Soros György: Nem szeretném, ha a sötét idők visszatérnének Európába

– Hol érték el az alapítványai a legnagyobb hatást?

– Az alapítványok hozzájárultak ahhoz, hogy 10-12 millió európai roma helyzetére ráirányítsák a brüsszeli döntéshozók és a kormányok figyelmét. A romák mindig és mindenhol diszkriminációnak és üldöztetésnek vannak kitéve. Sok éve meglátogattam egy falut Romániában. Ebben a faluban a romák egy szeméttelepen guberáltak. Megértettem, ha nem kapnak segítséget, a fiaik is ezt fogják folytatni, a lányaik pedig csak abban reménykedhetnek, hogy valaki feleségül veszi őket. Nem volt más perspektíva. Az alapítványok harminc éve támogatnak oktatási, egészségügyi, szociális programokat, amelyek komplex módon próbálnak javítani az Európában élő romák helyzetén. Több mint százmillió dollárt fordítottunk ezekre a célokra.

A berlini fal leomlása óta a romák életkörülményei tovább romlottak, de azért vannak reményt keltő jelek. Mindenesetre nagyon sok még a teendőnk. A Roma Oktatási Alap és a hozzá hasonló kezdeményezések segítenek abban, hogy a roma gyerekek jobb oktatáshoz jussanak, megszűnjön méltatlan iskolai elkülönítésük, ne űzzék őket kisegítő iskolákba. Sok programot indítottunk a közegészségügyben is a munkához juttatás ügyében is, és bízvást remélhetjük, hogy ezek hamarosan egész Európára kiterjednek. Az alapítványok együttműködnek az Európai Bizottsággal egy Európai Roma Intézet létrehozásában, amely segít megőrizni és újjáépíteni a roma kultúrát; örökségük és identitásuk megtartására ösztönzi a romákat. Tudom, a megoldás nem könnyű és nincsen közel, de reményt tudunk adni ott, ahol előtte egyáltalán nem volt.

Fotó: Pascal Lauener / Reuters

– Melyek az ön számára legizgalmasabb programok?

Nemrég hoztuk létre az Európai Nyílt Társadalom Kezdeményezést, mert úgy vélem, hogy a pénzügyi válság veszélyezteti a nyílt társadalom eszméjét és gyakorlatát Európában. Mint a többi alapítványt, ezt is egy tanácsadó testület irányítja, amelynek a tagjai ott élnek, ahol az alapítvány tevékenykedik, és saját tapasztalataik alapján képesek maguk dönteni a programokról. Úgy gondolom, az Európai Unió eredeti eszméje ragyogó példája a nyílt és szabad társadalomnak. Ahogyan a szabadság minden hívét, engem is aggodalommal tölt el Európa és a demokratikus, jogkövető, nyílt társadalmak jövője. Az első világháborút megelőző években vagy a weimari köztársaságban nem tudták elképzelni, hogy megtörténhet az, ami azután bekövetkezett. Minthogy éltem a náci és a szovjet megszállás idején is Magyarországon, különösen érzékeny vagyok az antidemokratikus folyamatok gyakran előre nem is látható következményeire. Nem szeretném, hogy ezek a sötét idők visszatérjenek Európába.

– Hogy látja Ukrajna helyzetét?

– Egy új nemzet születésének vagyunk tanúi, mely azért születhet meg, mert az ukrán emberek hajlandóak akár az életüket is kockáztatni érte. Úgy látom, az ukránok többsége elszánt, hogy egy jobb, szabadabb jövő építésének reményében elviselje azokat a nehézségeket, amelyeket Putyin rendszere rájuk mér. Az ukrán alapítvány szakértői azon dolgoznak, hogy szabad és tiszta választások legyenek, hogy a parlament olyan törvényeket fogadjon el, amelyek egyenlő lehetőségeket és médiamegjelenést biztosítanak a jelölteknek. Az ukrán népnek magának kell döntenie és megválasztania saját képviselőit; meg kell ragadniuk az alkalmat arra is, hogy megreformálják az igazságszolgáltatást, megteremtsék végre a jog uralmát.

Alapítványaink több mint huszonöt éve támogatnak igazságszolgáltatási reformokat a világ minden táján, tehát tudjuk, hogy ez mennyire nehéz feladat. Ukrajnában nemrég már elbukott egy forradalom, és komoly társadalmi összefogásra van szükség ahhoz, hogy ez a mostani sikerüljön.

– Melyik programját tartja a legambiciózusabbnak?

