Hiteles dokumentumokkal igazolni a második világháborút követő esztelen megtorlásokat – közli beszélgetésünk elején a pozsonyi író, helytörténész, aki ezután eddigi erőfeszítéseikről számolt be. Három évvel ezelőtt adta ki szülőfalujáról, a Kassához közeli Debrődről (Debrad) a felvidéki magyarok hontalanságát felvillantó Kínterhes évek című regényét, amelynek bemutatóján odajött hozzá az egykori játszótársa, és megkérdezte tőle: – Géza, az eltűnt debrődi és környékbeli leventék tragédiáját miért nem írod meg?
Ezt a kérdést a megszólított erkölcsi feladatként tartotta számon. Több levéltárban kutatott, eredmény nélkül. Csak nemrég tudta meg több, névtelenséget kérő, jól értesült személytől, hogy valószínűleg 1965-ben Szlovákia Kommunista Pártjának vezetői a teljes dokumentációt bekérették, majd titokban megsemmisítették. Némi támpontot egy ideig csupán Janics Kálmán Kis Katyn a Duna partján című tényfeltáró tanulmánya jelentett számára is, amelynek köszönhetően a tragédiák nem merültek feledésbe.
A letűnt rezsimben üldözött orvos, történész saját dokumentációjának rendezése közben egy 1947-ben megjelent újságot talált, amely arról tudósított, hogy Pozsonyligetfaluban véletlenül tömegsírra bukkantak. Ugyanis eredetileg a csehszlovák hatóságok emberei Ervin Bacúsan tetemét keresték, aki a fasiszta szlovák rezsim magas rangú banktisztviselője volt, de utólag kiderült róla, hogy titkokban a szlovák partizánokat is pénzelte, fegyvereket vásárolt nekik.
Őt ugyancsak 1945 májusában, menekülés közben a gazdag pozsonyiak után szimatoló csehszlovák katonák lőtték agyon, az aranyrudakkal és pénzzel megtömött bőröndjét ellopták, holttestét ismeretlen helyen ásták el. A felfedezett tömegsírok kihantolását a nyári hőségre hivatkozva felfüggesztették. Valójában az exhumálást a kommunista pártvezérek parancsára hagyták abba, de ezt annak idején Janics Kálmán sem tudhatta.
Őt azonban nem hagyta nyugodni a rejtélyes történet. Először a Budapesten lakó barátját faggatta, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi János külügyminiszter közeli munkatársa volt. Tőle annyit tudott meg, hogy ami ott történt, az szigorú csehszlovák–magyar államtitok, és tudomása szerint cseh partizánok végeztek magyarországi volksbundistákkal. Janicsnak azonban ez a magyarázat hiteltelennek tűnt.
Jogász barátaitól, pozsonyligetfalui lakosoktól szerzett információi alapján arra a megállapításra jutott, hogy a véletlenül megtalált tömegsírban minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles magyar gyerekemberek nyugszanak, akikkel ismeretlen személyek végeztek. Janics Kálmán a csehszlovákiai titkosrendőrség zaklatásai miatt nem folytatta a további kutatást, amit Dunajszky Géza azzal kezdett, hogy felhívásban keresett még élő tanúkat.
Erre jelentkezett tavaly a miskolci születésű Ybl- és Prima Primissima díjas Callmeyer Ferenc okleveles építészmérnök, aki személyes találkozásuk során megerősítette Janics Kálmán állítását. Ő egyike volt a Drezda közelében fogva tartott leventéknek. Kassai bajtársával nem várta meg a nácik viszszavonulását, hanem megszöktek a lágerből, és viszontagságos utazás után, szinte hihetetlen szerencsével hazaértek. Csaknem hét évtized után elevenítette fel a történetet, majd a legújabb fejleménnyel folytatta: – 2012-ben kaptam egy cikket Amerikából, a cikkhez egy kép is tartozott egy borzalmas tömegmészárlásról.
