A fenti történetet részben valós események ihlették, melyek egy eredetileg 1978-ban bemutatott Columbo-epizód forgatókönyvének alapját adták. Nem csoda, hogy az IRA a tömegkultúra ilyen szintjéig, egy népszerű amerikai televíziós detektívsorozatig jutott.
A világsajtó már jó ideje tele volt az IRA Ideiglenes (katonai) szárnyával, a Provisional IRA akciói a híradókban és a lapokban legalább annyi teret kaptak, mint manapság az Iszlám Állam rémtettei. A terrorizmus, annak is szélsőbalos vagy etnikai, vallási alapon szerveződő ágai Nyugaton a mindennapok részét képezték.
Az NSZK-ban a Vörös Hadsereg Frakció (RAF), Olaszországban a Vörös Brigádok (Brigate Rosse, BR), Spanyolországban a baszk szeparatisták, az ETA, a Franciaországhoz tartozó Korzikán az elszakadás radikális-fegyveres hívei (FLNC), Görögországban a November 17 szervezet tagjai vívtak háborút az államhatalommal. Robbantások, gyilkosságok követték egymást, a célpontok általában rendőrök, ügyészek, nagyiparosok, bankárok, politikusok voltak. Olyan személyek, akik az elnyomó hatalmat testesítették meg. A Vörös Brigádok leghírhedtebb akciója a kompromisszumot kereső kereszténydemokrata kormányfő, Aldo Moro meggyilkolása volt 1978-ban. A népszerű politikus elrablásával és kivégzésével csekély társadalmi támogatottságukat is elveszítették.
Európa huszadik századi történetét, főleg az 1960-as évektől kezdődő időszakot alapvetően meghatározta a terrorizmus. Az erőszakba torkolló, rendezetlen etnikai-vallási konfliktusokra rátettek egy jókora lapáttal a „globalizáció" első jelei. Nevezetesen, hogy Nyugat-Európa is hadszíntérré vált a palesztin–izraeli konfliktusban. A legnagyobb döbbenetet a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet váltotta ki, amikor 1972-ben, a müncheni olimpián megtámadták az izraeli sportolók szállását, s a vérengzés után túszokat ejtettek. Az akció teljesen felkészületlenül érte a nyugatnémet belbiztonsági szerveket. S ugyan a közvéleményt már eléggé sokkolták a RAF, a Baader-Meinhof-csoport városi gerillatámadásai, a Fekete Szeptember rajtaütése, a balul sikerült túszszabadítás legalább olyan félelmet keltett, mint az idén nyáron Németországban, magányos tettesek által elkövetett terrortámadások.
|
Vonatroncs a 2004-es madridi terrortámadás után
Andrea Comas / Reuters |
Harminc-negyven év távlatából nézve, s persze nem elfeledkezve az áldozatokról, fejet hajtva előttük, a nyugat-európai terrorizmus mégis a kezelhető kategóriába tartozik. Az államok ugyan alaphelyzetben nem tárgyalnak terroristákkal, de az etnikai-vallási alapon szerveződő csoportokon belül előbb-utóbb bekövetkeztek az elkerülhetetlen szakadások. A katonai szárnyaktól elkülönültek a politikaiak, amelyekkel már asztalhoz lehetett ülni, s végül megegyezni – mondta lapunknak Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő.
Az átalakulásra vagy megszelídülésre az egyik legjobb példa az IRA. Ugyan az 1997-ben meghirdetett fegyverszünet után kivált a magát Igazinak (Real) nevező militáns csoport, az IRA politikai szárnya, a Sinn Féin az írországi, illetve észak-írországi politikai élet aktív szereplője, a békefolyamatot elindító 1998-as nagypénteki megállapodás (Good Friday Agreement) egyik aláírója. Az egykori IRA-parancsnokból, Martin McGuinnessből Észak-Írország kormányfőhelyettese lett. S kezet fogott II. Erzsébettel, akinek unokatestvérét, Lord Mountbattent az IRA kommandója gyilkolta meg a főrend jachtjára szerelt pokolgéppel. A szélsőséges katolikus kommandók lelkén az 1970-es évek óta legalább 1800 ember halála szárad, a hozzátartozók fájdalmát csak részben enyhítette a 2002-es nyilvános bocsánatkérés.
Az 1968 óta több mint 800 gyilkosságért felelős ETA több tűzszüneti nyilatkozat után 2011-ben mondott le a fegyveres harcról. Korzikán is elhallgatott az FLNC, amelynek támogatottságát alaposan visszavetette a Claude Erignac prefektus ellen 1998-ban elkövetett gyilkos utcai merénylet. – Látva az európai politika polarizálódását, a populista pártok előretörését, bizonyos szeparatista törekvések felerősödését, az etnikai terrorizmust nem lehet teljesen eltemetni a kontinensen. Az Európa destabilizálásában érdekelt erők megfelelő anyagi befektetéssel könnyen felizzíthatják a parazsat, vagy olyan akciókat szervezhetnek, amelyek bizonyos szeparatista mozgalmak köntösét öltik magukra – tette hozzá Gyarmati István.
