Berlintől leginkább azért tartottam, ami miatt itthon ismét sokan figyelnek rá azok, akik a provinciális politikai elvágyódás közepette a hazai viszonyok ellenpólusaként misztifikálják a német fővárost. Távol áll tőlem az, ahogyan a NER-en kívüli világ hol ellenzéki sajtóközleményben használja a várost, hol a berlini fiatalok szelfijeit osztja meg. Lám, milyen boldogok ők, mennyire nyitott, toleráns, multikulturális Berlin.
Az a Berlin, amelynek aktivista-baloldali radikális projektjeit – a többi között, amelyek miatt vannak terei a különböző etnikai, vallási, szexuális, nemi, továbbá politikai szubkultúráknak – a politikai elvágyódók (Berlinre mutogatók) távolról sem kívánnák Budapest utcáira, legalábbis a NER előtt számos ilyen kezdeményezés ellen léptek fel.
 |
| Menekülteket pártoló tüntetők |
Már amennyiben utca még itt az utca, nem pedig az egyes üzlet vagy pult meghosszabbított, a sétálástól és sétálótól el- és leválasztott szolgáltatási területe. A Budapestről sugallt „mindenképpen multikulti” ipari érzésének Berlinben nyomát sem találja az, aki nem arra használja utazásait, hogy feledtesse vele az itthoni szenvedéseit, aki nem itthoni gondolatait akarja ott igazolva látni.
Berlin azon sétáló és megfigyelő számára, aki nemcsak talál, hanem keres is, egy szabályrendszerek, funkcionalitások és kavalkádok organikus társadalmának tetszhet. Semmi sem idegenebb tőle, mint az iparilag előállított kötelező jóllétérzet, és semmire sem vigyáz jobban nyitott levegője közepette, mint történelmi organikusságára. Berlin a város, ahol nem jut eszedbe stigmatizálni senkit, ahol nem fordulsz meg, ha magyar szót hallasz az utcán, ahol belenézel a másik – idegen – szemébe, mert mosolyt látsz.
Persze lehet, hogy csak a szemed csapott be, de érzed, nyertél ezzel is. Berlin ideális hely az álmodozás nélküli, elégedett életre. Berlin a természetesség, akárcsak a boltban lógó sörnyitó, amelyet kisgyermekes középosztálybeli nők is elégedetten használnak sörük megvásárlása után. Berlin az arc, amely a közélet letisztultságát tükrözi, a világos és betartott játékszabályok komfortosságát.
Igazi szigort először a Rosa Luxemburg Platz tőszomszédságában, a német kommunisták történetéből is ismert Karl Liebknecht Haus könyvesbolti eladó arcán és mozdulataiban láttam. Vélhetően a házban működő Die Linke – amely a magyar politikai baloldal indokolatlan nagyképűségével nézve „avítt” formáció, mégis a magyar pártok kiadványait mennyiségben és a külföldi irodalom gondozásában is fényévekre lehagyó – tagja lehet, és mivel a posztkapitalista társadalom ügye nem áll túlságosan felvillanyozóan, értem is a barázdás NDK-antikapitalizmus komolyságát.
Míg a komolyság endékás, addig az irodalmak jelentős része nyugati. Pontosabban univerzális. Hemzsegnek a polcok a kortárs baloldali zenekiadványoktól, a dzsesszzenekaroktól a kompromisszummentes punkig, könyvek a prekariátusról, a város neoliberalizálódásáról, a lakhatási kérdésekről, az eredményes antifasiszta és Wohnung-mozgalmak gyakorlatairól. A városhoz és a lakhatáshoz való jog lett, lesz az új balos téma.
Fedelet a kiszolgáltatottak feje fölé és a város kapitalizálódásával szembeni ellenállás – ebből nem enged a progresszív német fiatal. Berlinben nem ritka, hogy az emelkedő lakbért fizetni nem képes nyugdíjasokat húszas és harmincas autonómok, punkok, anarchisták és szkinhedek védenek meg a kilakoltatástól. Ez az a város, ahol nem kell magyarázni a különbséget a kopasz szkinhed és a fafejű bonehead között, Németország a tér, ahol „Sometimes Antisocial but Always Antifascist” (Olykor antiszociális, de mindig antifasiszta!) feliratú trikóban hemzsegnek a (baloldali) szkinhedek, ők azok, akik úgy őrzik Berlin antifasiszta jellegét és határait, ahogyan egy baloldalinak kell.