– A kábítószer elleni küzdelem mindig különösen nehéz helyzet elé állította az alapítványt. A világ kormányai hatalmas összegeket költenek több mint négy évtizede hatástalan, megtorló jellegű drogellenes intézkedésekre, a szenvedélybetegek kriminalizálására ahelyett, hogy olyan programokat támogatnának, amelyek a megelőzésre, a felvilágosításra, a fertőzések megakadályozására, a betegek gyógykezelésére összpontosítanak. Az ésszerűtlen kriminalizálás kára egyrészt gazdasági, másrészt emberi. Mindkettő súlyosan érinti a fogyasztó és az előállító országokat egyaránt. A kriminalizálás ára különösen magas az Egyesült Államokban, ahol a világ lakosságának kevesebb mint öt százaléka él, de a föld bebörtönzötteinek 25 százaléka itt raboskodik. Többségük kábítószer-fogyasztás és más, legkevésbé sem erőszakos cselekmények miatt került börtönbe. A kezelésük sokkal olcsóbb lenne, nagyobb mértékben csökkentené a visszaesők arányát, és hatékonyabban védené a társadalmat.

Az alapítványok évek óta támogatnak tűcserével és helyettesítő terápiával foglalkozó programokat, hogy bizonyítsák: az ésszerű beavatkozás nem lehetetlen. Az egyik nagy kábítószer-fogyasztó országban kimutatták, hogy egyetlen tűcsereprogramra fordított dollár 27 dollár költségmegtakarítást jelent. Ez nem kis tétel, ha belegondolunk, hogy hány milliárd dollárt költenek el az AIDS kezelésére, mely részben a tűvel terjed. Hasonló megtérülési arányt láthatunk az ópiátfüggőség gyógykezelésében is. Mégis mindezen előnyök ellenére az Egyesült Államok kongresszusa megakadályozza a tűcsereprogramok szövetségi támogatását. De én biztos vagyok benne, hogy a változás lehetséges, sőt komoly szemléletváltás küszöbén állunk. 2016-ban az ENSZ közgyűlése át fogja tekinteni a drogellenőrzés jelenlegi rendszerét. Most egy olyan lehetőség előtt állunk, ami nemzedékenként csak egyszer adódik: megjavíthatunk egy rosszul működő, sőt a bajt csak növelő globális rendszert.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

– Mik voltak a legnagyobb nehézségek, amelyekkel alapítványai találkoztak?

– A Burma-program, amelynek keretében ösztöndíjakat adtunk azoknak a külföldön élő burmaiaknak, akik a szándékosan leépített felsőoktatási rendszerben nem tanulhattak.

Segítettük az alapvető emberi jogokért küzdő burmai szervezeteket. Ez különösen nehéz volt, és sok kudarccal járt. A rezsim egyre szörnyűbbé vált, egyszemélyi diktatúra alakult ki. Ez egy elvakultan nacionalista diktatúra volt, retorikájában féltve őrizte az ország függetlenségét, mégis rendkívül erős függőségbe került Kínától. A növekvő elégedetlenség nyomására új alkotmányt léptettek életbe, de a választásokat manipulálták. Végül is szabadon engedték a demokrácia szószólóját, a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyit, de megakadályozták, hogy visszatérhessen a politikai életbe. A belső és külső folyamatok előbb-utóbb arra kényszerítik majd a hadsereget, hogy párbeszédet kezdeményezzen vele. Úgy tűnik, hogy az emberi és állampolgári jogok érvényesülésének, a demokratikus folyamatoknak a támogatása hosszú távon akkor is fontos, ha belátható időn belül nincsen sok remény.

– Önt végül is milyen remény vezérli?

– Engem mindig lenyűgöz, amikor egy ötletből, amelyről én magam sem gondoltam volna, hogy működhet, nagy siker lesz. A változás nem felülről jön, hanem azoktól, akik a földön járnak, és kitapossák az utat. Mindig is úgy gondoltam, hogy az igazság senkinek sem a monopóliuma. Az alapítványaimnak helyi gyökerei vannak, helyi emberek irányítják őket, és ők azok, akik el tudják dönteni, melyik a legjobb helyi megoldás a nyílt társadalmat érintő problémák megoldására.

Amikor az alapítványt létrehoztam, úgy gondoltam, hogy addig működik majd, amíg én élek. De aztán rájöttem, hogy vannak olyan dolgok, amelyekkel egy alapítványnak kell törődnie, nem kellek hozzá én. Úgy döntöttem, hogy halálom után is fennmaradnak az alapítványok, és remélem, hogy ezzel valamelyest intézményesítem a vállalkozói szemléletű filantrópia hagyományát.

Az interjú eredetileg a New York University George Heyman Jr. Filantrópia Központjának kiadványában jelent meg. (http://www.philanthropynyu.com/) Az interjú rövidített formáját az interjúalany engedélyével közöljük.

* A szerző a Huffington Post bloggere, diákéveiben a Philanthropy NYU főszerkesztője.