Jól haladunk az eltakarításukkal: a felsorolt közellenségek közül többen már természetes, avagy erőszakos halált haltak (gondoljunk az iraki Szaddám Huszeinre vagy a líbiai Moammer el-Kadhafi ra). Mások, mint a tunéziai Zín el-Ábidín ben Ali elmenekültek, vagy várják, hogy kimondják rájuk az ítéletet, esetleg meg is született a verdikt (az egyiptomi Hoszni Mubarak vagy a libériai Charles Taylor).
Más kérdés, hogy élhetőbb, jobb ország lett-e mondjuk Irakból vagy Líbiából a diktátor megdöntése után. És akkor a demokrácia követelményrendszerét még fel sem állítottuk velük szemben. De mi is a demokrácia? Az-e mondjuk a mai Oroszország vagy Magyarország? A demokrácia számos aspektusa mérlegelés és újramérlegelés kérdése, a végeredmény pedig a legtöbb esetben nem fekete vagy fehér: nem totális diktatúra vagy teljes, makulátlan demokrácia.
Hanem sokszor árnyalt és feltételes fogalom, mondjuk „irányított demokrácia”. 2012 márciusában Thorbjörn Jagland, az Európa Tanács főtitkára,miután e sorok írójának hosszasan sorolta szervezetének a magyar demokráciával kapcsolatos kételyeit, az utolsó kérdésre („Kérem, válaszoljon egyetlen szóval a következő kérdésre: demokrácia-e Magyarország?”) így felelt: „Természetesen”.
– Úgy tűnik, új hullámról van szó a világban: az autoritárius országok egy része felhasználja a demokrácia egyes elemeit. De ez nem igazán új fejlemény,már a XIX. századra jellemző volt. Nagyon ritka az olyan diktatúra, mint a nácizmus, amely teljesen kizárja a demokratikus formákat – mondja Andrew Arato. A New York-i New School Egyetem szociológiaprofesszora, a demokratizálási folyamatok kutatója, kérdésünkre Chilét nevezi meg a demokratikus konszolidáció egyik vezető példájának a mai világban: a Pinochet-féle alkotmány helyett demokratikusat hoznak létre.
Az egyik első számú negatív példaként pedig Oroszországot említi, a maga antidemokratikus visszarendeződésével. Ahogyan, állítja a magyar származású kutató, Venezuelára is jellemző a negatív irányú folyamat. – Az igazán érdekes az ellenáram: újabb autoriter rendszerek képződése, akár demokratikus formák felhasználásával. Sajnos még olyan helyeken is, amelyekről 1989–90-ben azt gondoltuk, egyáltalán nem így alakul majd az irányvonaluk.
Több ország „féldemokratikus” vagy „részben demokratikus” kategóriába kerül a különböző kimutatások szerint. Sajnos ez Magyarországgal is előfordul újabban. Vannak indexek, amelyek szerint a diktatúrák és a teljes demokráciák száma egyaránt csökkenőben van. Arato állítja, nagyfokú regionális probléma jellemzi Kelet-Európát. Visszafordult a demokratizálás folyamata, amely pedig
– Lengyelországban – már több mint harminc éve megkezdődött. – Minimum arról van szó, hogy a demokrácia nagy társadalmi csalódást keltett: sem strukturálisan, sem politikailag nem voltak túl sikeresek a vele kapcsolatos próbálkozások. A legtöbb helyen az elnöki, a prezidenciális rendszerek okoztak csalódást, elsősorban is Oroszországban. Azt a feladatot sem tudták megoldani, hogyan lehet egyszerre működő piac gazdaságot és demokratikus rendszereket felállítani. Ez Magyarországra is igaz, bár parlamenti köztársaság.
Törökországban az elnöki jogkörök kibővítése folyik Erdogan volt kormányfő vezetésével, ahogyan Magyarországon, Orbán Viktor rendszerével és szándékaival kapcsolatban is felmerült ez a gyanú, főleg korábban – mondja. A világtendencia szerint az elnöki hatalom egy magasabb legitimitás nevében autoritárius irányba fordítja a demokratikus intézményeket, mégpedig megvesztegetéssel, klientúraépítéssel, a hatáskörök átírásával.
