egyenruhát varrtak neki, sőt lovat is kiutaltak a számára. Végül a doni kozákokból álló 5. gárda-lovashadtest felderítője lett, amely később megkapta a budapesti előnevet. Ettől kezdve igazi kozáknak érezte magát, aki végre bosszút állhatott az összes rokonáért.
– A felderítő munkámat civil ruhában, fegyver nélkül teljesítettem. Az ellenséges csapatok mozgásáról, létszámáról, fegyvereinek, személyi állományának nagyságáról kellett híreket hoznom. Az általam megszerzett információknak köszönhetően úgy lehetett megsemmisítő csapást mérni az adott katonai egységekre, hogy saját katonáink szinte teljes biztonságban maradtak. Romániában aknára léptünk felderítés közben. Két bajtársunk a helyszínen meghalt, nekem a nyakamba fúródott egy aknaszilánk.
Ami megtörtént
Babucs Zoltán hadtörténész szerint a Vörös Hadsereg alakulatai által a magyar polgári lakosság sérelmére elkövetett atrocitásokból jócskán kivették részüket a kozákok is. Erre első ízben az 1944 októberében lezajlott alföldi páncélos csata során nyílott alkalmuk, amikor a „Plijev” lovas harckocsi, valamint a „Gorskov” lovas gépesített csoport kozákjai számtalan, különösen kegyetlen kilengést enged(het)tek meg maguknak.
A Nyíregyházát és környékét visszafoglaló németek több jegyzőkönyvet is felvettek szovjet rémtettek tömegéről. Például a német 3. hegyi hadosztály katonái egy „(...) szőlőskert megtisztításakor egy teljesen kétségbeesett magyarba ütköztek, aki egy földbe vájt bunker előtt gubbasztott. Amikor a katonák benéztek a bunkerba, ott a magyar meggyilkolt várandós feleségének hulláját látták. Torkát és felsőtestét felmetszették. A meg sem született gyermeket lefejezték. (...) Nyíregyházán egy vendéglős felesége meghalt, miután tizennyolcszor erőszakolták meg.”
Kivégzések, rablások, fosztogatások, megerőszakolások sokaságáról tudunk. Ezekben feltehetően az 5. gárda-lovashadtest 63. lovashadosztályának parancsnoka is részt vett. A kozákok Nagykállóban az ottani elmegyógyintézet összes női ápoltját megerőszakolták. (E. E. P.)
Negyedik társunk, aki sértetlen maradt, cipelt vissza a századomhoz. Kórházba sem engedtek el, hogy ne szakadjak el az egységemtől, a helyi felcser operált meg és állított talpra – mutatja a ma is látható nyaki sebhelyét Vlagyimir Mihajlovics. Az idős veterán elmondta, hogy nem voltak a civilek ellen hangolva, de hazánkban azt látták, hogy a lakosság a németekkel vállvetve küzd ellenük, s nagyon ellenségesen viseltetik irántuk. Nem egy bajtársukat lőtték orvul le, ezért tilos volt egyedül közlekedni, legalább öt-hat fős csoportokban járhattak csak.
– Székesfehérvár mellett gyűrűbe kerültünk és három napig mocsárban álltunk a lovainkkal együtt, miközben a helyi lakosság vaktában tüzelt ránk. Egy másik alkalommal az osztrák határnál reggel a tizenkét éjszakai őrséget teljesítő társunk levágott fejeibe botlottunk. Több mint tíz évig álmodtam ezekkel a fiatal fejekkel.
Moszkalenko szerint rendkívül nagy fegyelmet tartottak a parancsnokaik. A fosztogatás, nemi erőszak, gyilkosság, rablás fölött trojkának nevezett rögtönítélő bíróságok törvénykeztek és az ítélet legtöbbször halálbüntetés volt, s azonnal ki is végezték a bűnöst.
– Nemi erőszakért nálunk egy ilyen példát statuáló kivégzés történt éppen Budapest előtt. El tudja képzelni azt a helyzetet, hogy két-három ezer bajtársa előtt kivégzik a harcostársukat? Az ilyen élmény elrettentőnek bizonyult, mert világos volt, hogy téged nem fasiszta golyó ölt meg, hanem köztörvényes bűnözőként végeztek ki. Ráadásul erről a szülők is értesítést kaptak, és a megszégyenülés, a lelki fájdalom mellett minden kedvezménytől is megfosztották őket, ami a családfenntartó halála után járt volna nekik. Ilyenkor minden katonából elszállt az az érzés, hogy megkívánja azokat a szép lábakat, vagy egyebeket – mondta a kamerám előtt Moszkvában Moszkalenko elvtárs.
