Hazaérkezésünk után másfél nappal pedig a világsajtót is bejárta a hír a Zaman napilap, valamint a Samanyolu televízió szerkesztőségét ért hatósági rajtaütésről, amelyek során sokakat őrizetbe is vettek. Ezt a minap óriási többséggel, 551:11 arányban (31 tartózkodás mellett) ítélte el az Európai Parlament. Nem mintha nem lenne szinte teljesen mindegy: gyakorlatilag megrekedt a török uniós integráció folyamata. Felidézni sem érdemes: idén lesz tíz éve, hogy megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások. A 28-ak sem lenyelni (befogadni), sem kiköpni (elutasítani) nem tudják a hozzájuk képest ormótlan és az új világrendben másfelé (szó szerint) orientálódó Törökországot.
A Zamannal (Idő) és a Samanyoluval (Tejút) szembeni fellépés pedig az Erdogan-rendszer egy másik, a befolyásért folytatott párhuzamos harcának része, mégpedig az Egyesült Államokban élő muzulmán hitszónok, Fethullah Gülen mozgalmával szembeninek. A lap és a tévécsatorna az ő érdekeltségi körébe tartozik. E sorok írásakor épp az ellenzéki, ám a csaknem milliós példányszámú Zamanhoz képest marginális Cumhuriyet (beszédes név: A köztársaság) ütheti meg a bokáját. Vizsgálat indult ellene, miután a Charlie Hebdo francia hetilapnál történt vérengzést követően újraközölt egyes karikatúrákat annak legfrissebb számából.
Még a THY, a nemzeti légitársaság sem osztott utasainak a Cumhuriyetnek ebből a lapszámából. A hivatalos török média ugyanakkor duzzad az erőtől és az ambíciótól, tapasztalták Ankarában kiküldött munkatársaink, akik a TIKA, a Török Nemzetközi Együttműködési és Fejlesztési Ügynökség meghívására jártak az országban. „Emlékszem, amikor egy lepukkant lakásban működtek még, és hozzájuk képest az MTI világcég volt” – idézi fel az Anadolu (Anatólia) hírügynökséggel kapcsolatos több évtizedes emlékeit egy tapasztalt magyar kolléga. Ezt a legkevésbé gondolná ma bárki, aki látogatást tesz az Anadolu Ajansi toronyszékházában.
Az országénál három évvel korábban esedékes centenáriumára, 2020-ra készülő nemzeti sajtószolgálat akkorra a világ öt vezető hírügynöksége közé tör. Jelenleg is kétezer hírt ad ki naponta, száz exkluzív híranyagot, ezer fotót és kétszáz videót, tudtuk meg. A világ 86 országában van jelen az AA, ebből 33-ban saját tudósítóval. Önálló haditudósító-képzéssel rendelkeznek; erre magyar érdeklődés is van. Öt nyelven szolgáltatnak, köztük csak arabul mintegy 300 napi hírt. 2020-ra a többi közt perzsául és kurd nyelven is adnak majd.
A szándék egyértelmű: a világ és különösen a számukra kulcsfontosságú Közel-Kelet török szemüvegen keresztül (is) lássa, olvassa a világot. Ugyanezt a célt szolgálja a két tucat idegen nyelven is sugárzó török elektronikus közmédia; hírtévéje, a TRT Haber a legkorszerűbb technikával felszerelt, csillogó-villogó központjában Serhat Akca elnökhelyettes és munkatársai vezették körbe a magyar újságírókat. Az AA ajándékba osztogatott jegyzettömbjén négyes mottó virít: „megbízható, elfogulatlan, etikus, gyors”.
Ám amikor megkérdezem az AA nemzetközi hírfőszerkesztőjét, hogyan tudják érvényesíteni a sajátos török médiavilágban az elfogulatlanságot, Hasan Öymez nem megy túl ezen a válaszon: „Nemzeti hírügynökség vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy hivatalos szócső is lennénk. Statútumunk rögzíti a működési elveinket, és ezeknek felelünk meg...”
Ottjártunkkor jelentette be Erdogan, nem kis felzúdulást kiváltva, hogy szorgalmazza az oszmán török írás és nyelv kötelező oktatását. Ezt kormányfője, Ahmet Davutoglu nyomban úgy árnyalta akkor, hogy szabadon választható tantárgyként lehet szó erről. Ellenzéki képviselők keltek ki önmagukból: nem engedik, hogy ilyen, múltba révedő foglalatossággal kössék le a jövőjükre készülő gyerekeik energiáját!
„Nem, az átlagtöröknek fogalma sincs, hogyan kell ezeket elolvasni!” – feleli kísérőnk, amikor az isztambuli Dolmabahce palota cirkalmas felirataira kérdezünk rá. A „szeráj” 1856 és 1923 között az Oszmán Birodalom adminisztratív központjaként működött, I. Abdul Medzsid szultán építtette. Itteni szobájában halt meg Atatürk is.
„Nincs abszolút igazság: miközben Erdogan javaslata kulturális-művelődéstörténeti szempontból teljesen helyénvaló, és rég meg kellett volna tenni ezt, politikai szempontból kifogásolható. Ugyanis a köztársasági elnök olyan irányban tágítja jogköreit, amerre nincs jogosultsága” – mondja Dobrovits Mihály turkológus.