Az Európa elleni iszlamista terrorizmus is sokat változott az elmúlt évtizedekben. A legsúlyosabb a skóciai Lockerbie felett 1988-ban felrobbantott PanAm tragédiája 270 halálos áldozattal. Az akció mögött Líbia, s annak néhai ura, Moammer el-Kadhafi ezredes állt, aki a 2001. szeptember 11-i merényletek után váltott. Kadhafi megérezte, hogy a hiperterrorizmus korszaka, az al-Kaida megjelenése a tekintélyelvű arab világi rezsimeket is veszélyeztette, az iszlám fundamentalizmus nem tesz különbséget aközött, hogy egy zsarnok jóban vagy rosszban van az Egyesült Államokkal.
Kadhafi bosszúja
 |
Ennyi maradt a PanAm 103-as london–New York-i járatából
Stringer / Reuters |
Bosszúnak szánta a PanAm 103-as london–New York-i járata elleni terrorakciót Moammer el-Kadhafi ezredes. A líbiai vezető a skóciai Lockerbie fölött, a felszállás után 36 perccel felrobbantott utasszállítóval kívánta megtorolni, hogy az amerikai légierő 1986 áprilisában bombázta Tripolit és Bengázit. A nyomozás során csehszlovák gyártmányú Semtex robbanóanyagot találtak, a kommunista prágai vezetés több száz tonnányit adott el a baráti Líbiának. A merénylet két fő gyanúsítottja – Abdelbaszet Ali Mohamed al-Megrahi és Lamin Kalifa Fimah – Máltán készítette elő az akciót, a pokolgépet rejtő, utas nélküli csomagot is Máltán adta fel. A két gyanúsítottat Líbia hosszas alkudozás után adta ki, perük 2000 májusában kezdődött Hollandiában, egy volt amerikai légibázison, amely a büntetőeljárás idejére brit (skót) felségterületté vált. Fimaht felmentették, al-Megrahi hét évet ült, és 2009-ben szabadult. Líbia elismerte a felelősségét, kártérítést fizetett, cserébe eltörölték az ENSZ-szankciókat, és Washington újból diplomáciai kapcsolatot létesített Tripolival.
Az al-Kaida felbukkanása a korábbi években államilag támogatott, főleg Líbia és Irán által szponzorált iszlamista terrorizmust is háttérbe szorította. – Az al-Kaida a még jelentős részben törzsi viszonyok között élő arab-muzulmán világ válasza, ellenállása a társadalmi viszonyokat felfordító, a nyugati (fogyasztói) kultúra térnyerését hozó, ugyanakkor az elfojtott szociális-gazdasági feszültségeket felkorbácsoló globalizációval szemben – hangoztatta Gyarmati. A biztonságpolitikai szakértő szerint az al-Kaida, s az abból kinőtt Iszlám Állam esetében olyan globális – a világrendet megváltoztatni akaró, a Nyugatot létében fenyegető – terrorizmusról van szó, ahol a tárgyalásnak semmi esélye. Az al-Kaida, az Iszlám Állam és „kinövéseik" jó ideig fennmaradnak, s meghatározzák a XXI. század történéseit.
Különösen azért, mert radikálisan megváltozott a terrorizmus finanszírozása.
Az etnikai-vallási csoportok a szimpatizánsok jelképes támogatása mellett védelmi pénzek szedésével és bankrablásokkal igyekeztek fenntartani magukat. A XX. század második felének leghírhedtebb terroristája, Ilich Ramírez Sánchez, alias Carlos, a Sakál is rabolt bankot, de akcióit a muzulmán világból kapott pénzekből, illetve a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok szíves támogatásával szervezte.
Az anyagilag független terrorizmust az afganisztáni tálibok és a néhai Oszama bin Laden teremtette meg azzal, hogy a kábítószer- és emberkereskedelemből befolyó komoly bevételeket csatornázott a Nyugat elleni dzsihád finanszírozására. Ezen tekert még egyet az Iszlám Állam, komoly gazdasági háttérországot épített ki magának. Az illegális kőolaj- és műtárgy-kereskedelem mellett a meghódított terüleken adókat szednek – a megfélemlített lakosság a befizetésekkel nemcsak az életét váltja meg, hanem bizonyos alapvető szolgáltatásokat (áram, oktatás, alapszintű egészségügyi ellátást ) is kap.