A tömegsír szélén néhány csehszlovák gárdista őrmester áll fegyverrel a kezében, a sírban pedig a mellékelt szöveg alapján minden valószínűség szerint azok a leventék fekszenek, akikkel a lágerben együtt voltam – idézte fel. Bizonyosat azonban ő sem tudott mondani. Mindeközben Szabó József, éveken át Pozsonyban szolgálatot teljesítő diplomata is alapos levéltári kutatásba kezdett. Az eltűnt fiatalokról egyelőre annyit tudott meg, 1945. május 24-én Bécsből a Dunán csónakokon 66 fős magyar leventecsapat érkezett Pozsonyba, ahol a felrobbantott vasúti híd pilléreinek csapódva csónakjaik elsüllyedtek.
Hatan a vízbe fulladtak, hatvanan pedig a Duna jobb partján, Zabosnál (Ovsiste) értek partot. Mentésükben, illetve ellátásukban az akkor már a Ligetfalun működő internálótábor magyar nemzetiségű lakói voltak a segítségükre. A leventék a tábort felügyelő szlovák belügyi szervek kezébe kerülhettek. További sorsukról hiteles dokumentumokat egyelőre Szabó József sem talált.
Ugyanakkor – akárcsak Dunajszky Géza – ő is rábukkant más tömegmészárlások nyomára. A Duna jobb partján fekvő Ligetfalut (németül Engerau)Hitler Csehszlovákia feldarabolása után, 1939.március 14-én bekebelezte az Ostmarkba. Korábban itt a csehszlovák állam erődrendszert épített ki, amely a háború végén már a német birodalmi védvonal részét képezte. Ennek megerősítésére, Hitler követelésének eleget téve, Szálasiék magyarországi munkaszolgálatos zsidókat hajszoltak ide, akikkel 1945 kora tavaszáig harminc kilométernyi tankcsapdát ásattak.
A vörös hadsereg közeledtével aztán egy részüket Mauthausen felé terelték, sokat közülük viszont helyben agyonlőttek és elhantoltak. Megtalált dokumentumok szerint ugyanezekbe a barakkokba nem sokkal később a csehszlovák belügyi szervek és a hadsereg ellenőrizetlenül garázdálkodó katonái jórészt tehetős pozsonyi, valamint környékbeli német és magyar civileket hurcoltak. Legalább két és fél ezret, akiket embertelen körülmények között tartottak fogva.
– Nappal vallatták őket, éjszaka puskaropogás hallatszott. Aki nem tudott jól csehül vagy szlovákul, azt ellenségnek minősítették és – akkori szóhasználat szerint – likvidálták – idézi Dunajszky Géza több tanú vallomását. Ezeket a gaztetteket jórészt a csehszlovák negyedik hadtest 17. gyalogezredének pribékjei hajtották végre, akiknek a kezéhez már korábban is vér tapadt. Ugyanis Prágából 1945. június 15-én Pozsonyba vezényelték őket. Katonai szerelvényük megállt a morvaországi Prerov vasútállomásán, ahol a szomszédos sínen az a szerelvény vesztegelt, amelyen 120 nő, 71 idős férfi és 74 gyermek tartózkodott.
Németek, magyarok voltak, továbbá néhány szlovák is. Mindannyian haza, a kelet-szlovákiai Dobsinába tartottak, ahonnan a front elől evakuálták őket, 1944 őszén. A részeg tisztek parancsára a katonák az úgynevezett svéd sánchoz hajtották őket, ahol majdnem mindegyiküket agyonlőtték. Néhányan csak azért menekültek meg, mert elfogyott a gyilkosok lőszere. Közéjük tartozik az akkor hétéves, ma Rozsnyón élő Molnár Pál is, aki erről a traumáról, szülei elveszítéséről ma sem akar vagy nem mer beszélni.
A prerovi tragédiáról a cseh illetékesek csaknem minden dokumentumot megőriztek. Így derült fény a tettesekre, miként arra is, hogy a vérengző tisztek egyike Jozef Lenártnak, a később szlovákiai pártvezérnek az apja volt, aki nem sokkal később beköltözött az egyik agyonlőtt német férfi dobsinai családi házába. Alighanem ez a döbbenetes tény is közrejátszott a szlovákiai akták már említett megsemmisítésében. Az elvetemült tisztek alig egy hónappal később már Pozsonyligetfaluban folytatták a tömegmészárlást.
