|
A szén-dioxid-koncentráció növekedéséről elsősorban a fejlett államok tehetnek, de a fejletlen országok a fő kárvallottjai
Erik de Castro / Reuters |
A hagyományos besorolás szerint nemhogy Kína, de Szaúd-Arábia, sőt Kuvait is fejlődő országnak számít – utóbbiban az egy főre jutó GDP Svédország szintjét közelíti, miközben elvileg a fejletteknek kéne finanszírozniuk a klímaváltozás elleni küzdelmet a fejlődő országokban. Szaúd-Arábia már be is jelentette, hogy a maga részéről a jövőben lemond az olajról, és 25 éven belül teljesen átáll a nap- és a szélenergiára, ami egy olajmonarchiától dicséretes vállalás – persze az olajukat azért a jövőben is eladnák, vagyis egy erőteljesebb kibocsátáskorlátozásban ők sem érdekeltek. A szegényebbek viszont teljes egészében a „gazdagokra" (azaz például az EU-tag Magyarországra) bíznák a saját dekarbonizálásuk költségeinek, illetve a klímaváltozásból adódó káraiknak a megtérítését.
A klímaügy láthatóan feszegeti a jelenlegi világrend kereteit, nemcsak a fejlett-fejlődő, hanem a tettes-áldozat viszonyrendszerben is. Párizs egyik kulcskérdése, hogy kinek mekkora bajt okozott eddig a klímaváltozás, mennyi kárpótlást (és kitől) lehet esetleg kérni. Emögött az a filozófia van, hogy a légköri szén-dioxid-koncentráció az ipari forradalom kezdete óta nő, alapvetően a fejlett ipari államok tehetnek róla, miközben a káros következmények másoknál, például az alacsony fekvésű szigetországokban vagy a sivatagi területeken jelentkeznek a legintenzívebben, tehát őket kellene megvédeni a mások által okozott környezeti hatásoktól. Többek között olyan beavatkozásokra kell itt gondolni, mint az afrikai Nagy Zöld Fal: az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig húzódó, növényekkel beültetett és öntözött zöld sáv nemcsak a klímaváltozást és a sivatagosodást fékezné, de egyes vélemények szerint a migrációt is – ahol van legalább minimális lehetőség a mezőgazdasági termelésre és az állattartásra, onnan nem vándorolnak el az emberek.
Az USA küldöttsége az összes többi államénál nagyobb politikai terhet cipel: a republikánus tábor jellemzően klímaszkeptikus, a demokraták hisznek a klímaváltozásban és a Föld megmentésének fontosságában. (Sokak szerint az egész világ sorsa másképp alakult volna, ha 2000-ben nem Bush, hanem az időközben a klímavédelem első számú arcává vált Al Gore győz az elnökválasztáson.) Párizsban pedig a demokrata elnök, Barack Obama tárgyal, akinek odahaza a republikánus többségű szenátus éppen ezekben a napokban tiltotta meg az üvegházgáz-kibocsátást szigorító jogszabályok elfogadását. Ha az új nemzetközi klímaegyezmény jogilag kötelező érvényű lesz (másmilyen megállapodásnak nem sok értelme lenne), akkor még a szenátusnak is szavaznia kell róla, és aligha fogja támogatni. Ugyanez a helyzet azzal a hárommilliárd dollárral, ami az USA felajánlása lenne a fejlődők számára.
Gore természetesen szintén ott van a francia fővárosban, és ezekben a napokban éppen azzal sokkolja a jelenlévőket, hogy a „karbonlufiról" beszél nekik: egészen pontosan arról, hogy ha bármiféle érdemi kibocsátáskorlátozásról születik megegyezés – aminek nem nagyon van racionális alternatívája –, akkor a világ ismert olaj- és gázkészleteinek jelentős része elégethetetlenné válik, ergo az ezeket tulajdonló cégek értéke és részvényárfolyama hatalmasat zuhan majd. Aki a fenti okfejtéseket végigolvasva esetleg még nem értette volna, hogy miért olyan nehéz pár fokról és néhányszor tízszázaléknyi szén-dioxid-kibocsátásról alkut kötni (a párizsi klímacsúcs konkrét tétje, hogy a 2 Celsius-fokos határ alatt kellene tartani a globális átlaghőmérséklet-növekedés mértékét, amihez az ENSZ számításai szerint első körben legalább 40, de hosszabb távon inkább 70 százalékkal kellene csökkenteni a légkörbe jutó üvegházgázok mennyiségét), az ezen a ponton már biztosan sejti: a világ legnagyobb hatalmú vállalkozásainak húsba vágó pénzügyeiről és a jelenlegi „karbongazdaság" lezárásáról, a szénhidrogén-alapú energiarendszer kivezetéséről kellene konszenzusra jutni.
Viszonylag jó hír – épp a napokban hozta a BBC –, hogy a földi szén-dioxid-kibocsátás csökkenni kezdett, miközben a világgazdaság nő. Ilyesmire évszázadok óta nem volt példa, és az új fejleményt a szakértők egyértelműen a megújuló energiaforrások gyors térhódításával magyarázzák. Ennek mindenki örül, kivéve a világszerte defenzívában lévő atomlobbit, a nukleáris érdekcsoport ugyanis éppen arra tette föl a tétjeit, hogy a klíma megvédése ürügyén kér új lehetőségeket a relatíve kis karbonlábnyomú atomnak, mondván, hogy nincs más esély a „tiszta" energiatermelésre. Teljesen piaci alapon, vagyis mindenféle beruházási és ártámogatás nélkül jelenleg alig épül atomerőmű a világban, ugyanakkor a direkt dotációkat például az Európai Unió nem engedélyezi – erre mi is ráfizethetünk még a paksi bővítés kapcsán –, miközben a zöldenergia sokféle támogatásban részesülhet legálisan.
Az atomipar képviselői Párizsban (is) azt szeretnék elérni, hogy az atom is a támogatható kategóriába kerüljön. Ez egyébként a legjellemzőbb attitűd a Cop21 elnevezésű klímacsúcson: szép dolog az éghajlatváltozás elleni küzdelem meg a kölcsönkapott Föld meséje, de a valóságban mindenki egy kicsit több pénzt (adományt, kedvezményt, adóleírási lehetőséget vagy egyszerűen csak gyorsabb GDP-növekedést) szeretne, lehetőleg már holnaptól.