A terrorizmusról általában azt tartják, hogy a gyengék fegyvere. Valójában egy járványszerűen terjedő kór, mivel az al-Kaida és az Iszlám Állam a terrorhoz globálisan értékesíthető ideológiát is társított. Lauren B. O'Brien, az FBI terrorizmus elleni hírszerzésre szakosodott elemzője a decentralizált, helyi képviseletekhez kiszervezett dzsihadista mozgalmat sokfejű hidrához hasonlította. Amely már nemcsak csoportokból, hanem sok-sok magányos elkövetőből is áll. Akiknek nincs feltétlenül szükségük robbanóanyagra vagy Kalasnyikovokra. „Hétköznapi eszközökkel" operálnak. Konyhakéssel, fejszével vagy éppen bérelt teherautóval. Mi lesz a következő? Drón? Nukleáris anyaggal dúsított piszkos bomba? Rossz belegondolni, de a legrosszabbal is számolni kell.
Árnyak a múltból
Az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) gyökerei az 1920-as évekig, a független Írország megalakulásáig nyúlnak vissza. A félkatonai szervezet célja egy egyesített köztársaság létrehozása, Észak-Írország brit megszállásának felszámolása, s ezek eléréséhez az erőszakot is legitim eszköznek tekintették. Az IRA történetét számos belső ellentét és szakadás kísérte. 1969-ben vált ki az Ideiglenes (Provisional) szárny, a Provosnak nevezett radikálisok szabályos háborút indítottak brit katonák, rendőrök és kormányzati tisztviselők ellen. Hadjáratukat Angliára is kiterjesztették. Kadhafi ezredes líbiai rezsimje fegyverszállításokkal segítette, míg az ír diaszpórában, így az Egyesült Államokban is kiterjedt adománygyűjtés folyt. 1984 októberében Brightonban felrobbantották azt a szállodát, ahol a brit kormány kihelyezett ülést tartott, Margaret Thatcher miniszterelnök élete hajszálon múlott. 1998 augusztusában Omaghban az északír rendezést ellenző szakadár IRA-csoport pokolgépes akciót hajtott végre, a robbantás 31 halálos áldozatot követelt.
 |
A Vörös Brigádok leghírhedtebb akciója Aldo Moro meggyilkolása volt 1978-ban
Stringer / MTI/EPA |
A Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion), a RAF a városi gerillaharcra szakosodott nyugatnémet szélsőbaloldali szervezet volt, amelynek tagjai azt gondolták, hogy a szövetségi köztársaság újból fasiszta állam lesz, s ezt akár erőszakkal kell megakadályozni. Az 1970-ben alakult első generáció húzónevei közé tartozott Andreas Baader és Ulrike Meinhof. A RAF 34 gyilkosságért felelős, akcióikban több mint kétszázan megsebesültek. Legvéresebb kampányukat 1977-ben folytatták, amikor előbb Siegfried Buback szövetségi főállamügyésszel, majd pár hónappal később Jürgen Prontóval, a Dresdner Bank igazgatótanácsi elnökével végeztek. A terrorév a csúcspontját ősszel érte el, amikor a RAF kommandója elrabolta Hanns Martin Schleyer nagyiparost, a Német Munkaadók Szövetsége elnökét. Ezzel párhuzamosan palesztin terroristák eltérítették a Lufthansa egyik menetrend szerinti járatát. A Mogadishuban landolt repülőt nyugatnémet kommandósok sikeresen megrohamozták, mire bosszúból a RAF kivégezte Schleyert.
Az ETA-t (Euskadi ta Askatasuna) 1959-ben alapították, s a Baszkföld franciaországi részét logisztikai háttérországként használó nacionalista-szélsőbaloldali szervezet több mint ötvenéves fennállása alatt legalább 829 gyilkosságot követett el. A Baszkföld függetlenségéért és szabadságáért küzdő terrorszervezet az IRA-hoz és a RAF-hoz hasonlóan, elsősorban az államhatalmat képviselő személyeket – rendőröket, csendőröket, bírákat, ügyészeket és politikusokat – vett célba pokolgépes merényleteikkel, emberrablásaikkal és a nyílt utcán elkövetett gyilkosságaikkal. Míg az északír konfliktusban a Sinn Féin nyíltan vállalta, hogy az IRA politikai szárnyát képviseli, Baszkföldön a Batasuna nacionalista párt tagadott minden kapcsolatot az ETA-val. Kiderült azonban, hogy több száz Batasuna-tag csatlakozott a terrorszervezethez. Az IRA-hoz hasonlóan az ETA szintén szedett védelmi pénzeket vállalkozóktól, illetve külön belső elhárítást hozott létre a beszivárgó-beépített ügynökök kiszűrésére. Az árulókkal ugyanolyan kegyetlenül leszámoltak, mint északír elvbarátaik.
