Személyes és kollektív illúziók sora dőlt meg azokban a napokban: ország-világ előtt kiderült, hogy a szocializmusban – bármit állítsanak is a politikai vezetők –
még névleg sem az ember a legfőbb érték.
Mi több, a szovjetek frissen meghirdetett glasznosztya (nyíltság) és peresztrojkája (átalakítás) annyit sem ér, mint a papír, amire az új irányt megszabó Pravdát nyomtatták: a rendszer reformálhatatlan, és belátható időn belül ugyanúgy szétrobbanthatja a túlnyomás, mint a Vlagyimir Iljics Leninről elnevezett erőművet.
Mihail Gorbacsov pártfőtitkár, elvileg az új politikai időszámítás kulcsfigurája, három héttel a katasztrófa után, május 14-én ismerte el először a nyilvánosság előtt, hogy Csernobilban komoly atombaleset történt, de addigra már összeomlott a szovjet nukleáris ipar fejlettségébe meg általánosságban a nukleáris biztonságba vetett hit is, nem csupán a szocialista országokban, hanem az egész világon. És még abban a bűnbánó közleményben is hazudtak egy jókorát, leszögezve, hogy ez volt az első hasonló krízis a Szovjetunió történetében – miközben 1957-ben a majaki nukleáris üzemben már volt egy sokkal súlyosabb, de gyakorlatilag a Szovjetunió összeomlásáig titokban tartott robbanás.
Jellemző az akkori viszonyokra, hogy máig nem tudni, mi történt pontosan 1986. április 25-én éjjel egy óra (az erőművi vészleállítási rendszer kísérleti üzemének megkezdése) és április 26-án éjjel egy óra 24 perc (az első robbanás) között az elvileg katonai fegyelemmel működtetett atomerőműben.
A grafitmoderátoros létesítményben azt tesztelték, hogy hogyan lehet egy esetleges áramszüneti vészleálláskor a vízhűtésért felelős szivattyúkat átmenetileg a még mozgásban lévő generátor (vagyis az áramtermelő egység) mozgási energiájával működtetni. Az ortodox naptár szerint nagyszombat volt, amikor – bár a húsvétot a Szovjetunióban hivatalosan nem ünnepelték – az erőmű vezetőinek és mérnökeinek többsége szabadságon volt, a bent lévő személyzet kevéssé gyakorlott szakemberekből állt, valószínűleg ez is hozzájárult a tragikus eseménysor létrejöttéhez.
A terv az volt, hogy a turbinát – ahol a nukleáris reakció hőjével előállított gőz mozgási energiája mechanikai munkává alakul, lehetővé téve a generátor meghajtását – leválasztják a hőt előállító reaktorról, majd magát a reaktort gyorsleállítással kikapcsolják. Amikor azonban a turbina lekapcsolódott, az erőműben váratlanul megnőtt a gőzmennyiség, így – mivel a grafitból és neutronlassító bór-karbidból készült szabályozórudak többsége kihúzott állapotban volt, a neutronelnyelő víz pedig egyre nagyobb mennyiségben gőzzé alakult – valójában semmi nem fékezte a teljesítményt, vagyis a reaktor túlhevült.
Egy óra 23 perckor a vezérlőben megnyomták a vészhelyzet-megelőző SCRAM gombot, ami alapesetben az összes szabályozórudat a helyére tolná. Csakhogy a túlmelegedett reaktorban a rudakat mozgató mechanizmus megakadt, a reaktor szabályozására nem volt többé lehetőség, a teljesítmény másodpercek alatt a tízszeresére nőtt. Végül a folyamatosan képződő gőz egy óra 24 perckor lerobbantotta a reaktorfedelet, és kilyukasztotta a reaktorépület tetejét, a beáramló oxigén pedig begyújtotta a már amúgy is extrém magas hőmérsékletű grafitot.
