Otthon sem találta a helyét, egy kétszobás lakásban élt 18-20 fős rokonságával. Unokanővére, Jackie Hookimaw-Witt szerint bántotta a lányt, hogy még ha akart, sem tudott nyugodtan tanulni, egyszerűen túl nagy volt a zaj a házban, és nem volt elég helye sem. Rebecca is hasonló cipőben jár. Azt mondja, nem akar beszélni a történtekről. Annyit azért elárul, hogy nehéz gyerekkora volt, az apja kiskorában elhagyta őket, azt mondja, az anyjáról nem szeretne beszélni. A két lány a nagyszülőkkel és a tágabb rokonsággal nőtt fel. – Az alkohol és a drogok jelentették a megoldást a problémáimra – mondja, hozzátéve, testvére halála után még rosszabb lett a helyzet, eltanácsolták az iskolából is. Arra a kérdésre, visszatérhet-e, szeretné-e egyáltalán folytatni tanulmányait, indulatosan lecsapja a telefont, mondván, nem akar beszélni senkivel.
 |
| Reuters |
– Az Attawapiskatban észlelt problémák nem egyediek, szinte minden őslakosközösségben megfigyelhetőek – összegzi a Népszabadságnak dr. Caroline Tait, a Saskatchewan Egyetem munkatársa, kanadai őslakosokkal foglalkozó antropológus, aki szerint a hatóságok megakadályozhatták volna a történteket. – Rengeteg előjel volt. Az északi, elszigeteltségben élő, magukra hagyott kis közösségek, mint amilyen az Attawapiskat, nem kapják meg a megfelelő erőforrásokat ahhoz, hogy megküzdjenek a mindennapi gondokkal – teszi hozzá.
Az Ontario állam északi részén, a James-öböl mentén fekvő kisvárosban egy 15 ágyas kórház működik, azonban nincs állandó orvos, ahogy mentálhigiénés szakember sem. A bevett szokás az, hogy aki öngyilkossággal próbálkozik, azt a kórházban ellátják – hétvégén és esténként mindössze két ápolónő gondoskodik a betegekről –, majd órákig kell várnia, hogy telefonon vagy szerencsésebb esetben egy közeli település orvosával személyesen megvitassa a történteket. Ha az orvos úgy gondolja, reális esély van rá, hogy az illető újra megpróbálja kioltani az életét, beutalhatja az Attawapiskathoz legközelebb fekvő, onnan mintegy 500 kilométerre található Timmins városának pszichiátriai osztályára. Ez azonban nem jellemző. Az esetek döntő többségében hazaküldik az embereket, és
nincs semmiféle utógondozás.
– Nem ez az első krízis, amikor rendkívüli állapotot hirdettek Attawapiskatban – emlékezik Tait. 2006-ban a csapvíz miatt rendelték el, miután a közösség tagjai megbetegedtek az elfogyasztott folyóvíztől. 2011 júliusában a szennyvíz öntött el jó néhány házat. A közösség vezetői már akkor is azt nyilatkozták, a túlzsúfoltság volt a történtek oka. Néhány hónappal később a lakáshiány miatt sokan fűtetlen sátrakba kényszerültek. Egész családoknak kellett elektromosság és tisztálkodási lehetőség nélkül élniük szerencsésebb esetben hónapokon, rosszabb esetben éveken keresztül. 2013-ban az árvíz és ismét a szennyvíz miatt kellett rendkívüli állapotot hirdetni. Megoldás ezúttal sem született, a kormány és a hatóságok ismét tünetileg kezelték a helyzetet, ahelyett, hogy kidolgoztak volna egy hosszú távú stratégiát.
Kanadában 1,4 millió őslakos él, ez a népesség négy százalékát jelenti – mondja Tait, hozzátéve, a krízis szerinte korántsem új keletű. A tizenkilencedik század második felétől Kanada az „agresszív asszimiláció" politikáját követte az őslakossággal szemben. Az őslakosok gyerekei többnyire a római katolikus és az anglikán egyház által fenntartott bentlakásos iskolákba kerültek. A gyerekeket – magyarázza Tait – anyanyelvük használatának, kultúrájuk és vallásuk gyakorlásának tiltásával igyekeztek „civilizálni". A gyerekek gyökértelenek lettek, elvesztették identitásukat, gyakran lettek áldozatai fizikai és nemi erőszaknak. Murray Sinclair, a szövetségi Igazság és Megbékélés Bizottság elnöke tavaly azt nyilatkozta, az agresszív gyarmatosítás halálos áldozatainak száma meghaladta a hatezret. A legtöbben a kezeletlen betegségek, valamint a súlyos alultápláltság miatt vesztették életüket. Caroline Tait szerint Kanadában máig kilátástalan az őslakosok többségének helyzete. A múlt traumája az utódokban is tovább él és rombol, miközben életkörülményeik az elmúlt húsz év alatt szinte semmit sem változtak: az amerikai kontinens bennszülött népei közül legalább 93-ban nem fogyasztható a csapvíz, csak egypercnyi forralás után.
