Noha jókora az előnye, egyáltalán nem biztos, hogy az ingatlanfejlesztő milliárdos elnyeri az elnökjelöltséget. De egyesek szerint a rossz már megtörtént. Egyrészt Trump kimondta, amit előtte gondolni sem mertek – ahogy a konzervatív elemző, egykori diplomata Robert Kagan írja a Washington Postban. Másrészt Martin Wolf, a Financial Times kolumnistája szerint kiderülhet, hogy Trump nincs egyedül. Ha ezen a választáson elbukik is, egy következőn visszatérhet, esetleg „új kiadásban", még energikusabban. Elvégre két fiatalabb kihívója, Marco Rubio és Ted Cruz sok tekintetben egyáltalán nem jobb nála.
Wolf szerint Trump bebizonyította, hogy az alapító atyák mégsem építették fel a tökéletes, önmagát megvédeni képes demokratikus rendszert, hiszen gyerekség lenne azt gondolni, hogy az alkotmányos korlátok túlélnének egy olyan elnököt, aki azokat nem érti, és ha érti, nem hisz bennük. Ki tudná megakadályozni például, hogy ígéretéhez híven felpakoljon és kitoloncoljon 11 millió embert? Vagy hogy bevezesse a fogolykínzást mint vallatási módszert? Biztosan nem akadna senki, aki kövesse az utasításait?
Ennél is érdekesebb számunkra, akik távolról szemléljük az eseményeket, hogy milyen elképzelései vannak a demokratikus világ reménybeli vezetőjének – a világról.
Sajnos inkább nincsenek.
Európát elintézi azzal, hogy az öreg földrész konfliktusai miatt nem kell amerikaiaknak meghalniuk. Ki is vonná az amerikai haderőket Európából. Közben fogadkozik, hogy megtanítja viselkedni a kínaiakat. Egy atomhatalmat, az Egyesült Államok legnagyobb külföldi hitelezőjét... A bevándorlókkal kapcsolatos megjegyzései miatt pedig Enrique Pena Nieto mexikói elnök Hitlerhez és Mussolinihez hasonlította, hangsúlyozva, hogy az övéhez hasonló primitív megoldások hatalmas tragédiákhoz vezettek a történelem során.
Margaret Macmillan, az Oxfordi Egyetem professzora 2013-ban, a 100. évfordulóra készülve jelentette meg az első világháború mélyebb okait vizsgáló kötetét. (Eredeti címe: The War that Ended Peace. How Europe Abandoned Peace for the First World War. Tavaly ősszel jelent meg a román fordítás, Magyarországon sajnos csak az angol eredeti kapható.) A könyv fontos mondanivalója, hogy a mai helyzet nagyban hasonlít ahhoz, amely az első világháborúhoz vezetett.
Manapság is egyre elterjedtebb és intenzívebb a nacionalizmus és a nemzetállami önzés. Ezt táplálta a sajtó, az oktatási rendszer – nem utolsósorban a részrehajló nemzeti történelemkönyvek szerzői – és a rasszista elméletek, amelyek szerint az emberiséget különböző fajok alkotják, amelyek akárcsak az állatvilágban, a természetüknél fogva egymás ellen harcolnak (szociális darwinizmus). Hasonló elméletekkel és attitűdökkel találkozunk ma is lépten-nyomon. A könyv írásakor a migránsválság még nem létezett, de jobb példát a nemzeti önzésre aligha találni annál, amikor elvileg szövetséges államok áthárítják egymásra a menekültek terhét.
Ahogy az első világháború előtt, most is átalakulóban van a nagyhatalmi viszonyrendszer.
Akkor Nagy-Britanniának akadt több „kihívója" – Németország, Amerikai Egyesült Államok, Japán –, most Amerika dominanciáját próbálja letörni Kína, de akár Brazília vagy India. Hogy lesz-e ebből háború, nem tudni, de feszültség az van.
Egy másik hasonlóság: az 1914 előtti korszakra is nagyfokú globalizáció volt jellemző. Ez érvényes volt, illetve érvényes az államközi kapcsolatokra, a beruházásokra és az áruforgalomra, az emberek mozgására. Hatalmas tömegek vándoroltak akkor is. És ahogy most is, tömegeket vonzó nemzetközi ideológiák hódítottak, bár akkoriban a vallási indíttatású terrorizmus helyett a radikális politikai mozgalmak merényletei tartották félelemben az embereket.
Akárcsak ma, a félelem szerepe az 1914 előtti Európában is rendkívül erős volt.
Az államok féltek, hogy lemaradnak a fegyverkezési versenyben, az „erőgyűjtésben". Hogy a társadalom degenerálódik, az emberek gyengébbek lesznek. Hányszor hallunk, olvasunk hasonlókat manapság? Hogy a Nyugat a nagy jólétben elkényelmesedett, annyira, hogy meglátni sem képes a veszélyt, nemhogy fellépne ellene. Hogy a mai világban azok a nemzetek a sikeresek, amelyeknek az élén határozott és bátor vezetők állnak, és amelyek virgoncabbak másoknál. Azt sugallják: azok a nemzetek lesznek sikeresek, amelyek tudnak mások kárán boldogulni. Évek múltán bizonyára a nemzetállami önzés mintapéldájaként fogják majd emlegetni az Európát manapság keresztül-kasul szelő szögesdrót kerítéseket.
|
Merkel menekültpolitikája egyre kevésbé népszerű...