5 millió
Harminc év múltán még mindig több mint ötmillió ember él olyan területeken, amelyek hivatalosan „csernobili szennyeződéssel szennyezettnek” számítanak, és 150 ezer négyzetkilométer területen kellett korlátozni a mezőgazdasági földhasználatot.
Nem sokkal később bekövetkezett egy második, már nem gőz-, hanem hidrogén- és szén-monoxid-robbanás is, amely szétszórta a környéken az erőmű nukleáris fűtőanyagát, valamint magának a reaktornak és a grafitrudaknak a szintén sugárzó darabjait, összesen több száz tonnányi mennyiségben. A maradék grafit begyulladt, és tíz napon át égett, olyan forró feláramlást keltve, amely másfél kilométer magasra vitte föl a sugárzó törmeléket, elősegítve, hogy a csernobili baleset környezeti hatásai egész Európában, sőt az egész világon kimutathatóak legyenek.
Mint fentebb jeleztük, a tüzet konspirációs okokból először hagyományos módszerekkel oltották – a munkában részt vevő tűzoltók többsége ugyanúgy életét vesztette, mint azok, akik később helikopterről dobtak le összesen 1800 bevetést teljesítve homokkal, dolomittal, bórral és ólommal megtöltött zsákokat. A mentést nehezítette, hogy az erőművi dolgozók és a mentőalakulatok eleinte nem rendelkeztek működőképes sugárzásmérő műszerekkel, így
azt sem tudták, hogy mekkora dózisnak vannak kitéve, illetve mennyi időt tölthetnek az égő reaktor közelében.
Az áldozatok számáról a károk mértékénél is nehezebb hiteles adatokat találni. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség nyilvántartása szerint 56-an haltak meg közvetlenül a baleset következtében: 47 „likvidátor” (vagyis az oltásban és a kárelhárításban részt vevő erőművi dolgozó, tűzoltó és katona – köztük volt az a szakember is, aki a SCRAM gombot megnyomta), illetve 9 gyermek, akik pajzsmirigyrákban hunytak el. De minden releváns forrás szerint ennél nagyságrendekkel több halálról van szó. A rákkutatók nemzetközi szervezetének (IJC) tanulmánya például 16 ezer pajzsmirigyrákos és 25 ezer egyéb rákos megbetegedést hoz összefüggésbe Csernobillal. A Csernobil Szövetség 40 ezerre teszi a katasztrófa utáni első évtizedben meghalt likvidátorok számát (ez majdnem annyi, mint az USA katonai vesztesége Vietnamban), a Greenpeace a huszadik évfordulón egy százezres nagyságrendet valószínűsítő számítást tett közzé.
Tanulság
Az atomipar látszólag levonta Csernobil tanulságát, ma már a magyar kormányon kívül senki nem állítja, hogy a súlyos baleseteket nem kell hozzászámítani az atomenergia-használat reális kockázataihoz. (Tavaly jókora botrány lett belőle a paksi bővítés engedélyezésével kapcsolatos németországi közmeghallgatáson, hogy a magyar illetékesek még mindig tagadják ezt a tényt.) A gyakorlatban ugyanakkor kevés a valódi, rendszerszintű változás 1986 óta.
