A legidősebb magyar asszony a Park tértől csak pár utcára lakik. Nyílik a kertkapu, és a rozmaringos udvarban ott áll a nyolcvankét éves fia. Az arca sima, rózsás. Az édesanyja a házban várakozik, de sietni kell, mert már csak egy-két órát tölt Bordányban, azután viszik sortartásra Zákányszékre, a szomszédos településre. A sortartás az, magyarázza a nyolcvankét éves fiú, amikor több testvér megállapodik. Abban, hogy a szülő milyen sorrendben, kinél, hány hónapot tölt.
Mert egy gyereknek az anyjáról akkor is gondoskodnia kell, ha fillér nyugdíja sincs. Az nem úgy van, mondja a nyolcvankét éves fiú, hogy ha a szülő elöregszik, akkor a gyerek otthonba adja, szociálisba. Nálunk ez fel sem merült. Hárman vagyunk testvérek, a sortartást Eta húgommal vállaltuk. A személyi okmány szerint Batki Margit 1908. július 16-án Csongrád megyében, Szeged városában született. Anyja neve Rózsa Erzsébet, apja neve Batki József.
Férje, Bernát Ferenc Kiskundorozsmán született még a XIX. században, 1896-ban. A házasságkötésük is itt volt Dorozsmán, 1947-ben. A vőlegény ekkor ötvenegy éves, a menyasszony harminckilenc. De túl sok évet nem éltek együtt, mert Batki Margit nem szerette, ha egy férfi veri.
– Szegények voltunk – sóhajtja –, négy gyerek. Aztán született még kettő, mikor apánk az orosz fogságból visszajött. A legkorábbi emlékem is az első világháború. Az a nap, amikor apánk elment. Mi mindig szegények voltunk. Kóvályogtunk egyik gazdától a másikig. Zákányszék, Dorozsma... Huszonkét éves koromban kommendáltak egy férfi t. Valakit csak kellett már választanom, és Nagy Józsefnek volt két hold földje. De túl sokáig nem maradtunk együtt...
– Csak amíg engem megcsináltak – magyarázza a nyolcvankét éves fiú. – Tudja, akkoriban a szegény embernek nem igen volt lehetősége földhöz jutni, ezért a szegény lányok a csúnyább emberekhez is elmentek.
– Nagy József vert. A földhöz vagdosott. Megmarkolta a hajamat és úgy. Még akkor is, amikor a fia már a hasamban volt. Gondoltam, hát ezért dolgozzak másnak? Az aratás végét még megvártam, hogy azt a kis gabonát kiadják, azután eljöttem. Vissza anyámhoz. A fiam 1932-ben született.
– Apámról annyit tudok, hogy hol itt, hol ott dolgozott. Még bányában is. Gyerektartást nem fizetett, ezért a földjét, a két holdat betáblázták, csak aztán jött a rendszerváltás, 1945 és a betáblázás valahogy odalett. Apám után nekem csak a neve maradt vagy az sem. Mert amikor megkereszteltek, a Nagy-Géczi nevet kaptam.
– A kereszteléskor – szól közbe Batki Margit – azt mondták, a fiú nevét nem Nagynak kell írni, hanem Nagy-Géczinek. Akkor írják, ahogy akarják, válaszoltam.
– Ha az ember úgy nő fel – mondja a nyolcvankét éves fiú –, hogy az apját sosem látta, akkor az iránti fájdalmat sem ismeri. Megszülettem és kóvályogtunk tovább. Anyám hol marokszedő volt, hol paprikahasító.
– Zsellér voltam a kulákoknál. Egy nap a gazda elküldött mindenkit. Minden paprikahasító asszonyt. Ketten maradtunk, és ő megfogta az alkalmast. Szaladtam előle, akarom nyitni a kaput, zárva. Szaladok tovább, de az udvar be volt kerítve. Mit csináljak, mit csináljak, a külső kapu is zárva, a gazda meg azt kiáltja, most meg kell történnie annak.
– Megerőszakolta?
– Mondhatom. Durván. Így fogant meg a második gyermekem.