– A fővárosért száznyolc napig küzdöttünk. Nagybajomot másfél hónap után, 1944. december 31-én szabadítottuk fel. A város mellett állt egy kastély, amelyben terített asztal fogadott bennünket gőzölgő finomságokkal, de az újévet ünnepelni kívánó házigazdák és a vendégeik elmenekültek előlünk. Nekünk tilos volt az ételekhez vagy az italokhoz nyúlnunk, mert gyakoriak voltak a mérgezések.
Lehet, hogy a tisztek maguknak tartották meg az ínyencségeket? Erre utal az is, hogy például a cigányoktól elfogadhatták a bort.
– Érdekes, hogy a harcok idején közülünk senki sem betegedett meg, még náthás sem lett. Akkor sem, amikor a mocsárban álltunk három napig. Azt hiszem, azért, mert rendkívül feszült idegállapotban voltunk. Megesett, hogy véres folyóból kellett innunk és ebből itattuk a lovainkat is, mégsem lett semmi bajunk tőle. Még az elején az odesszai bombázások riadalma is gyorsan elmúlt belőlünk, a sihederekből. Először vérfagyasztó volt, de egy hét elteltével már minden ifjú a tetőről nézte a tűzijátékot. Tartottunk a repeszektől, de mégis türelmetlenül vártuk a balkonon a néha kicsit késő déli bombázások kezdetét.
Felvetődik a kérdés, miért nem őrül meg az ember a háborúban? Moszkalenko szerint ez a hadseregben uralkodó vasfegyelemnek volt köszönhető. Az ember a háborúban megváltozik és olyanná válik, mint a szadista, aki másnak a vérét issza. Ők is alig várták a soron következő csatát, szomjúhozták a harcot. A veterán szerint ennek ellenére nem állatiasodott el senki, emberek maradtak.
– A bosszúm lényege abban állt, hogy pusztítsuk az ellenséget, de úgy, hogy a mieink védve legyenek. Például jelentettem, hogy itt három, vagy öt, vagy tíz tank áll, vagy valamelyik pesti lakóházba orvlövészek fészkelték be magukat. A munkánkat kollaboráns magyar elvtársak is segítették. Nemrégiben a május 9-i ünnepségen Budapesten találkoztam egy ilyen egykori titkos magyar ügynökünkkel, aki a nagy meleg ellenére esőkabátban érkezett, mert alatta viselte a szovjet kitüntetéseit. Azt mondta, ezek egy részét tilos nyilvánosan hordani Magyarországon. Az illető kommunista veterán egy elvtársával érkezett és elmondta nekem, hogy napjainkban is kap kitüntetéseket, illetve nyugdíjat Oroszországból a háborúban bizonyított hősiességéért.
|
| Vlagyimir Moszkalenko mint katona |
Amikor a nemi erőszak kérdését feszegetem, Vlagyimir Mihajlovics azt mondja, első kézből tudja, hogy a németek tömegével erőszakolták az ukrán és orosz nőket, akiket azután sokszor agyon is lőttek. Nem tudja, hogy a németek magyar nőket erőszakoltak-e meg, de Oroszországban rengeteg áldozata volt a német katonáknak, akik ráadásul rengeteg nemi betegséget hoztak magukkal. Szerinte Sztálin kemény rendeletei, törvényei miatt a németekkel ellentétben a szovjet katonákra ez nem volt jellemző. Persze Moszkalenko mindig a tűzvonalban küzdött, és nem ismerheti a megszálló csapatok ténykedését.
Az 5. doni kozák lovashadtestben 45 000 ember szolgált, akik közül nagyjából 3000-en tértek haza. 2013 tavaszán, amikor Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című filmjét készítettük, a hazánkat megszálló három kozák hadtest állományából nyolcan éltek még. Moszkalenko Bécsig jutott és Andrej Vlaszov tábornok csapatai ellen vették be, akik az Alpokba húzódtak vissza előlük. Végül visszairányították egységével együtt a Szovjetunióba. Számára 1945 júliusában ért véget a háború, de nem szerelték le, hanem sztálini parancsra a Novocserkaszki Szuvorov Katonai Szakiskolába irányították.
Beszélgetésünk után a kis termetű, nyolcvanhét éves Vlagyimir Mihajlovics beültetett hatalmas Nissan dzsipjébe és elvitt az első metróállomásig, miközben arról beszélt, hogy a második világháború idején eszük ágában sem volt mások területeit elfoglalni, de a sajátjukat mindenáron vissza akarták szerezni.