Jellemző, hogy a 2011-ben felrobbant fukusimai erőmű üzemeltetőjének ugyanúgy nem volt a potenciális károk nagyságrendjével összemérhető felelősségbiztosítása, mint ahogy máshol sincs erre példa: a paksi atomerőmű biztosítása például a hírek szerint 36 milliárd forintig fizet – egy olyan ágazatban, ahol baj esetén röpködnek az ezermilliárdok. Ami pedig az emberi tényező változatlanságát illeti, elgondolkodtatóak a 2003-as paksi üzemzavart vizsgáló parlamenti bizottság megállapításai: „Érthetetlen, hogy miközben az ország számos pontján mértek a normál értéktől eltérő háttérsugárzási értéket, addig Pakson csak 1 darab detektor jelzett kilengést. Az atomerőmű tájékoztatási kötelezettségét megszegte, hiszen a vonatkozó jogszabályok értelmében 30 km-es körzeten és 24 órán belül a lakosságot, és nem a polgármestereket (főleg nem SMS-ben), illetve nem a médiát kell tájékoztatni. Az üzemzavarról a lakosság nagy része napokkal később, többnyire áttételes torzító véleményekkel együtt tájékozódott. A kormányzat, a hatóságok, de ami a legsúlyosabb, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság sem tudta megítélni a helyzetet mintegy fél napig. Nukleáris baleset bekövetkezése esetén beláthatatlan következménnyel járt volna mindez. A megkésett és pontatlan jelentések a hatóságok és a kormányzat felé hozzájárultak ahhoz, hogy ellentmondó hivatalos bejelentések voltak a kibocsátásról, az üzemzavar súlyosságáról, a humán következményekről. Ettől a pánik csak tovább erősödött.”
A pontosabb kalkulációt szinte lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen az akkori szovjet birodalom minden szegletéből vezényeltek dolgozókat a csernobili körzetbe, és sokan közülük semmilyen jelenlegi nyilvántartásban nem szerepelnek, így az egészségük alakulásának nyomon követése is szinte lehetetlen.
Az viszont biztosra vehető, hogy a balesetet követő hetekben Európa-szerte
40 ezer olyan abortuszt végeztek el, amelyre nem került volna sor a robbanás nélkül.
És voltak természetesen magyar áldozatok, elsősorban olyan kamionsofőrök, akik a legveszélyesebb időszakban a sugárzó zónába szállítottak különféle berendezéseket (a másfél évtizedig tartó perek iratai szerint a magyar munkáltatójuk egyáltalán nem tájékoztatta őket a kockázatokról, annak ellenére, hogy már a munkát is azért tudta megszerezni, mert a környező országok fuvarozói sorra felmondták a már korábban megkötött szerződéseiket a baleset hírére). Egyes források az énekes Komár László néhány évvel ezelőtti halálát is Csernobil számlájára írják, a zenész ugyanis a közelben turnézott a baleset idején, és valószínűleg erős sugárterhelés érte.
Az egészségügyi és a környezeti utóhatások is tragikusak. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a pajzsmirigyrák a Csernobil közelében élő gyermekek körében a korábbi szint nyolcvanszorosára nőtt. A születési rendellenességek gyakorisága csaknem megduplázódott 1986 óta, a gyermekkori daganatos betegségek aránya pedig a háromszorosára nőtt. A likvidátorok gyerekeinek körében az átlag hétszerese a génhibák gyakorisága. Az Energiaklub 20 év sugárzás című 2006-os összeállítása amerikai forrásokra hivatkozva azt írja, hogy Ukrajnában a 13 és 29 év közötti férfiak ötven százaléka termékenységi gondokkal küzd – ez a világ legmagasabb terméketlenségi rátája. Ugyanabban a tanulmányban szerepel, hogy a felrobbant erőmű körül egy 30 kilométeres „halálzónát” jelöltek ki, ahol ma is tilos lakni vagy hosszabb ideig tartózkodni. A környéken a növényzet radioaktivitása továbbra is nagyon magas, az elhalt fák és a lehullott lombok rendkívül nehezen bomlanak el, erdőtüzek idején a sugárzó hamu akár 100 kilométeres távolságra is eljut. Még mindig több mint ötmillió ember él olyan területeken, amelyek hivatalosan „csernobili szennyeződéssel szennyezettnek” számítanak, és Belaruszban, Oroszországban, illetve Ukrajnában 150 ezer négyzetkilométer (azaz bő másfél magyarországnyi) területen kellett korlátozni a mezőgazdasági földhasználatot a szennyeződés miatt.
A legsúlyosabb károkat elszenvedett Ukrajnának egyáltalán nincs pénze a csernobili utóhatások kezelésére. Annak, hogy az ország immár két évtizede csak vegetál, az egyik legfőbb oka, hogy szabályosan
belerokkant a katasztrófába.