A szobában négyen vagyunk, a nyolcvankét éves fiú lánya alig kap levegőt, azt hajtogatja, ő erről nem is tudott.
– Egy ideig nem tudtam arról, hogy terhes vagyok. A gazdától. Farkas Józseftől. Elmentem az orvoshoz, de nem akartam elpusztítani a gyermekemet. Így született meg Eta, és a pap azt mondta, akkor ő is Nagy-Géczi lesz. Rá kell íratni, mivel hogy az urammal még nem váltunk el. A harmadik gyermekem, Katalin, csak sokára, 1947-ben született Bernát Ferenctől.
– Hogy megértse a dolgot – folytatja a nyolcvankét éves fiú –, anyuka elvált asszony lett két gyerekkel. Bernát Ferencnek is volt már három gyereke. Kérlelte anyukát, költözzön oda karácsonyra, azután megesküsznek. Anyuka el is ment, de esküvő csak nem lett. Erre otthagyta. Az megijedt és feleségül vette. Így született meg Katalin húgom. Ugye egy gyereknek nincs beleszólása abba, hogy legyen-e testvére.
 |
| Fotó: Ambrus Marcsi |
Ugye az apám is milyen volt. De attól még mi, gyerekek összetartottunk. Mindenki tette a dolgát, de arról, hogy mindnyájuknak más az apja, soha nem beszéltünk. Ugye mi dolgosabbak voltunk a Bernát gyerekeknél, és amikor anyám egyszer oda akart adni, munkára a testvéréhez, Bernát kiabált és megint megverte anyánkat. Bernát az élelmet is elzárta előlünk, csak addig volt a jó, amíg a mi disznónk kitartott.
– Bernát öregebb volt nálam, és folyton féltékenykedett. Pedig sosem voltam szép.
Nem, nincs a lánykoromból fénykép, a sok jövés-menésbe elvesztek. Nem, Bernáttól sosem váltam el, csak otthagytuk egy verés után.
– Batki Margit,mikor aludt utoljára férfival?
– Rá se szeretek gondolni.
– Anyukának fáj a lába – magyarázza a fiú –, a kertbe is csak 104 éves koráig járt ki, de kórházban sosem volt. Reggelire tejfölt eszik vagy egy bögre tejet három-négy karaj kenyérrel. Az ebédekkel már bajban vagyok, nem tudok mi újat kitalálni. A paradicsomlevest ugye nem szereti, a krumplilevest elunta, húst nem eszik, hetvenéves korától nincs foga. Marad a rizskása, a répa, a borsó és a rántott leves. A vacsorát van, hogy kihagyja, de a gyümölcsöt, a szőlőt, a barackot, a dinnyét és a szilvát szereti. Anyuka nyugdíja nem éri el a 69 ezret. Az enyém a százat. Ma palacsinta lesz ebédre és zöldborsóleves tésztával...
– Batki Margit, ebben a hosszú életében mi volt a legjobb?
– Semmi legjobb nem volt. Csak a gyerekeim, meg mikor földem lett 1950-ben. Két hold. Raktunk rá egy kis gunyhót vályogból, és végre a sajátunkban lehettünk, nem kellett többé hurcolkodni egyik gazdától a másikig. Mostanában éjszakánként danolok. Nem túl hangosan. Ezt szeretem. És Batki Margit, aki a személyi okmányába az aláírás helyett három keresztet tett, mivelhogy csak egy osztályt végezhetett, telt és zengő hangon azt kezdi elénekelni, hogy:
„Édesanyám, nem tudok elaludni, / Házunk előtt legényt hallok beszélni. / Édesanyám eresszen ki hozzája, / Fáj a szívem, majd megszakad utána (…) Jól van anyám, tudom, hogy még ráérek, / Azt is tudom, hogy nem sokáig élek...”
Amikor a dalban idáig ér, felnevetünk. Batki Margit is abbahagyja a danolást, a kendője lekerül róla, így kiáltja huncutul és diadalmasan: – A Jóistentől én azt kaptam, hogy van időm. Már a százhetedik évemben járok.
