A rabszolgaság definíciója történelmi kortól és helyszíntől függetlenül mindig ugyanaz: egy ember erőszakkal vagy hatalma folytán rákényszeríti akaratát egy másikra, gazdasági előnyszerzés céljából. Indiában ez úgy néz ki, hogy az egyik ember pénzzel tartozik a másiknak, de nem tudja megadni, ezért addig kell dolgoznia, amíg vissza nem fizeti. Ám az adós gyakran nem tud írni-olvasni, nincs tisztában a jogaival, húszeurónyi összegért képesek tíz-húsz évet dolgozni, magyarázza Choi-Fitzpatrick.
– Iszonyúan szegény emberekről beszélünk, akiknek esélyük sincs banki kölcsönt felvenni, akiknek nincs egészségbiztosításuk sem. Ha a gyerek beteg lesz, az élet-halál ügy, amin tíz-húsz euró segít – mondja. Becslések szerint 27-30 millió embert tartanak ma rabszolgaságban világszerte, ennek fele a fent leírt, Dél-Ázsiában jellemző adósrabszolga.
A rabszolga és ura közti viszonyt meghatározza a kasztrendszer, amely máig élénken él Indiában, hiába törölte el az 1947-es alkotmány. – A kölcsönt kérő gyakran úgy is érzi, hogy ő meg is érdemli, hogy a kölcsön nyújtójának dolgozzon. Aki pedig a kölcsönt adja, úgy gondolja, hogy neki jár az a munka. Meg a gyerek és a feleség munkája is, ameddig csak akarja. Az pedig, aki felveszi a kölcsönt, nem menekül el, mert számára olyan, mintha egy barát vagy jótevő adott volna pénzt. Ha pedig ezt nem fizeti vissza, elveszti a közössége megbecsülését, el kell hagynia a faluját, városát.
Mindent a kaszt határoz meg
|
Már nem rabszolgák, de majdnem. Napi két és fél dollárért dolgozó pakisztáni bányászok
Sara Farid / Reuters |
A rabszolgatartó és munkása jövedelmi viszonyai nagyon hasonlítanak egymásra, ám mindig más kasztba tartoznak. – A magasabb kasztban lévő, de szegény rabszolgatartók meglepődnek, amikor szembesítjük őket azzal, amit csinálnak. Nem arra gondolnak, hogy ő is szegény, meg én is. Ehelyett azt gondolják: én felsőbb kasztba tartozom, ő meg érinthetetlen, hogy képzelheti, hogy bérekről, juttatásokról, munkakörülményekről beszél velem? – idézi fel Choi-Fitzpatrick. A rabszolgatartók úgy értelmezik, ők vigyáznak a munkásaikra. Egyikük szemrebbenés nélkül vallotta be: vannak rabszolgái, de nem ő kényszerítette őket munkára.
– Beteg volt a gyereke, ő könyörgött a munkáért, hogyan utasíthattam volna vissza? Adtam neki pénzt, és hagytam dolgozni – mondta a beszélgetőtárs. Van, aki családtagként határozta meg munkásait.
Nagyon lassan ugyan, de kezdenek terjedni azok a nézetek Indiában is, hogy a rabszolgatartás nem elfogadható gyakorlat. A civil szervezetek felvilágosító programokat indítanak, s az elnyomottak pontosabb képet kapnak a helyzetükről. Megértik, hogy a kölcsönnel nem esélyt kapnak, hanem kiszolgáltatottak lesznek. Törvényeket is hoztak a rabszolgaság ellen, de azokat nem igazán tartatják be.
Út, robogó és mobil kell
Choi-Fitzpatrick szerint igazi változást a gazdasági fejlődés tud hozni: – Egyszer csak elér a faluba a betonút, és valaki elmegy a városba. Mobilon hazatelefonál, és elmondja az otthoniaknak, hogy van más választásuk, hogy lehet munkát vállalni. Ez aláássa az elkövetők legitimitását. Többé nem mondhatják, hogy mindannyiunk családja itt él évezredek óta, nincs hová menni. Többé nem tudnak azzal érvelni, hogy ez a világ rendje.