A szintén Ontario államban élő, 300-400 fős Neskantaga közösség húsz év alatti tagjai már nem is emlékezhetnek rá, milyen az, amikor az ember egyszerűen megiszik egy pohár vizet. Rossz az infrastruktúra is, szegénység van, alig akad munkalehetőség.
Felmerül a kérdés, miért nem hagynak ott csapot-papot és költöznek inkább a városokba az emberek. – Kapcsolatban állunk a földdel. És olyan csendes itt. A város túl veszélyes lenne számomra – nyilatkozta Barry Koostachin, Attawapiskat egyik lakója a CBC Newsnak. – Amikor egy kis közösségben nősz fel, alkalmazkodsz a többiekhez. Egyszerűen nem mehetsz csak úgy el – tette hozzá a szintén középkorú Jerry Nakogee. A fiatalabbak közül többen azonban azzal indokolták maradásukat, hogy nincs pénzük elmenni, és ha délebbre költöznének, nem tudnák finanszírozni lakhatásukat sem.
– Nincs itt semmi sem a gyerekek, sem a felnőttek számára. Az emberek előbb-utóbb inni vagy drogozni kezdenek, mert nincs semmilyen lehetőségük
– mondja Charlotte Wheesk. Anyja egyetért, szerinte Attawapiskat halálra van ítélve. Nincs mozi, nincs közösségi ház, tavasszal az egyetlen dolog, ami lázba hozza a családokat, az a vadászat.
– Az emberek semmibe vesznek. Pedig nem különbözünk másoktól. Mi is emberi lények vagyunk – mondja keserűen Rebecca, aki szerint ha egy fehér közösségről lenne szó, azonnal a segítségükre sietnének, de mivel őslakosok, harmadik világbeli életkörülmények közt élnek, ez senkit sem zavar.
Caroline Tait sem bizakodó. Szerinte az öngyilkosság a vezető halálok az őslakos fiatalok és a 44 év alattiak körében, az öngyilkossági ráta ötször, hétszer magasabb a kanadai átlagnál. Tait szerint a kormány által felajánlott kétmillió dolláros segítség sem fogja megoldani a problémákat. – A korábbi kormányok számára is rengeteg esettanulmány, javaslat, megoldási terv készült, amelyek aztán a fiókban kötöttek ki. A legnagyobb gond az, hogy az emberek azt látják, hiába a rendkívüli állapot, hiába a sajtóvisszhang, évtizedek alatt sem változik semmi – teszi hozzá Tait, aki szerint emberek jönnek-mennek, látszatintézkedések vannak időről időre. Példaként az északi Manitoba állambeli Cross Lake-et említi, ahol márciusban szintén rendkívüli állapotot hirdettek az öngyilkossági hullám miatt. – Két hét alatt 140 ember próbált végezni magával, és mi volt a megoldás? Az úgynevezett válságstáb néhány napot töltött a településen, majd elmentek. Miközben itt mentálhigiénés szakemberek által vezetett, az őslakosok bevonásával és együttműködésével megtervezett, hosszú távú programokra lenne szükség és persze 0–24 órás ügyeletre.
Justin Trudeau miniszterelnök a múlt héten több, elszigetelt őslakos közösséget is felkeresett. – Generációk, évtizedek, évszázadok óta diszkrimináljuk az őslakos gyerekeket – állította a kormányfő egyik településen tett látogatásakor. Mint mondta, a kormány 8,4 milliárd dollárt szán az elkövetkező öt évben az őslakosok életkörülményeinek javítására. – Hogy ez elég-e? Nem az. Hogy megold-e minden problémát? Természetesen nem – ismerte el, hozzátéve, kemény munka lesz, hogy orvosolják a bajokat, de mint mondta, a közösségek nem kérnek túl sokat. A fiatalok, akikkel beszélt, arra panaszkodtak, nincs, aki meghallgatná és megértené őket, ezért tanácsadókra, szakemberekre lenne szükség és több iskola utáni programlehetőségre.
Attawapiskat közösség vezetője, Bruce Shisheesh szeretné, ha a miniszterelnök hozzájuk is ellátogatna. Járt már náluk Carolyn Bennett őslakosügyekkel foglalkozó miniszter, azonban jelentős változás nem történt. Ígéretet kaptak egy ifjúsági központ finanszírozására, ám a főnök szerint jelenleg is több mint 30 olyan fiatal van, akinél fennáll az öngyilkosság esélye. – Aggódom értük. A miniszterelnök látogatása sokat jelentene számukra – idézi a főnököt az APTN. Trudeau azt mondta, mindenképp számíthatnak érkezésére, pontos dátumot azonban nem közölt.
