A két kislány a FACE gondozásába került, néhány hónap múlva pedig jelentkezett édesanyjuk. A nőt elhagyta a férje, ő pedig ott maradt két gyerekkel pénz és otthon nélkül. Úgy döntött, jobb, ha utcára teszi lányait – a forgatókönyv ismerős, a FACE dolgozói már sokszor hallották a történetet. Az asszony azonban szerencsésnek mondhatja magát. Második férje bátorította, keressék meg és neveljék fel a lányokat együtt.
„Ez nagyon ritka, az esetek döntő többségében az új férj nem fogadja el a nő korábbi házasságából született gyermekeit”
– jegyzi meg Shaw-Jackson. Nőnek lenni 2015-ben sem könnyű Egyiptomban.
„A kislányok nagyon sérülékenyek és a saját biztonságuk érdekében rendszeresen fiúnak adják ki magukat. Hamar megtanulják, hogy keménynek kell lenniük, meg kell tudni védeniük magukat” – mondja a FACE megálmodója, hozzátéve: „házasság előtt egy nőnek senkivel sem lehet nemi kapcsolata, így ha valaki nemi erőszak következtében esik teherbe, az hatalmas szégyen. Sok egyedülálló nő inkább az utcán hagyja az újszülöttet.
– Volt, hogy kutyák és macskák által megrágcsált kisbaba került hozzánk – bár mostanában azért ez ritka.
A nők inkább autók tetejére teszik a csecsemőt, hogy legalább a kutyák ne érjék el
– mondja a szervezet alapítója, aki szerint a legfőbb oka, hogy a gyerekek az utcára kerülnek, a szegénység. A több mint 85 millió lakosú ország 49,9 százaléka, vagyis mintegy 45 millió ember él szegénységben, 26,3 százalék pedig mélyszegénységben az egyiptomi statisztikai hivatal 2015-ös jelentése szerint, mely arról is beszámol, hogy 16,7 millió gyereknek kell nap mint nap nélkülöznie.
Sok olyan fiatalkorú van, aki az utcán dolgozik – zsebkendőt árul, kocsit mos –, hogy némi pénzhez jusson, ők idejük nagy részét az otthonuktól távol töltik. Noha nincs egyetemes definíció, ki az, akit utcagyereknek lehet nevezni,
a legtöbben egyetértenek abban, hogy a munkát vállaló gyerekek azok.
Szintén annak számítanak, akik minden kapcsolatot megszakítottak szüleikkel, és életvitelszerűen az utcán élnek, többnyire hozzájuk hasonló gyerekekből verbuválódott bandákban; és a borzasztó családi körülmények elől menekülő fiatalok is, noha ők olykor visszatérnek a családi fészekbe, ám idejük nagy részét kortársaikkal töltik.
|
| Fotó: Suhaib Salem / Reuters |
Ide sorolható a hatéves Khalid és a nyolcéves Ahmed is, akiket apjuk ismerősei szexuálisan bántalmaztak. A két kisfiúra a FACE munkatársai találtak rá, mindketten gyengék és betegek voltak. Az orvosi kivizsgálást követően pszichológiai tanácsadásban is részesültek, végül a szakemberek úgy vélték, nem lehet őket visszahelyezni a családba. Egy bentlakásos menedékházban élnek, és ma már kevésbé tartanak az idegenektől, de azért óvatosak.
„A cél, hogy a gyerekeket mielőbb vissza tudjuk helyezni a családba” – nyilatkozta lapunknak Nabih Samir, a szintén Egyiptomban működő Banati Al Ghad Alapítvány – amelynek neve magyarul annyit jelent, „A mi lányaink” – ügyvezető igazgatója. Mint mondja, akadnak kivételek. Amennyiben a családnál nagyobb biztonságot jelent egy nevelőotthon egy gyereknek, úgy ők is az utóbbit választják.
A 2010 óta működő szervezet menedékházat és egy napközit működtet. Előbbiben kétszáz gyermeknek biztosítanak átmeneti otthont, utóbbiban pedig hetente körülbelül hatszáz gyerek fordul meg.
„A hírünk szájról szájra terjed, a gyerekek minden egyes alkalommal magukkal hozzák egy társukat, aki korábban nem járt nálunk”
– mondja Samir. A központba érkezők meleg ételt, ruhákat kapnak, és különböző foglalkozásokon vehetnek részt.
„Harmadik generációs utcagyerekekkel foglalkozunk” – jegyzi meg, majd hozzáteszi: egész családok vannak az utcán, ott születnek meg a gyerekeik, majd azok is családot alapítanak… Azonban ezeknek a gyerekeknek nincs születési anyakönyvi kivonatuk, sem semmilyen, személyazonosságot igazoló okmányuk. Az állam szemében nem is léteznek” – teszi hozzá.
A Banati nagy hangsúlyt fektet a lányok és fiatal lányanyák gondozására. A komolyabb esetek, akiket valamely családtagjuk szexuálisan bántalmazott vagy hosszú időn át fizikai erőszakot kellett elszenvedniük, a Kairóban működő lányotthonban élhetnek fél éven át, majd a rehabilitációt követően kerülnek a kétszáz férőhelyes, nagyobb menedékházba.
