Pszichózis a határon

Ő nem volt olyan szerencsés, mint az a honfi­társa, akivel két héttel korábban, a határ macedón oldalán, a gyevgyelijai befogadóközpontban találkoztam. Kétségbeesetten futott oda minden külföldihez a mini-konténervárosban, és kérte, hogy nem létező befolyásukat latba véve segítsenek meggyorsítani a többórás regisztrációs folyamatot. El akarta érni a legközelebbi vonatot, amely a macedón–szerb határra szállította a menekülteket.

„Nem megyek vissza Iránba. Azonnal kivégeznének, mert szeszes itallal kereskedtem. Ott ezért halál jár"

– magyarázta tört angolsággal a ­fiatal férfi, aki csak annyit mondott, hogy Nyugat-Európába akar eljutni. Kis szerencsével már elérte célját.

Gyevgyelija akkor teljesen más képet mutatott, mint most. A csípős, kora novemberi estén a határ és a befogadóközpont a viszonylagos rend benyomását keltette, bár a napi 6 ezer fős „normál" forgalomhoz képest rekordszámú, 10 ezer menekült érkezett aznap. Nem volt könnyű eljutni a relatív szervezettségig a macedón hatóságoknak, hiszen nyáron szörnyű felvételek járták be a világsajtót. Augusztusban – a gyevgyelijai befogadóközpont átadása előtt – kaotikus jelenetek alakultak ki a macedón–görög határon, ahogy a macedón rendőrök gumibotokkal és könnygázzal próbáltak eltántorítani több ezer menekültet attól, hogy egyszerre lépjenek be az ország területére. A szkopjei vezetés egy időre szükségállapotot hirdetett ki.

Az ötéves, Afganisztánból menekülő Fahin... Süveg Áron / Wall Street Journal

A határ minden pontján özönlöttek be az emberek. A gyevgyelijai parkok, az utcák tele voltak menekültekkel. Voltak, akik a lakóépületek bejáratánál vagy bent, a folyosókon aludtak" – magyarázta a Népszabadságnak Ivan Frangov, a dél-macedóniai város polgármestere.

...az esőben álló rendőrautókat és egy embert rajzolt le Süveg Áron / Wall Street Journal

A puszta közepén álló, egy korábbi gazdaság helyén kialakított befogadóközpontot ennek hatására, szeptember elején adták át. Civil szervezetek, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) helyszínen tartózkodó vezetője is azt állította, hogy azóta sokat javult a helyzet, szervezettebb lett a menekültek beengedése, javult a rendőrök attitűdje, s ma már egy-egy arab szóval próbálják gördülékenyebbé tenni a kommunikációt.

Amikor a határnál jártunk, mintegy ötezer ember várt arra a görög oldalon, hogy beengedjék őket Macedóniába. Azok a menekültek, akik nem az általuk gyújtott tábortüzeknél melegedtek, elcsigázottan, de fegyelmezetten ültek török­ülésben a hűvös, nyirkos földön. Az első sorokban egyre laposabbakat pislogó gyerekek nézték a fegyveres rendőrsorfalat, a földön végigfutó szögesdrótot és a bokrok közül kikandikáló harckocsit. Mögöttük, az esőfátylon túl, buszok sejlettek fel az esti sötétségben.

„Nem gyalog jönnek ám ide a migránsok. Azokkal a buszokkal hozzák őket ide Athénból"

– mondta Gjoko Lavarev, a gyevgyelijai befogadóközpont vezetője a buszok felé mutatva, amelyekről csak feltételezte, hogy „magáncégek" üzemeltetik. A befogadóközpont mindössze 600 méterre van a határtól.

A konténervárosba vezető ösvényen a hosszú út mementói: egy Nestlé gyerekital üres doboza és fél pár elrongyolódott talpbetét. A tulajdonosának kétségkívül sietnie kellett, hiszen a macedón–görög oldalon negyedóránként, ötvenfős csoportokban engedték be az országba a menekülteket, éjjel-nappal. Szíreket, afgánok, irakiakat, irániakat, jemenieket, nyugat-afrikaiakat. Akkor még nem szelektáltak országok szerint.

A befogadóállomás területén hatalmas sor állt az első sátornál. Férfiak, nők, idősek és gyerekek, mind dugig tömött hátizsákokkal, batyukkal, és vállukról lelógó polifoam matracokkal várták, hogy regisztrálják őket, és – amennyiben kijelentették, hogy szándékukban áll menedékstátusért folyamodni Macedóniában – megkapják a papírjukat, amellyel 72 órán át legálisan tartózkodhattak az ország területén. Nem mintha sokan folyamodnának menekültstátusért Macedóniában, ­Európa egyik legszegényebb országában. Gjoko Lazarev is elismerte, hogy a háromórás regisztrációs procedúra után a menekültek szinte mind a szerb határ felé veszik az irányt. Vonattal, taxival vagy busszal állítólag 25 euró a fuvar a három órára fekvő határig. Onnan a többségük Németország, Ausztria, vagyis Nyugat felé tart.

A nyolcéves Mitra azt rajzolta le,... Süveg Áron / Wall Street Journal

Faisal Ausztriába, a nővéréhez készült. „Gyerekeim vannak. Meg akarom menteni a jövőjüket. Szíriában erre nincs lehetőség, a kormány semmit sem tud kezdeni a helyzettel, a háború pedig egyre rosszabb" – mondta szinte tökéletes angolsággal a Dél-Szíriából származó fiatal férfi, aki korábban – egy másik életben – egy utazási irodában dolgozott. A gyermekeit Kuvaitban hagyta, idős nagybátyjaival, sógornőjével és a szüleivel menekült el. Az esti órákban épp a szüleit várta, akik lemaradtak az úton. Míg várt, a macedón hatóságoknak segített tolmácsolni a befogadóközpontban.