A változásokban nagy szerepe van a néhány hónapja hatalmasat bukott egykori indiai kormánypárt, a Kongresszus egyik kezdeményezésének. A vidéki lakosságnak évente minimum 100 napra fizetett munkát ígérő, NREGA rövidítésű közmunkaprogram tipikusan „indiai” történet. A munkára jelentkezők fele semmit sem látott belőle, a korrupcióba és a szervezési problémákba bukott bele, pedig a világ legnagyobb szabású közmunkaprogramjaként népszerűsítették.
– A Kongresszus úgy gondolta, elég megvenni a szegényeket, hogy megnyerje a választásokat. De nekik inkább stabil infrastruktúra és fejlődés kell. Ám van itt egy rejtett történet is. A legtöbben nem kaptak ugyan pénzt, de végre láttak egy számot. Egy összeget, amennyit a kormány szerint a munkájuk ér. Ez fontos, mert egy olyan világban, ahol nincs út, mobiltelefon és munka, ott azt sem tudják az emberek, mi lenne a reális bér. De most már igen. Ha jön egy civil szervezet, és arra biztatja őket, hogy kérjenek bért a munkájukért a rabszolgatartóktól, elég annyit mondani: kérjen annyit, amit az NREGA is adott volna – magyarázza a kutató.
Az engedi el a rabszolgáit, akinek van pénze
Olyanokkal is találkozott Choi-Fitzpatrick, akik felhagytak a rabszolgatartással. Egy férfi szentélybe költözött, mert élete hátralevő részét vezekléssel akarja tölteni. Ám azok jelentik a kisebbséget, akik lelkiismereti okokból hagytak fel a rabszolgatartással. A kutató ugyanebben a közösségben találkozott egy gyárossal, aki a Tata autógyár beszállítója. Húsz rabszolgát tart, és nem is akar felhagyni a gyakorlattal. Egy másik üzletember ugyanennyi rabszolgával dolgoztatott, de elengedte őket, mert elkezdték beperelni, „túl nagy macera lett az egész”.
"vannak a jómódúbb rabszolgatartók, akiknek hatalmukban áll eldönteni, felhagynak-e a gyakorlattal, vagy sem. Ám sokaknak nincs választásuk"
A férfi sértetten mondta: beperelték rabszolgatartásért, pedig csak segíteni akart nekik, még a lányaikat is kiházasította. A napszámosok pedig túl drágák, így fel is hagy az üzlettel, elmegy a legközelebbi nagyvárosba egy bankba dolgozni. A kutató találkozott egy téglagyárossal is, aki rabszolgatartóból a rabszolgaság-ellenes helyi szövetség tagja lett. – Rájött, hogy hasznosabb lesz minél előbb alkalmazkodni az új világhoz. Megvoltak a forrásai, hogy abbahagyja a rabszolgatartást, és helyette másba kezdjen, hogy gépesítsen, és együtt dolgozzon a szövetséggel. Ugyanez vonatkozik arra, aki elment a bankhoz: megvolt a lehetősége, hogy azt mondja, feladja, mert már nem éri meg. Nem is szégyelli, hogy egykor rabszolgákat tartott, egyszerűen úgy gondolja, ez már a múlt.
Austin Choi-Fitzpatrick szerint tehát vannak a jómódúbb rabszolgatartók, akiknek hatalmukban áll eldönteni, felhagynak-e a gyakorlattal, vagy sem. Ám vannak nagyon sokan, akik maguk is szegények, így nincs választásuk. Ha valamilyen okból le kellett mondaniuk a rabszolgák dolgoztatásáról, ők is elveszítették a megélhetésüket. – Ők azok, akik magasabb kasztba tartoznak, de pénzük nincs. Azok hagytak fel ezzel a gyakorlattal, akiknek a legtöbb pénzük volt.
A kutató elmondta: amikor 2011-ben elkezdte a munkát, és felvette az interjúkat, még nem voltak az övéhez hasonló szociológiai programok. Ma már azonban többen is foglalkoznak vele. – Eredményeikből kiderül, hogy az általam meginterjúvolt emberek nem voltak különlegesek. Ezeket a bűnöket gyakran nem nagy bűnbandák követik el hatalmas profitokra ácsingózva, hanem elkeseredett emberek, akik a saját megélhetésükért küzdenek. Sokszor nők csempésznek és adnak el más nőket, nem pedig férfiak. Sokkal normálisabb ember benyomását keltik, mint amit még kényelmesen el tudunk viselni.
