Onnan lehet tudni, hogy jönnek, hogy felszáll a rendőrségi helikopter – mutat az égre Luka Vidos, miközben a rémült kutyáit fogja vissza. Az idős férfi Sutla főútján lakik, ha lehet így nevezni a néhány utcácskából álló horvát falu leghosszabb utcáját. Vidos háza előtt napjában háromszor-négyszer megy el körülbelül 1500 menekült. „Olyan ez, mint egy megszállás. Átéltem már két háborút, de akkor sem láttam ilyet. Rossz nézni” – teszi hozzá, miközben egy lapáttal dobja ki az udvarára beesett plüssnyulat.
hirdetés
Dél után nem sokkal fut be a 11 vagonból álló szerelvény a horvát–szlovén határ mellett fekvő falu vasútállomására. Mindenki mosolyog, a győzelem jelét mutatják. „New border, new victory!” – veti oda egy középkorú férfi, miközben társait fellökve küzdi magát előre. Csupán néhány rendőr tartja kordában a tömeget, ők vezetik a sort keresztül Sutlán, egészen a határfolyó hídjáig. Végeláthatatlanul hömpölyög a tömeg a családi házak között.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A falubeliek többsége döbbenten nézi az újabb csoportot. „Vannak vagy 1500-an, az kétszer annyi, mint ahányan itt a faluban lakunk” – tippeli meg az érkezők számát egy fiatal nő. Mellette egy idős hölgy cukrot osztogat, de a tányér hamar kiürül, és köszönetből sem jut sok a kedvességért cserébe.
A szomszéd néni, Irena is kiállt a kőgalambokkal díszített kerítés mögé. „Gyönyörű virágaim voltak a ház előtt, az enyém volt a legszebb porta a faluban. Most nézze meg, mi maradt belőle! Széttört a díszkő, az egyik férfi az orrom előtt törte le az egyik kőgalamb szárnyát. Elhiszem azt, hogy menekülnek, de azt lehet szépen, csendben is” – húzódik egyre hátrébb, ahogy közeleg az emberáradat. Ez a másfél ezer ember csak alig a negyede annak, ahány menekült egy nap alatt Szlovéniába érkezik.
A folyóhoz érve rohanni kezdenek a férfiak, az elsők akarnak lenni. Örömükben kiabálnak is, úgy futnak át a hídon. Néhány nappal ezelőtt itt még a vízen keresztül küldték a menekülteket a túloldalra a horvát rendőrök. „Akkor nem mi voltunk szolgálatban, én biztos nem küldenék kisgyerekes nőket keresztül a néhány fokos vízen” – hárítja el a most szolgáló rendőrökről a felelősségét a menekülteket felvezető parancsnok.
A tévéstábok megpróbálnak megszólaltatni egy-két férfit a menekültek közül, de ők nem állnak szóba senkivel, csak rohannak. Így jobb híján az orosz közszolgálati csatorna csapata készít egy szelfit, hátuk mögött a töltésen csúszkáló menekültekkel.
hirdetés
A szlovén oldalon ekkor indítják el a kukoricás szélén kialakított gyűjtőponton éjszaka óta veszteglő embereket egy másik, újonnan kialakított gyűjtőpontra, néhány száz méterrel közelebb Rigonce vasútállomásához. A szlovén településen szombat óta három gyűjtőpont működik. Az egyik a frissen érkezőket fogadja a szabad ég alatt, a másik kettőnél van fedett hely, egy sátor és a pályaudvar egyik rég nem használt szerelőcsarnoka. Szemétben és füstben úszik minden, takarókat, kukoricát, szemetet és gallyakat égetnek a menekültek, hogy ne fázzanak annyira.
Így is többen rosszul lesznek, főleg gyerekek, akik a sűrű füstben alig kapnak levegőt. Egyiküket ájultan emelik be a katonák a mentőbe. Azonnal még négyen ugranak be utána, mindenki el akarja kísérni, ha esetleg kórházba vinnék. A vöröskeresztes kocsi napjában többször fordul a közeli Brezice kórháza és a határ között.
Hosszú sorokban bandukol a tömeg. Nincs rohangálás, még a fűre sem engedik őket rálépni a katonák, akik tekintélyt parancsoló méretű fegyverrel a vállukon, ordibálva fegyelmezik az emberáradatot.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
Itt már nincsenek egyének, nincs kisgyerek, nincs terhes nő, nincs mankóval járó férfi – mindenki ugyanazt a bánásmódot kapja. Az egész tömeg egy massza, amelyet egyben kell tartani, amely nem törhet ki, ahol nem lehet verekedés. Ez leginkább az ételosztásnál érződik, ahol még az egységcsomagokat osztó önkéntes is néha akkorát lök egy-egy csetlő-botló gyereken, hogy az akaratlanul is elesik, pedig csak azért nem sietett el az asztaltól, mert a kezével nem tudta megfogni rendesen az étellel teli zacskót és a palack vizet. A rohamrendőrök úgy terelik őket a kordonokból kialakított folyosón, ahogyan az állatokat szokás.
A menekültek napokat is eltölthetnek a szlovén pusztában, hiszen háromórányi útra van az osztrák határ, és csak néhány busz indul Sentiljbe, ahol a túlzsúfolt áteresztő ponton nagyon türelmetlen a tömeg. Egyszer már sikerült áttörniük, akkor a könnygázpalack, rohamsisak és pajzs nélkül szolgáló osztrák katonák és rendőrök inkább félreálltak az útjukból.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
„Go back! Don't push!” – üvölti az osztrák rendőr a határállomás épülete alatt. De a tömeg inkább előre mozog, semmint hátrafelé. Gyerekeket és nőket nyomnak a kordonnak, befeszül a tömeg, és hosszú órákon át így is marad. „Három napja nem voltam fedett helyen, itt bemehetnék a sátorba, de ott nincs senki, mindenki menni akar. Én is” – mondja egy, a hátsó sorokban tülekedő férfi.
Szakaszosan engedik át a menekülteket a határon, ugyanis szeretnék elkerülni, hogy ismét ezrek gyalogoljanak a 67-es úton Leibnitz felé. De a folyamatos szállítás ellenére is szlovén oldalról mindig újra telítődik a senki földje.