...hogy milyen boldog is volt Afganisztánban Süveg Áron / Wall Street Journal

A hajóval, busszal és gyalog megtett út alatt azt tapasztalta, hogy a menekültek között kevesebb a szí­riai, mint azt az emberek gondolnák. „Sok az iráni, az afgán, az algériai és a marokkói.

Persze hogy nekik is jogukban áll menekülni, de hol a háború Marokkóban vagy Algériában? Ők nem háború elől menekülnek. Ők a munkáért jönnek, én azonban vissza akarok menni Szíriába, amint vége a háborúnak"

– mondta, miközben a háttérben összecsuklott egy holtfáradtnak tűnő férfi. Egy kis csoport azonnal a segítségére sietett.

Sokak számára a befogadóállomás rövid kényszerpihenőt jelent. „A segélyszervezeteknek köszönhetően van étel, zuhanyozási lehetőség, WC-k, és ingyenes orvosi ellátás. A városi kórház öt percre van. Öt menekült asszony is ott hozta világra a gyermekét. Nem tökéletes a rendszer, de legalább van" – mondta Lazarev. A segélyszervezetek logóival ellátott sátrak és konténerek között szapora léptekkel sietett a tábor területén tartózkodó mintegy ezer menekült. Mintha késésben lettek volna. Csak az állt meg gyorsan felhörpinteni egy forró teát, aki már nem bírta szomjan.

És a gyerekek. Hatalmas iskolatáskák alatt görnyedeztek, amibe nem körzőt, vonalzót vagy tankönyveket, hanem az egész életüket csomagolták be. Néhányuk az UNICEF sátrában töltötte a várakozási időt, ahol rövid ideig ismét gyerekek lehettek: játszottak, rajzoltak. A felszínen legalábbis. „Néha szörnyű dolgokat örökítenek meg.

Az egyik kisgyerek nemrég lerajzolta, ahogy az apjára fegyvert fogtak, és könyörgött, hogy ne öljék meg.

Az sem ritka, hogy a gyerekek az idilli családi otthon helyett lebombázott házakat rajzolnak" – mesélte lapunknak Sara, egy jordá­niai-­macedón fiatal, aki tolmácsként segített a táborban a virágokkal, pillangókkal dekorált, apró színfoltként tündöklő sátorban. Itt önkéntesek, szociális munkások dolgoznak, gyermekpszichológus nincs.

Sara tapasztalatai szerint nemcsak a rajzok árulkodóak, hanem az is, ahogy a gyerekek játszanak abban a rövid időben, amit náluk töltenek. „Nem ritka, hogy »lövöldöznek«, és képzeletbeli fegyverekkel ölik egymást" – mondta Sara, miközben a háttérben egy Down-szindrómás kislány félénk mosollyal az arcán a szendvicsével kínált. A sátorban néhány gyerek és idős ember pihent a színes székek és a néhány gyerekjáték között. „Gyakran kimegyünk a határhoz, s a kicsiket és a betegeket egyenesen idehozzuk, hogy pihenni tudjanak. Sokan csodálkoznak, hogy itt ingyen kapnak vizet.

Azt mesélik, hogy a török hatóságok nagyon rosszul bánnak velük, és a vízért, élelemért cserébe fizetniük vagy takarítaniuk kell. Állítólag fizikailag is bántalmazzák őket,

és a keresztényekkel különösen durvák" – mesélte egy neve elhallgatását kérő önkéntes a sátorban.

Hadi 10 éves, az afganisztáni Kabulból érkezett Süveg Áron / Wall Street Journal

Közben a tábor végén, az utolsó nagy sátorból hatalmas tömeg tódult kifelé. Az emberek az induló vonat felé szaladtak. A tábor vezetője azt mesélte, hogy már mindenórás kismamát is látott a vonat felé rohanni. Hiába mondták neki, hogy nem biztonságos továbbállnia, azt mondta, a gyermekének Németországban kell megszületnie.

Mint mondta, azért írta a rajzra az angol „Help” (Segítség!) szót, mert a rajzon szereplő, síró embereknek nem maradt semmijük, ezért Magyarországra kellett menekülniük Süveg Áron / Wall Street Journal

Hasonlók voltak a tapasztalatai Alexandra Krausének, a UNHCR helyszíni vezetőjének. „Tegnap volt egy nő, aki félpercenként elájult. Segítettünk neki felkelni, de ismét összecsuklott. Mégsem akart kórházba menni" – mondta ­Krau­se, aki szerint sok menekült attól fél, hogy valamelyik tranzitországban tartják, ha bevallja, hogy beteg. „Volt egy kisfiú, akinek eltört a karja, de az anyja nem akarta, hogy ellássák vagy begipszeljék. Csak fájdalomcsillapítót kért, hogy mihamarabb elérjék a vonatot. Egy másik alkalommal egy anyuka a szülés utáni napon indult útnak. Délután világra hozta a gyermekét, másnap pedig vonatra akart szállni. Olyan, mintha valamiféle pszichózis kerítené hatalmába őket. Mindenáron tovább akarnak menni."