A feladatot, hogy az emberiség fennmaradását veszélyeztető felmelegedést meg kell akadályozni, az 1992-es éghajlat-változási keretegyezmény rögzítette. Öt évvel később született meg az egyezmény kiotói jegyzőkönyve – ez elvileg egy végrehajtási jegyzőkönyv, amelynek alapján a fejlett országok az üvegházhatású gázok kibocsátásának átlagosan ötszázalékos csökkentését vállalták 2012 végére az 1990-es szinthez képest. A kitűzött célról két dolog állítható atombiztosan: nem lenne elég a már megindult felmelegedési folyamat megállításához, és még ezt a szerény elvárást sem sikerült teljesíteni. Az összkibocsátás leginkább a világgazdaság ciklusait követte, a lokális csökkenéseket pedig elsősorban olyan trükkökkel sikerült elérni, mint hogy az EU a határain kívülre telepítette a legszennyezőbb iparágakat.
Teljes eredménytelenségről még sem beszélhetünk. Vannak államok, amelyek az eddigi általános közöny ellenére komolyan vették a krízist, és határozott átállási ütemtervet vagy az energiagazdaság százszázalékos „kizöldítését” határozták el (az előbbire Kalifornia, az utóbbira Dánia vagy az olajállam Szaúd-Arábia a legjobb példa). Másrészt az Éghajlat-változási Kormányközi Testület által aktivizált tudósok, illetve a grémium egymást követő jelentései nyomán ma már komoly helyen nem szokás vitatni, hogy a földi éghajlat melegszik, és a jelenség összefüggésben áll a technikai civilizációval. Harmadrészt pedig a világ vezetői tíz éve rágódnak azon, hogy hogyan kellene egy valóban használható és mindenkire vonatkozó klímaszabályozást összerakni (ez lenne majd a párizsi konferencia tétje).
A főbb vitakérdések az elmúlt tíz év alatt nem változtak: a fejlődők szerint az eddig a légkörbe került szennyező anyagok többségét a fejlettek bocsátották ki, a fejlett országok szerint viszont ma már a fejlődők a legnagyobb szennyezők – mindkettő igaz, és mindkét állítás jó ürügy arra, hogy senki ne csináljon semmit. Abban sincs egyetértés, hogy ki finanszírozza a klímavédelmi intézkedéseket: a fejlődők szerint a gazdagok, a gazdagok szerint mindenki a magáét. Meg kellene állapodni továbbá a klímavédelmi intézkedések átláthatóságában és ellenőrizhetőségében is. Át kellene alakítani a támogatások és kedvezmények rendszerét (beleértve az uniós támogatásokat) is, jelenleg ugyanis a hasonló forrásokból gyakran a klímára káros beruházásokat finanszíroznak.
Minderre most leginkább az ad reményt, hogy a klímavédelem (a szélerőművek és napelemek gyártása, az autók üzemanyag-fogyasztásának csökkentése vagy az energiatárolás) a nemzetközi gazdaság leggyorsabban fejlődő ágazatává vált, és lassan összegyűlik a megfelelő lobbierő ahhoz, hogy a politika is mozgásba lendüljön. Az EU-ban évek óta az energiafogyasztás növelése nélkül bővül a gazdaság, vagyis bizonyíthatóan van olyan fejlődési modell – és ez új fejlemény az emberiség történetében –, amelyben a jólét növekedéséhez nem kell az eddiginél több füstöt és hőt a környezetbe pumpálni.
