A rajongott mentorált az AIDS-szel birkózó, kevesebb mint az utolsó tíz évét élő táncos, koreográfus, direktor, kultúr-, divat-, meleg- és társasági ikon nélkül nem lett volna az, aki lett, de főleg nem vált volna olyanná, amilyenné lett. Nurejev, a két lábon járó rock 'n' roll gyökeresen változtatta meg a balettról és a férfi balett-táncosról kialakult képzetet: ő a világ első, egyben valószínűleg utolsó balett-táncosa, akit pop- és szexbálványként ünnepeltek. Lebontotta a balett és a modern-kortárs tánc között húzódó falakat is, ezért Guillem – többek között – Maurice Béjart, William Forsythe, John Neumeier, Jerome Robbins, Robert Wilson műveiben dolgozhatott Párizsban. Mindeközben eltáncolta a balettirodalom kanonikus szerepeit A hattyúk tavától a Rajmondán, a hollywoodiasított Hamupipőkén, a Don Quixotén át a Rómeó és Júliáig, mind Nurejev koreográfiájában. A visszás Pygmalion-történet és a Guillem által tabusított „gyűlölve szeretek" kapcsolat főszereplője két személyiségében összeillő, ikerlélek nonkonformista, aki nem tudott beszélgetni, ösztönből kommunikált, így a színházban állandóak voltak közöttük a hangos összetűzések (értsd: ordibálás). Nurejev 1988-ban, az ötvenedik születésnapja alkalmából az Angol Királyi Operaházban lépett fel a Giselle-ben, címszereplőnek Guillemet vitte magával. A számára sokkal több mint patronáltja egy év múlva faképnél hagyja, leszerződik a konkurenciával, az Angol Királyi Balett-tel. Jack Lang kulturális miniszter mindezt úgy summázta a francia médiának: „nemzeti katasztrófa". Nurejevnek csupán összetört a szíve.
 |
| Bill Cooper |
Rudolf Nurejevről (1938–1993) két hete jelent meg az első magyarul olvasható életrajzi kötet az Európa Kiadónál. Julie Kavanagh 2007-es, közel ezeroldalas könyvében ott áll, hogy Guillemre akkoriban már nem hatott Nurejev táncosként, és nem érdekelték a szerepértelmezései sem. Mint nő csodálta a számára kivételes, mindig mindenért harcoló, „nagyon erős és nagyon magányos" férfit, akitől „létezésmódot" tanult, és akinek a példája elsődleges mintául szolgált arra, hogyan alakítsa az életét. Azt az életet, amelyben – mint annyiszor mondta – nincs idő. Az 1989-től nemzetközi szabadúszó prímabalerina tizenöt-húsz előadásban lépett fel évadonként a londoni royalista balettegyüttesnél. Vendégművészként ellenőrzést gyakorolt a partnerek, a repertoár, a darabok és a kosztümök felett. A szerepeket a Giselle-től a Kenneth MacMillan-féle, kultikus Manonig magára formálta. Alkotótárs lett, nem pedig a koreográfusok öntudatlan médiuma, süketnéma tolmácsa vagy a menedzsment marionettbábuja. Gyakran mondott nemet, eleinte ebben a környezetben kivált sajátosan („No"), ezért a kompánia igazgatója, Anthony Dowell a Mademoiselle Non becenevet adta neki. Holott „monstre sacré"-nak gondolták, sündisznó természetű szent szörnyetegnek. Sylvie Guillem emancipálta a (sztár)balerina hivatását, státuszát; a teátrális manírt hűvös, perfekcionista sallangtalanságra, a glamúrt karakánságra, felnőttségre, kockázatvállalásra, tisztességre cserélte.