És adott esetben a szükségállapot intézményének bevezetésével is, ami a nyílt katonai hatalomgyakorlás előtt is utat nyit. A problémákhoz hozzájárul a korábbi hibás gazdaságpolitika is. A liberális fordulat nagyszámú vesztese kényelmetlenül érzi magát a demokráciában, nem úgy látja, hogy megfelelően képviselnék az érdekeit.
– Hiba volt, hogy a demokratikus rendszerváltás ennyire össze volt kötve a liberális gazdaságpolitikával. Hosszú távon okozott ezzel problémákat, és még okozhat továbbiakat – mondja Arato, hozzátéve: más és bonyolultabb kérdés, hogy mit lehetett volna másképp tenni. Lengyelország (leszámítva a Kaczynski ikrek korszakát) és Csehország jobban jött ki ebből a helyzetből, mint mondjuk Magyarország. A szociáldemokrácia lehetett volna egy jobb alternatíva, csak éppen erre a kérdéses időszakra, a 90-es évekre a fejlett európai szociáldemokráciák maguk is válságba kerültek.
|
A vak emberi jogi aktivista, Csen Kuang-cseng (Chen Guangcheng) februárban egy genfi emberi jogi és demokrácia-konferencián. Kína nagy talány
Denis Balibouse / Reuters |
Demokráciában lehet-e csak sikeres gazdaságpolitikát folytatni? Pár éve Magyarországon is sikert aratott Daron Acemoglu és James Robinson könyve, a Miért buknak el nemzetek? A szerzőpáros fő (még a tusnádfürdői paradigmaváltás előtti...) tézise: csak a liberális demokrácia teremt prosperitást. – Én is ezt hittem még 1989–90 táján,Mihail Gorbacsov egykori szovjet vezető tanácsadóival együtt, már-már vallásszerűen.
Miközben a kínai vezetés az ellenkező módon gondolkodott. Éppen Gorbacsov és a Szovjetunió példája mutatta meg számukra, hogy a gazdaságpolitikát kell előre venni, a demokratizálást pedig inkább le kell lassítani – mondja erre Arato. Kelet-Ázsia és azon belül is főleg Kína a nyugati gondolkodók nagy talánya azóta is. Hogyan lehetséges az egypártrendszer keretei között olyan fejlődés, amely fűti a világgazdaságot, hitelez még az Egyesült Államoknak is?
Ugyanakkor: gátjává lesz-e a politikai kontroll a további gazdasági fejlődésnek, ennek a nyomát látjuk-e a kínai növekedési ütem több százalékpontos visszaesésében? (Persze így, egy számjegyűen is imponáló maradt.) Vagy esetleg ez a fejlődés képes lesz-e aláásni a kommunista hatalommonopóliumot? – A Nyugat a saját logikáját követve harminc éve vár rá, hogy bebizonyosodjék: a kapitalizmus nem működhet pártállami körülmények között. Ám Kína eddig legalábbis nem igazolta az elméletet.
Valóban vannak rá kelet-ázsiai példák, így Tajvané vagy Dél-Koreáé, ahol a középosztályosodás kikényszerítette a demokratizálódást, de Szingapúrra ez már nem igaz – nyilatkozta még korábban lapunknak Salát Gergely sinológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. – Emlékszem, amikor a 80-as években kínai tudósok jöttek Amerikába, és megtudták, hogy magyar származású vagyok, azt mondták: „Mi is sokat beszélünk Magyarországról, de közben Hongkongra gondolunk”. Vagyis arra utaltak: hogyan lehetséges gazdasági nyitás és politikai kontroll egyidejűleg? És persze nem is annyira Hongkongra, hanem inkább Tajvanra vetették szemüket, amely akkoriban még autoriter rendszer volt – mondja Arato.