A felrobbant reaktort a létező legegyszerűbb módszerrel, egy betonszarkofág építésével próbálták elszigetelni a külvilágtól, kevés sikerrel. Jelenleg folyamatban van a második betonköpeny elkészítése (több mint kétmilliárd dollárért), amely ideális esetben talán száz évre biztosítja a több tízezer évig intenzíven sugárzó anyag lokalizálását. Ezeket a munkálatokat, ugyanúgy, mint a környezet vontatottan haladó megtisztítását, elsősorban külső adományokból, az EU és az USA forrásaiból finanszírozzák. Végleges megoldásra sem anyagi, sem műszaki lehetőség nincs: ahogyan nemrég egy a mentesítésben részt vevő szakember fogalmazott, lehetetlen geometriájú helyekről kellene eltávolítani ismeretlen összetételű, extrém magas sugárzású anyagot, olyan körülmények között, ahová jó szívvel egy robotot sem küldenének be. Mint ahogyan a más kultúrkörben, 2011-ben történt fukusimai atombaleset helyszínén is teljesen reménytelen a károk felszámolása: ha egyszer egy atomerőmű elszáll, akkor a következmények emberi léptékkel mérve örökké velünk maradnak.
„Láthatatlan ellenséggel háborúztunk”
Van, aki csak néhány tucatról beszél, mások több ezerre, sőt több százezerre vagy akár egymillióra teszik a harminc évvel ezelőtti csernobili atomerőmű-katasztrófa áldozatainak számát. Pontos felmérést ugyanis gyakorlatilag képtelenség készíteni. Hiszen minden statisztika mást vesz alapul. A WHO és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 2005-ös kimutatása szerint a Csernobil okozta halálesetek száma kilencezer, a megbetegedéseké pedig 200 ezer körül lehet. Az mindenesetre biztos, hogy a túlélők máig érzik a katasztrófa következményeit.
– Már a két kezem elegendő ahhoz, hogy megszámoljam azokat, akik még élnek közülünk – mesélte a Népszabadságnak Sztepan Holodjuk, aki Lvovban a belügyi alakulatok hivatásos katonájaként szolgált az atomerőmű-baleset idején. (Képünkön ő áll középen.) A nyugat-ukrajnai városból háromszáz társával – köztük több tartalékossal – együtt vezényelték a katasztrófaövezetbe. Őrszolgálatra küldték őket, a megsérült reaktor körüli tíz és harminc kilométeres övezetet kellett védeniük. Tudták, hova mennek, milyen feladat vár rájuk – mondta az egykori törzszászlós, akit a szerencsétlenség 25. évfordulóján, már nyugdíjasként léptettek elő alhadnaggyá. Azt azonban nem gondolták, hogy az eredetileg egy hónaposra tervezett küldetésük sokkal hosszabb lesz: 1986. május 5-én kezdték a bevetést, és végül több mint fél évig, november végéig maradtak. „Azt mondták, hogy nincs kivel leváltani bennünket. Csak néhány többgyermekes családapát engedtek korábban haza.” Egy Csernobiltól negyven kilométerre fekvő faluban építették ki a bázisukat, a tábort a mezőn verték fel, sátrakban laktak, aztán az őszi hidegek beköszöntével beköltöztek egy iskolaépületbe. Fegyverük nem volt, egy-egy szolgálat 24 órán át tartott, az volt a dolguk, hogy megakadályozzák az elhagyott, lepecsételt házak kirablását. Ha elfogtak fosztogatókat – mert volt ilyen –, átadták őket a rendőrségnek. De találkoztak helybeliekkel is, noha a területet néhány nappal a reaktorrobbanás után kiürítették. – Visszajártak, főleg az idősebbek, gondozni a kertjeiket, begyűjteni a termést. Bujkáltak előlünk. Mi magunk között csak partizánoknak hívtuk őket, de ahogy tudtunk, élelemmel, egy-egy húskonzervvel segítettünk nekik – idézett fel egyet a töredékekben előbukkanó emlékeiből Sztepan Holodjuk. – Az utak mentén, ahol a felrobbant reaktortól érkező járművek haladtak, mindkét oldalon 10-15 méteres sávban megbarnultak, megfeketedtek a fák. Amikor visszatértünk egy szolgálatból, és ellenőriztek bennünket, előfordult, hogy szinte kiakadt a sugárzásmérő mutatója. A hivatalos dokumentumokba azonban többnyire csak a valós értékek tizedét írták be – mondta.