„Ezek a gyerekek épp oly tehetségesek, mint azok, akik normális családban nőnek fel” – mondja a szakember. A Banati pedig lehetőséget is nyújt, hogy kiéljék kreativitásukat: a művészetterápia keretében fotózhatnak, festhetnek, rajzfilmeket készíthetnek. Az alkotásokból rendszeresen kiállításokat szerveznek, többek között a kairói operaházban is. „Azt szeretnénk, ha a gyerekek egyenlő eséllyel indulhatnának. Az oktatás mellett fontos, hogy a különféle készségeiket is fejlesszük, és növeljük az önbizalmukat és az önbecsülésüket” – magyarázza dr.Nabih.
|
| Fotó: Face For Children In Need |
Hatalmas sikernek könyvelték el, amikor 2010-ben egy 13 éves lány, Amal Abbas fényképe, amelyen egy kisfiú látható kezében egy nagy kosár kenyérrel, a National Geographic versenyén bekerült a legjobbak közé. A 11 éves Sayed is nagyrészt a művészeti tevékenységek miatt szeretett a FACE napközijében lenni. Miután apja meghalt, ő lett a kenyérkereső. Bármit elvállalt: volt, hogy kéregetett, máskor söprögetett. Hamar összebarátkozott a környékbeli utcagyerekekkel, irigyelte a szabadságukat, hogy azt csinálhatnak, amit csak szeretnének.
Rövidesen egyetlen egyiptomi fontot sem adott családjának. 13 éves volt, amikor az ismerősei ajánlották neki a FACE-t. Rendszeresen visszajárt a központba, rengeteget rajzolt, és együttműködött a tanácsadójával. Egy éven belül visszatért a helyi iskolába. Most 17 éves, épp a tizenegyedik osztályt végzi, le szeretne érettségizni, és minden álma, hogy egy nagy luxusszállodában dolgozhasson.
„Rendszerint 4-5 szociális munkás és egy ápoló rója Kairó utcáit.
Alapszabály, hogy semmit sem adunk az utcagyerekeknek: sem ételt, sem ruhát, semmit – hiszen mindezzel csak még könnyebbé tennénk számukra az életet az utcán.
Csak leülünk melléjük, és megkérdezzük a nevüket, aztán várunk. Sokszor idő kell, hogy beszélgetést kezdeményezzenek, de a lényeg, hogy maguktól akarjanak beszélni arról, mi történt velük” – mondja Flavia Shaw-Jackson. Így találkoztak Hasraddal is, aki erőszakos apja miatt menekült el otthonról.
Hosszú idő kellett, míg bizalmat szavazott a FACE-munkatársainak. Csaknem egy évig élt az utcán, mégis nehezen szánta rá magát, hogy segítséget kérjen. A beszélgetések során képeket mutattak neki a FACE központjáról, és végül ő maga ment el a napközibe. „Ez az első lépés, hogy a gyerek maga hozza meg a döntést, hogy nem ilyen életre vágyik. Pedig szeretnek az utcán élni: teljes szabadságot élveznek, van drog, van szex, és kaja a kukából” – teszi hozzá a háromgyerekes belga nő.
A gyerekek megkapják a címet, és bármikor beállíthatnak, a szociális munkások soha senkit sem visznek magukkal és senkit sem marasztalnak: mindenki akkor jön-megy, amikor csak kedve tartja. „Bizonyos szabályokat mindenkinek be kell tartani – ezt a gyerekek is tudják.
Ha például valaki fegyverrel vagy droggal érkezik, az büntetésre számíthat. A legtöbb esetben megkérdezzük, szerintük mi lenne a megfelelő retorzió, és ők nagyon szigorúak magukhoz. Sokszor azt mondják, hogy aki ilyet tesz, az nem jöhet a központba két hétig.
Ilyenkor mi szólunk, hogy ez azért túlzás, és két-három napos kimaradás a bűnös jussa” – mesél a mindennapokról Shaw-Jackson.
|
| Fotó: Asmaa Waguih / Reuters |
S noha a szervezet célja az, hogy a fiatalok visszailleszkedjenek az egyiptomi oktatási rendszerbe, ez nem könnyű: sokan sem írni, sem olvasni nem tudnak. Ezért egy speciális, gyerekbarát iskolát is üzemeltetnek, ahol elsajátíthatják az alapkészségeket, utána pedig próbálják beiskolázni őket. A szervezet különböző cégekkel is kapcsolatban van, így akik mesterséget tanulnának, azoknak lehetőségük van néhány vállalatnál elsajátítani az alapokat, majd gyakornokoskodni, és aki ügyes, annak munkát is ajánlanak.
A fiatal anyáknak egy hat hónapos képzés során próbálják megtanítani, hogyan vágjanak bele egy kisebb üzletbe. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy ruhabolt vagy egy kis büfé, amiből bevételük származik.
Pénzt sosem adnak, azonban finanszírozzák a szükséges felszerelést, eszközöket, cserébe azonban elvárják, hogy az immár anyagi gondokkal nem küzdő szülő iskoláztassa be a gyerekét, és gondoskodjon róla.
A módszer, úgy tűnik, működik. Ezt alátámasztja többek között Nada és Abeer vagy Sayed példája, aki idővel szintén hazaköltözött, most húgaival és anyjával él. Szerinte ennek az az elsődleges oka, hogy a napköziben megtanult újra gyereknek lenni.
