Egészében véve értékelhetetlen tehát az információs anyag. S akkor már az elején elvetettük, mint nem életszerű lehetőséget, hogy a felvétel eleve manipulált lenne, mondjuk görög sorozatszínészek játszanák a diadalittas izraeli katonákat Kréta szigetén. A másik közleményt az izraeli Külföldi Tudósítók Szövetsége (FPA) jegyzi. E szerint a szervezet „a leghatározottabban tiltakozik a Hamasz és képviselőinek égbekiáltó, szakadatlan és erőszakos unortodox módszerei ellen, amelyet a Gázába látogató nemzetközi újságírók ellen alkalmazott az elmúlt egy hónapban”.
|
Az Izraellel együttműködő palesztinokkat a Hamász kivégzi. A végső kérdés az arányos fellépésé
STRINGER / Reuters |
Kis gond: a közleményt Izrael budapesti nagykövetsége sajátjaként, a menórás logóval ékesített levélpapíron küldi szét. Tudván, hogy az FPA szakmai szervezet, amely olyan lapok közel-keleti tudósítóit tömöríti, mint a The New York Times, a Le Monde vagy a Der Spiegel, ellenőrizzük a közleményt az FPA honlapján, ahol valóban megtalálható, csak éppen „szendvicsben”. Az előző és a következő közlemény Izrael sajtóval szembeni fellépését bírálja. Az egyik szerint „a munkájuk elvégzésére törekvő riporterek megtámadása és megalázása elfogadhatatlan.”
Üdvözöljük az olvasót a Közel-Kelet információs turkálójában! Az eddig kétezer halálos áldozatot követelő gázai konfliktus világszerte felkorbácsolta az indulatokat. A megrázó gázai képek értelmiségieket is olyan megnyilatkozásokra ragadtattak, amelyeket később megbántak. Így Gianni Vattimo olasz filozófus, aki szerint Európának rakétákat kellene beszereznie a Hamasz számára, elnézést kért, és mint nyilatkozta, szégyelli magát, amiért korábban „meg akarta lőni a rohadt cionistákat”.
Elmondása szerint gázai képsorokat nézett telefonos tanácsadása előtt az a flamand orvos, aki egy 90 éves zsidó asszonynak azt tanácsolta, menjen Gázába, ott majd elmúlnak a fájdalmai. Később úgy nyilatkozott, „érzelmileg zaklatott” állapotban volt. „Hülyeséget csináltam. De nem tudtam, hogy a páciens zsidó, mert akkor egyáltalán nem említettem volna Gázát”, védekezett. Izrael és a világ legalább felerészben a szétszóratásban élő zsidósága közé gyakran egyenlőségjelet tesznek a bejegyzésekben, a fórumokon.
És ahogyan a mindennapi beszélgetésekben emberek gyakran láthatóan megilletődnek, nem tudják hirtelen, „polkorrektek” legyenek-e vagy inkább őszinték, amikor váratlanul „a zsidók” kerülnek szóba, úgy az interneten sokan szabadjára eresztik, mit is gondolnak. „Hitlernek igaza volt”, „Gyűlölöm őket, és értem, miért nem akarta őket soha egyetlen ország sem”, „A cionisták az új nácik”. Ezek egyazon videóhoz írt kommentek, amelyek sorát csak időnként szakítja meg egy-egy ilyesféle bejegyzés: „Isten áldja Izraelt”!
 |
Menekülő újságírók, megbánt nyilatkozatok
Fadi Arouri / Reuters |
Nehéz a megrázó gázai képekkel versenyezni a fegyveressel párhuzamosan zajló médiaháborúban. Ezt júliusi, izraeli riportutunkon jeruzsálemi illetékesek is elismerték. Aszimmetrikus háború zajlott: egy jól felszerelt ország erős hadseregének konfliktusa egy terrorszervezettel, amely nagyon sűrűn lakott földnyelvet ural, 44,7 százalékban 15 évnél fiatalabb lakosságot. Lehet-e csodálkozni a nagy számú civil és gyerekáldozaton? A síró asszonyokon, a lerombolt házakon?
Ezeket az izraeli oldalon jobbára csak katonatemetéseken zokogó családtagok ellensúlyozhatták. Számos ember ösztönösen inkább együtt érez a civillel, mint a katonával, ahogyan Dáviddal szimpatizál és nem Góliáttal. Ottjártunkkor az egyik magyar tévés kolléga felvetette egy jeruzsálemi minisztériumban, hogy mutassanak neki olyan lakóházat, amelyet Hamasz-rakétatalálat ért (akkorra már háromezer ilyet indítottak). Azt a választ kapta: azon a házon, amelyet találat ért, nincs mit nézni, mert már renoválják és festik. Így persze nehéz lépést tartani a PR-háborúban...
A sajtó esélytelen
A végső kérdés az arányos fellépésé. Ezt firtatta mindvégig az USA és Európa is, figyelve, meddig mehet el az izraeli Erős Szikla művelet támogatásában. Az áldozatok döntő többsége palesztin és civil. De a támadások száma a két oldalról szinte megegyező volt ottjártunkkor. Csak épp a Hamasz-rakéták vagy pontatlanok voltak, vagy semlegesítette őket a Vaskupola, a méregdrága rakétaelhárító rendszer. Míg a gázai oldalon az emberi pajzs alkalmazása és a polgári intézményekbe rejtett fegyverraktárak miatt az áldozatok nagy száma előre borítékolható volt.