Ina Fassbender / Reuters |
Egyesek azzal magyarázzák Európa bénultságát, hogy az EU-nak több válsággal kell egyszerre szembenéznie. Macmillan rámutat: Európa azért sem tudta elkerülni a háborút, mert a korábbi konfliktusokban az államok elveszítették a rugalmasságukat, a kompromisszumkészségüket.
Fontos tényező volt az is, hogy egyrészt az emberek nem hittek a háború lehetőségében, másrészt megoldást láttak benne. Úgy gondolták, ha lesz is háború, néhány hónap alatt véget ér, és gyorsan visszatérhetnek a régi kerékvágásba, ráadásul megoldódik egy csomó probléma. Világégésre nem készült senki, a „sokéves átlag" nem ezt valószínűsítette. Az előző száz évben a kontinensen csak kisebb háborúk, villongások voltak. Európa korábban nem látott jólétben élt, úgy tűnt, a háború teljességgel valószínűtlen, ha nem egyenesen lehetetlen. A tartós békébe vetett hit mellett létezett egy aktív békemozgalom is, és a békemeneteket szervező középosztály mellett a munkásmozgalom is ellenezte a háborút. (A békemenetek akkoriban kevésbé voltak harciasak, mint manapság...)
Sokan abba a hitbe ringatták magukat Ferenc Ferdinánd június 28-i meggyilkolásakor is, hogy ez csak egy újabb balkáni krízis, lehet folytatni a nyaralást.
Hogy mégsem így történt, annak oka több egymást követő buta döntésben kereshető. A vezetők túl közel mentek a szakadék széléhez, és rendkívül rövid idő, mindössze öt hét alatt a jóléti, progresszív Európa bejárta a békétől a háborúig vezető utat.
Ki tart világháborútól manapság, amikor a létező fegyveres konfliktusokat sem vagyunk hajlandók tudomásul venni? A szíriai menekültekről lassan mindenki elhiszi, hogy gazdasági bevándorlók. Az ukrajnai konfliktus is jóformán csak akkor beszédtéma, ha össze kell veszni a tagállamokkal az Oroszországgal szembeni embargó miatt.
Nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki Európában a manapság „divatos" kampánytémákkal szerezzen szavazatokat: államosítással, a közös piac korlátozásával, az európai integráció ellenzésével vagy egyenesen a visszafordításával. Ha a brit referendum elbukik is júniusban, és Nagy-Britannia tagja marad az EU-nak, minden biztosíték ellenére nem kizárt, hogy idővel más tagállamok is visszakérik az uniónak átengedett szuverenitásuk egy részét. Ez ellen azzal szoktak érvelni, hogy a szóba jöhető országok – például Magyarország – messze nem annyira erősek, mint Nagy-Britannia. Csakhogy a kis országok össze is foghatnak, másrészt egy Marine Le Pen vezette Franciaország már egymagában is eléggé erős lehet. Mai felfogásunk szerint persze Le Pen nem lehet elnök, hiszen ha bejut is az elnökválasztás második fordulójába, a mérsékelt politikai erők együttes erővel legyőzik. 2017-ben még biztosan.
Macmillan szerint fölösleges azt kutatni, hogy ki volt inkább hibás a világháború kitöréséért, ugyanakkor megállapítható, hogy egyeseknek a szerepe jelentősebb volt. Ugyanez érvényes ma is. Ahogy Robert Kagan is írja,
Trump nem az égből pottyant, hanem a Republikánus Párt politizálásának a (mellék)terméke.
A konzervatívok Barack Obama elnökségének hét és fél éve alatt vad obstrukciót folytattak a törvényhozásban, démonizálták az intézményeket, közben pedig a bigott és burkoltan rasszista csoportosulásokkal flörtöltek. Az emberek tényleg dühösek, és valóban ez Trump sikerének a titka, de az emberek dühét a republikánusok táplálták.
Egy óceánnal errébb hasonló folyamatok zajlanak. Dühös európaiak sorra pártolnak el a mérsékelt erőktől, és szavaznak bizalmat egyre nagyobb arányban szélsőséges jelölteknek, de a dühük csak részben magyarázható a gazdasági válságot érintő rossz döntésekkel. Az emberek dühét azok éltetik, akik belőle élnek. Vasárnap először fordult elő, hogy a hagyományosan összetartó Európai Néppárt (EPP) egyes tagjai a testvérpárt CDU vereségének drukkoltak, abban reménykedve, hogy a kudarc nyomán Angela Merkel pártelnök kancellár irányváltást rendel el a menekültpolitikában.
A kanadai történész a rengeteg párhuzam ellenére nem állítja, hogy Európát háború fenyegetné. Egyébként is ma másként zajlana egy háború. Talán már zajlik is: az Európa-projekt kisiklatása.