1947-ben Ervin Bacúsan meggyilkolásáért négy főkolompost hadbíróság elé állítottak. Edvard Benes egyik dekrétumával védekeztek, amely minden olyan cselekedetre felmentést adott, amelyet az antifasiszta harc részeként 1945. október 28-ig követtek el. Magyarán: szabadon gyilkolhatták a háborús bűnösnek kikiáltott magyarokat és németeket. Másokhoz hasonlóan ők is megúszták a törvényes felelősségre vonást. Egyikük, Eduard Kosmel később nagy katonai karriert futott be: 1969-től három évre Moszkvában a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettesévé avanzsált.
Nyugdíjaztatása után a prágai, majd pedig a nyitrai egyetem katonai tanszékén is oktatott. Több magyar kollégája hallott a szörnyű előéletéről, amelyről tájékoztatták a feletteseiket, akik megfenyegették őket. Egyikük, az ügyben legaktívabb O. J., ismert szlovákiai magyar egyetemi oktató (családja a neve elhallgatását kéri) harmincöt évesen máig tisztázatlan körülmények között hunyt el.
Dunajszky Gézának egyelőre csupán szóbeli vallomásai vannak arról, hogy az etnikai indítékú gyilkosságokat l945 végéig Szlovákia több más településén is elkövettek, főleg tehetős személyek ellen. Ugyanezt állítja a múlt század tabutémáit kutató Vlagyimír Jancura pozsonyi publicista is, aki szerint „több szlovákiai Katyn vár még feltárásra”. Újra és újra visszatérő kérdés: vajon mi vezérelhette a tömeggyilkosokat a vérengzések elkövetésében. Szabó József mondta ki a lényeget:
|
Az áldozatok megvalósításra váró emlékművének látványterve
Dunajszky Géza Archívum |
„Személy szerint a tömeggyilkosságok értelmi szerzőjének, felbujtójának Benes elnököt tartom. Nem csupán a jogfosztó dekrétumai miatt (...), hanem az 1945. május 16-án a prágai győzelmi bevonuláskor elmondott beszéde okán, amelyben kijelentette, hogy az egységes csehszlovák nemzetállam érdekében szükség lesz kompromisszum nélkül likvidálni a németeket és a magyarokat” – idézi a hírhedt beszédet, amely egyértelműen a népirtásra való felszólításként értelmezhető.
Az viszont érthetetlen vagy nehezen magyarázható, hogy főleg a szlovák hatóságok miért nem akarnak szembenézni ezekkel a kétségtelen tényekkel. Csehországban – ha vontatottan is – legalább már nem hallgatnak a második világháború után a szudétanémetekkel szemben elkövetetett tömeggyilkosságokról. S nem hallgattatják el azokat, akik ezeket a döbbenetes tényeket nyilvánosságra hozzák. Szlovákiában e téren sokkal sanyarúbb a helyzet.
Ennek ellenére Dunajszky Géza nemrég Sorsok és arcok címmel könyvben adta közre eddigi kutatásainak eredményeit. Erre készül Szabó József is, miközben folytatják a pozsonyligetfalui vérengzések minél alaposabb felderítését. S bíznak abban, hogy mielőbb fiatal magyar és szlovák történészek, doktoranduszok is segítenek a tabuk megdöntésében. Fontos lenne a cseh levéltárak dokumentációját is megvizsgálni, hátha megtalálják a tömegsír kihantolási jegyzőkönyvét és más beszédes dokumentumot.
Jövőre lesz a pozsonyligetfalui tömegmészárlások 70. évfordulója. Akkorra szeretnének közadakozásból emlékművet állítani a helyszínen. Mag Gyula szobrászművész látványtervei elkészültek, megkezdődött a gyűjtés. Beszélgetésünk végén Dunajszky Géza újabb keserű sóhaj kíséretében nyújtja a kezét: – Minden erőnkkel arra törekszünk, hogy megtudjuk, kik nyugszanak a tömegsírokban, mi történt a leventékkel. Emléküket azonban mindenképpen megőrizzük, ha mementóként kihelyezhetjük az alkotást. Az ártatlanok lelki üdvéért és a miénkért.