A 2001-es, groteszk és vagány Vogue-fotósorozatban, melyet a majdani férje, Gilles Tapie jegyez, újrafogalmazta a genderszerepet is: pőrén, smink nélkül. Simon-Hatala Boglárka a páratlan karriert egy olyan korszakalkotó termékhez hasonlítja, amelynek mindenki lemásolná a dizájnját, de az innovációt – ami a lényeg – nem tudják lekoppintani, esetleg nem is értik. A „dizájn"-t, azaz, a futurista alkotásokat idéző testet mintha a NASA fejlesztette volna ki. A tökéletes arányok, a mindig megénekelt rüszt, az anatómiai törvényszerűségeket megcáfoló tágság, a rendkívüli, szálkás izomzat: maga a klasszikus balettideál. Noha a legnagyobb művészi erényének az őszinteségét tartó Guillemet bántja, amikor a játszi könnyedséggel a füléhez emelt lábával azonosítják, tény, ezzel a gimnasztikai elemmel új korszakot nyitott
a balett-technikában is.
Guillem 2007-ben lezárta tizenhét évig tartó együttműködését a Királyi Balett-tel. Egy szerepet sajnál, ami kimaradt: Tatyjánát a John Cranko-féle Anyeginben. Szenzációt keltett, mikor 2011-ben újra felhúzta a spicc-cipőt, hogy három alkalommal eltáncolja a Manont a Scalában, hat év szünet után. 2006-ban csatlakozott a londoni Sadler's Wells művészcsoportjához; ettől fogva majd' kizárólag a neki készített kortárs darabokban lép fel, és turnézik a világban. Tekintettel az alkotók névsorára – Mats Ek, Forsythe, Akram Khan, Jirí Kylián, Russell Maliphant –, veszteségnek tartom, hogy nem dolgozott a vele egy klasszist képviselő brit kortárs koreográfusgéniusszal, Wayne McGregorral.
 |
Sylvie Guillem és Solymosi Zoltán A hattyúk tavában, az Angol Királyi Balett előadásában. (A fotót a művész bocsátotta lapunk kizárólagos rendelkezésére.)
Gilles Tapie |
A kortárs turnéprodukció, a Life in Progress (Halad az élet) a karrier utolsó tíz évének összegzése; a tarkaságával, bátorságával is lenyűgöző pályafutás torz, szűk, soványka, szürke keresztmetszete. A négy rövid egyfelvonásos, melyek közül háromban táncolt Guillem, hiány- és ürességérzetet keltett bennem. A szünet utáni elégikus záródarab csillapította a csalódottságomat. Mats Ek 2011-es, látványában nosztalgikus, antidívás táncmonológja, a Bye mestermű Beethoven zongoraszonátájára.
Felejthetetlen, ahogyan Guillem felcsimpaszkodik egy ajtóra, amelyre majd projektorral egy férfit, egy hasas kutyát, aztán fiatal és kissé megtört, idős embereket, gyerekeket vetítenek fekete-fehérben. Mind őt figyelik, az ajtó mögül kilépőt, az egy színes, külön magányvilágban létezőt. Ezt a kamaszos, a cipőjét, a mályvaszínű zokniját levető, mezítláb táncoló, furcsa szerzetet. A mélabús, némán üvöltő, tótágast álló csodapókot, aki majd újra felhúzza a zoknit és a cipőt, belép az ajtón, visszatér a színtelenek, az átlagosak közé, és eltűnik a fekete-fehérekkel együtt. Guillemet a helyükről egy emberként felpattanó nézők hosszú percekig állva tapsolják, bravózva, őrjöngve fotózzák.
A kiürült Festspielhaus harmadik emeleti termében a vigyorgó, kortalan Sylvie Guillem fotózkodik a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékeivel, mestereivel. Autogramot oszt a műsorfüzetekre, jegyekre, és a többkilós Invitation-fotóalbum fedőlapjára. Mademoiselle Non nem pusztán igent mondott, hanem minden az ő kérésére, kívánságára történik, és erről meggyőzi a legtamáskodóbbakat is. Az életművéért Laurence Olivier-díjjal kitüntetett Guillem akkor köszön el a pályától, amikor már egy olyan zseninek sem készítenek nívójában is hozzá méltó búcsúestet, mint amilyen ő. Mielőtt távozna, váratlanul tőszavakból összerakosgatott beszédfélét mond: minden pillanatát szerettem, továbbléptem, ez nagyszerű dolog, tiszteljétek. Majd elsétál és kilép az ajtón. Másnap jutott eszembe, hogy egyszer sem mondta ki a tánc szót – mert hát minek is mondta volna ki.