Annak gyorsan híre megy, ha lebombáztak egy kórházat vagy iskolát és sok a halott, a képek is kimennek egy-két órán belül a szerkesztőségekbe, de annak már macerás utánajárni, hogy miért került az iskola a célkeresztbe. Telefoninterjút készítettem júliusban egy gázavárosi kórház igazgatójával. Intézményét izraeli támadás érte; az evakuálásra előre figyelmeztette őt a hadsereg. Amikor megkérdeztem, miként lehetséges, hogy ötszintes épületükben csak 17 pácienst ápoltak, és mire szolgált a többi hely, azt mondta: mozgásrehabilitációval foglalkoznak, sok teret vesznek fel a terápiás termek. Nem, nincs tudomása róla, hogy illetéktelenek is használnák a helyiségeket.
Amikor pedig e-mailben feltettem a kérdést az izraeli hadseregnek, hogy miért került e kórház a célkeresztjükbe, nem érkezett rá válasz. Az információgazdák nem túl közlékenyek. Mire pedig szép lassan kiderülne egy-egy ilyen eset miértje, már más foglalkoztatja a médiát. Újabb támadás, újabb áldozatok. A sajtó esélytelen. Még azok a kollégák úszták meg leginkább, akik információmorzsákat tettek közzé, minden értelmezés nélkül, mondjuk a hírtelevíziózás leglustább műfajában, a Kommentár nélkülben. Gázavárosi épületek lángolnak. Fogyaszd. Csak aztán nehogy 90 éves asszony hívjon épp orvosi tanácsért...
|
Gyász Gázában. Nehéz versenyezni
Ibraheem Abu Mustafa / Reuters |
A The New York Times lapombudsmanja, Margaret Sullivan írta július 14-én. „Hivatalom többmint ezer e-mailt kapott mostanában az olvasóktól ebben a témában: mindkét oldalról tiltakoztak, és mindkét oldallal való elfogultsággal megvádoltak bennünket”, írja. (Lapunk is kapott ilyen írásokat, az egyik szerint „a Népszabadság is bekerül a Hamasz terrorszervezet stratégiai eszköztárába”.) El ne feledkezzünk „kedves barátunkról”: ő a katonai cenzor.
Amikor 2002 tavaszán Izraelbe utaztunk, hogy a ciszjordániai Védőpajzs hadműveletről tudósítsunk, az akkreditáció feltétele volt, hogy aláírjuk az együttműködési nyilatkozatot az izraeli katonai cenzorral. Mindenhez persze az sem volt elég: a dzsenini népirtásvádról úgy kellett volna tudósítanunk, hogy a hadsereg nem engedett be minket Dzseninbe. Mindenesetre a katonai cenzorral nem működtünk együtt. Vártuk, hogy emeljen kifogást. Nem emelt. Belegondolni is szörnyű, hogy esetleg nem olvassa a Népszabadságot.
„Szeretnék” helyett „akarok”
A The New York Timest viszont olvassa. Ez is kiderül Sullivan egy posztjából, meg az is: a liberális világlap sem szokta elküldeni a tudósításait cenzúrára. De („több mint hat év után” először) a cenzor figyelmeztette a szerkesztőséget: ha legközelebb írnak Goldin alhadnagyról, előzetes betekintést kér. (Róla feltételezték, hogy elrabolhatta a Hamasz, de kiderült, hogy meghalt). Izraelt nagyrészt zsidók lakják, hadseregében döntő többségükben zsidók harcolnak. A zsidók tettei (Magyarországon a közéleti viszonyok tükrében is) különös érdeklődésre tartanak számot.
Izrael, a holokauszt örökségével összefüggésben is, tudatosan erősre formált ország, amelyet kivándorlók, volt üldözöttek a két kezükkel építettek fel, és védelmeztek háborúk során át. Keletiesen erős ország, ahol az emberek nem azt mondják, „szeretnék”, hanem azt: „akarok”. A nyugatias kelet – ez Izrael egyik paradoxona. A külföldi médiával olyan szóvivők kommunikálnak,mint a melbourne-i születésű Mark Regev (miniszterelnökség), a londoni Peter Lerner vagy a mi csoportunknak jutott, chicagói Eitan Buchman (mindketten a hadseregnél vannak).
A gázai övezettől nem messze székelyudvarhelyi, szegedi vagy kecskeméti születésű idősekkel beszélgettünk. Magyarul. A 94 éves, Auschwitz-túlélő Edit nénivel. Kik vagyunk mi, Pestről tegnap érkezett riporterek, akik az unokái lehetnénk, hogy megkérdőjelezzük mindennapi tapasztalatait? Pedig ez a dolgunk. Beszélgetőpartnereink egy közelkeleti ország szempontjai szerint élnek, évtizedek óta. Ha ők a Kelet nyugata, akkor mi pedig, európai riporterek, a Nyugat kelete vagyunk. Ha lebombáznak egy iskolát, már amennyiben valóban az, megmutatjuk a lapban a károkat (ha a halottakat nem is), és feltesszük a kérdést: miért?