Szerinte egyfelől abszurd, hogy Atatürk radikális nyelv- és írásreformjának betudhatóan egy mai török képtelen elolvasni Ady Endre kortársa, Tevfik Fikret verseit. Ezért átírásban, illetve „műfordításban” teszik ezeket közérthetővé. Ugyanígy az átlagtörök nem érti az utcán végighaladva a török emlékhelyek korabeli magyarázatait sem. Másfelől az is jól látható, mondja Dobrovits, hogy „Erdogan szerint a köztársaság, ha nem meri is nyíltan kimondani, azért finoman megkérdőjelezhető valami”.
Az ékes török szónál már csak talán a török pénz és segítség ér többet, főleg külföldön. Fildisi Sahili, Cezayir, Misir: az országneveket ebben a formában nem értjük (talán az utóbbit leszámítva, hiszen az arab önelnevezés: Miszr), de a TIKA ankarai székházának jókora Afrika-térképén felismerjük, Elefántcsontpartról, Algériáról és Egyiptomról van szó. A kínai nyomulás a fekete kontinensen már nem újdonság a világfolyamatok követőinek, de Törökországot kevesebben ismerik erről az oldaláról.
– Szomáliában, Mogadishuban 30 kilométer aszfaltutat építettünk, Szudánban pedig Afrika legnagyobb kórházát – mond két példát Ali Maskan, a török miniszterelnökség égisze alatt működő TIKA elnökhelyettese. 2013-ra már egészen elképesztő összeget, 3,28 milliárd amerikai dollárt helyeztek ki nemzetközi segélyezésként, mint Maskan fogalmaz, „a baráti és testvéri népeknek”. Hivatala a mi fogalmaink szerint egyszerre fejlesztési projektügynökség és országimázsközpont. Állami (adófizetői) pénzzel száll be olyan fejlesztésekbe, amelyek az ország jó hírnevét szolgálják külföldön, s amelyen keresztül a török, például építőipari vállalkozások is megvethetik a lábukat az adott országban.
Hiszen ha mondjuk a szomáliaiak tudnának maguknak aszfaltutat építeni, akkor oda sem kellene menni. A világ minden második országában aktív és negyvenben irodával is rendelkező TIKA Magyarországon is vállalt projekteket. Így Budán Gül baba türbéjének felújítása, Egerben egy minaret megerősítése fűződik a nevéhez. – A keleti nyitás számunkra is fontos. A gazdaság ott élénk, ahol a lakosság fiatal – mondja az elnökhelyettes kérdésünkre: hogyan viszonyulnak az új magyar külpolitikai irányvonalhoz? Nemcsak külföldön, hanem országon belül is minden folyamatosan épül: ez az egyik legalapvetőbb élménye a törököknél utoljára tíz éve járt látogatónak.
A 2010-es Engineering News Report szerint a török építőipari szektor a világon a harmadik a kínai és az amerikai után, miközben a török jelenleg a világ tizenkilencedik vezető gazdasága. Gombamód nőnek ki a földből a nagyvárosokban az új ingatlanok. A Márvány-tengernél, az Izmiti-öbölben létesülő, három kilométer hosszú híd, amelyet 2017-re akarnak befejezni, a világ egyik legnagyobb függőhídja lesz, mégpedig a föld hatodik legnagyobb városa, Isztambul környékén. Saját fejlesztésű gyorsvasút, továbbá alagutak, repülőterek is épülnek. Igaz, a 8,5 GDP-százalékos török gazdasági növekedés, amely 2011-ben csak Kínát nem pipálta le (ma már persze azt is meghaladná), tavaly mintegy három százalékra lassult le (a végleges adatot még nem közölték).
Ezzel Törökország két helyet visszaesve az utolsó előttire került a globális első húszban (miközben népességben a 18.). De 2030-ra már a tizennegyedik helyre várják. Hogy Ankara duzzadó önbizalmát érzékeltesse, Ali Maskannak elég a háta mögötti világtérképre mutatnia. Országától északra az orosz–ukrán válság, keletre a Nyugaton páriának tekintett Irán, délre-délkeletre a polgárháborús és az Iszlám Állam terrorszervezet dúlta Szíria és Irak. És akkor még nagyvonalúan elhallgatja nyugati szomszédjukat, az EU beteg emberét, Görögországot.
Mindez felértékeli a ráadásul NATO-tag létére renitensnek számító Törökországot. Érvényes ez az energiapolitikára, Európa szénhidrogén-utánpótlására is. Nem véletlen, hogy december 1-jén a Nyugattal fasírtban lévő Vlagyimir Putyin a törököknél, az atlanti szövetség földjén fújta le a Déli Áramlat földgázvezetéket. Erdogan büszkén feszített mellette. Míg a korábbi kormányfők, Mesut Yilmaz, Bülent Ecevit vagy a később államfővé avanzsált Abdullah Gül miniszterelnöksége csak a jó memóriával rendelkező szakmabeliekben idéz fel bármit, Erdogan már így is korszakot teremtett, akárhogyan alakul is a továbbiakban a sorsa, s hogy sikerre viszi, avagy elbukja egyre élesedő hatalmi harcait.
