Az üres házak ilyesfajta kihasználása azonban csak a menekültprogram egyik eleme. Lucano polgármester – aki szakmájára nézve tanár – a helyi folklór és a kézműveshagyományok felélesztése jegyében régi szakmakultúrákat ásott elő. Üveg- és kerámiakészítő műhelyeket állított fel, megszervezte az egykor lelkesen művelt bizsu-, hímző-, illetve babakészítést. Tucatnyi nemzet menekültjei – köztük etiópok, szírek, afgánok, szomáliaiak, palesztinok, ghánaiak, szenegáliak – a lekvárfőzés calabriai tudományát is elleshetik. Emellett a kommunális feladatok ellátásába is bevonták az új „lakókat”.
Ma már az is megszokott látvány, hogy afrikaiak gyűjtik össze a háztartások hulladékát az önkormányzattól „gebinbe” kapott szamaras kordéval. A helybéliek azt is nagy büszkén emlegetik, hogy ismét sikerült megnyitni a korábban bezárt iskolát, mivel a jövevények között rengeteg a gyermek – s mint hozzáteszik: közülük kerülhetnek majd ki a község új polgárai.
A riacei menekültmodell híre a határokon túl is gyorsan terjedt, olyannyira, hogy a világsajtó vezető lapjai egymásnak adták a kilincset.
A helyzet természetesen összetettebb, mint ahogy az a médiából elsőre kitűnik. Idén nyáron a calabriai San Ferdinandóban lévő sátortáborban egy csendőr agyonlőtte az ott összeverekedett és késsel rátámadó migránsok egyikét. A szűnni nem akaró nyugtalanságra utal az is, hogy még 2010-ben, a szintén calabriai Rosarno melletti földeken fellázadtak az idénymunkásként foglalkoztatott afrikaiak, akik éhbérért 15 órát is robotolnak napi 3 euróért.
Mindezek ellenére a riaceiek fogadókészsége nem csökken, és bármilyen különösen hangzik is: egyfajta áldásként élik meg a kultúrájukban és értékeikben merőben eltérő menedékkérők befogadását. Ebben az újbóli benépesedésen túl az is szerepet játszik, hogy a helyiek anyagi hasznot is húzhatnak az idegenek befogadásából. Lucano polgármester egyik „találmánya” szerint a menedékesek egy különleges „zsetonpénzt” kapnak ellátmányként, és azzal fizetnek a helyi boltosoknak. Az 50 eurós bankjegyen Gandhi, a 20 euróson Martin Luther King, míg a tízesen Che Guevara arcmása díszeleg, s a szociális bónusznak nevezett fizetőeszközök később beválthatók az általános egyenértékes euróra.
A sajtóbeszámolókból ugyanakkor az is kiderül, hogy központi támogatás nélkül a riacei program sem lenne működőképes. Az olasz állam naponta és fejenként 20 euró támogatást nyújt a menekültek beilleszkedéséhez, ami jóval kevesebb a menekülttáborokban malmozókra fordított napi 60-70 eurónál. Mindez gyakorlatban bizonyítja azt a teóriát, amelyet a londoni The Economist hetilap úgy fogalmazott meg, hogy a betelepülő menekültek rövid távon ugyan szaporíthatják a munkanélküliek számát, de aztán nagyon gyorsan már hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez.
Mindenesetre a nemzetközi közösség díjazza Riace erőfeszítéseit. Az amerikai Fortune magazin legutóbb az ötven legbefolyásosabb vezető ranglistáján a negyvenedik helyre sorolta Domenico Lucano polgármestert.
Déli problémák, északi félelmek
A riacei menedékkérők közül sokan odébb állnak, mert abban bíznak, hogy Észak-Itáliában (és a gazdagabb nyugat-európai országokban) könnyebb megélhetésre találnak, mint a szegény, munkanélküliséggel sújtott délen. A Pó folyó völgyében nőttön-nő a félelem a menekülthullám hatására. „Itália halálát okozza a migráció, az ország közel van az infarktushoz” – fogalmazott minapi Twitter-bejegyzésében Roberto Maroni, Lombardia tartomány elnöke, az elszakadáspárti Északi Liga politikusa. Bár a római baloldali kormány cáfolja, hogy az olaszországi befogadórendszer az összeomlás szélére került, a szintén északi Pontoglio öles táblákon hirdeti: „a város nyugati kultúrájú és mély keresztény hagyományokat ápol. Aki nem tiszteli ezeket, kérjük, távozzon” – írta a Bloomberg hírügynökség.