Szavai szerint különleges maszkot kaptak, amikor őrségbe mentek, ám a szolgálat végére a kezdetben zöld érzékelő pirossá változott, jelezvén, hogy a szűrő már nem tölti be a funkcióját. – Eleinte naponta cserélték őket, mint ahogy a ruháinkat is, aztán egy hónap múltán ez abbamaradt. Én például elmentem a vegyvédelmi alakulathoz, ahol különleges porral kezelték a reaktor közeléből érkező autókat. Kértem egy dobozzal ebből a szerből, és azzal mostam a ruhámat, a légszűrőmet – mesélte, hogyan igyekeztek önerőből megoldani a problémáikat. – Láthatatlan és hallhatatlan ellenséggel háborúztunk. Észrevétlenül, az orrodon, a szádon keresztül jutott be a szervezetedbe. Mondta is Bubencsikov tábornok, aki a belügyi erők csernobili tevékenységét irányította, hogy „a mi időnkben, negyvenötben, a fronton kellett harcolnunk, maguknak pedig itt kell méltón küzdeniük” – emlékezett Sztepan Holodjuk, de hozzátette: a magas rangú parancsnokok azért többnyire csak néhány napot, egy-két hetet töltöttek velük, féltek a sugárzástól.
Társai közt volt, akin már ott jelentkeztek az első tünetek: szédülés, magas vérnyomás, fejfájás. Főleg azokon, akik a határozott tiltás ellenére ettek a fertőzött övezetben termett gyümölcsökből, gombákból. – Ők aztán sorra meghaltak a küldetés után. De mondják, jobban bírta az, aki hozzájutott egy kis borhoz, vodkához, ám ez nem volt egyszerű. Belorussziában volt a legközelebbi működő bolt, ám a páncélos sokat fogyasztott, üzemanyagból pedig keveset kaptunk – kacsintott hamiskásan a még mindig csak a hatvanhoz közelítő volt törzszászlós. Neki is megvannak a maga problémái: gond van a vérnyomásával, „rendetlenkedik” a jobb keze, és sokat fáj a feje, tabletta nélkül ki sem megy a házból. 1998-ban nyilvánították rokkanttá.
A „csernobilieknek”, ahogy a volt Szovjetunióban azokat nevezik, akik részt vettek a katasztrófa következményeinek felszámolásában, kedvezmények járnak, bár – mint Sztepan Holodjuk beszámolt róla – még mindig akad közöttük, aki a bíróságon igyekszik bebizonyítani, hogy ezek őt is megilletik. Nem kell közműdíjat fizetniük (igaz, az ingyengáz mennyisége egyre fogy), térítésmentesen juthatnak gyógyszerekhez és üdüléshez – hozott fel példákat a volt belügyi katona, aki évente háromszor-négyszer amolyan általános állapotjavító infúziós kezelést is kap. Volt bajtársaival több-kevesebb rendszerességgel találkoznak. Ha máshol nem, akkor a „csernobiliek” lvovi emlékművénél, amelyen egyre hosszabb a halottak listája – mondta. A 30. évfordulóra is összehívták őket. Úgy hírlik, hogy még külön érmeket is készítettek ebből az alkalomból, bár szerinte azokat főleg olyanok kapják majd, akik csak rövid időt töltöttek a katasztrófaövezetben. (Poór Csaba)