Németországban az antifasizmus a határok védelme: a kerület, a város, a politika, a kultúra, az ész határainak védelme. Ennek megfelelően harcias, „feláll” az utcán, nem puha, jogos erő. Az antifasizmus a rend része, még ha néha rendetlenségen át védi is a német kultúrát.
A szombat délelőttök nagyvároshoz méltóan a teraszon kezdődő reggelizéssel üzennek az időnek: lassan haladj, olvasunk. A kocsmák, akárcsak a reggelizők, kiadványokkal és sajtóorgánumokkal vannak tele. A nagyváros feltételezi az olvasást, az éhséget a tudni és érteni akarásra. A sörözőkben, kávézókban és egyéb gasztroterekben lévő lapok hirdetik annak bizonyosságát, hogy van közös tudás, vannak közös betűk és szövegek. Az olvasás, a szövegek (közös) értelmezése hoz össze ugyanis egy politikai közösséget. A rend és egy társadalom biztos alapjai nem az alapokról való beszédre épülnek, hanem a közös, szövegbe ágyazott tudásra. Hívhatjuk alkotmánynak, Goethének, egy Ingo Schulze-könyv recenziójának, a berlini fal kapcsán rendezett kortárs kiállítás megnyitószövegének.
S már a fal emlékezeténél tartunk. Csak egyetérteni lehet Bori Erzsébettel, aki szerint Berlin korabeli megosztása igazán ördögi ötlet volt. A berlini fal: kinek hosszú, kinek rövid volt – hangzott el Godard Németország kilenc (új) nulla című filmjében. Ma is megdöbbentő az, hogy a hiperérzékeny Godard mennyire nem ismerte a németeket, és/vagy nem bízott bennük, hogy felmerült benne egyáltalán az a dilemma, hogy képesek lesznek-e újraépíteni magukat (és hazájukat).
|
Menekülteket pártoló tüntetők
Tobias Schwarz / Reuters |
Godard 1991-es filmjében erősen kételkedett a német kultúra revitalizációs erejében. Talán értem is, miért. A mai Berlinben a falnak a maradványai, továbbá a hiánya és a hiány nyomai mutatják is, mekkora ereje volt, mit is jelentett a megosztottság. Szabad szemmel alig látni ma már a falat, de mivel a német emlékezetpolitika csendet parancsoló és rendet teremtő érzékenységgel bír, nem lehet nem érzékelni. S nem is lehet nem gondolni arra, hogy ledöntötték. Ledőlt. Nem lesz többé. Berlin éber, a berliniek éberek. Németország nem alszik már el többet.
Berlin és parkok – budapesti szemmel mintha erdőben lennénk. Berlin tudja, hogy a természetnek közel kell lennie, az ember soha nem lehet túl távol magától. Ha eltávolodunk a belső világunktól, azt idővel közel kell hozni újra, hiszen ahol nincs természet(esség), ott belső kontroll sincs. A parkban töltött időt és a berlinieket még az sem zavarja, amikor rohamrendőrökkel telik meg a zöld. Utóbbiak egy szokásos kreuzbergi tüntetés lepattanóit, nem kívánt feszültséghordozóit keresik.
A radibalos összesereglettek hangban és fellépésben akkor kapcsolnak rá, amikor is a rendőri fellépés egy bevándorló-menekülttel kapcsolatban híradóképes brutalitást vesz. „Kein Mensch ist illegal!” (Senki sem törvénytelen!) – zajong a Görlitzer Park, amelynek zugaiban poszthippik, migráns PhD-hallgatók, akárcsak a „sima” (alsó) középosztálybeli családok tyúkokat simogatnak, póniztatnak, élik az életüket, hagyják őket élni az életüket. Közben végigvonul rajtuk egy menekültek melletti szolidaritási tüntetés.
A protestálók szerint egy menekült Németországban nem lehet menekült, hanem csak polgár lehet az őt megillető jogokkal, még akkor is, ha az állam (jog) nem így látja. Mivel utóbbi nem így gondolja, számolnia kell azzal, hogy túlórázni fognak karjai, a rendnek őrei. „Fuck SPD” – hirdeti több tucat tüntető pólója. A radikális baloldal radikális politikai filozófiájához híven tudja, hogy a legnehezebb ellenfél a közeli rokon, a radikális balnak jelen esetben a német szociáldemokraták.
Ebben pedig igaza van: jóval nehezebb ugyanis olyan ellen felhúzni a politikai határokat (majd pedig a politikai lövészárkokat), aki majdnem olyan, mint te, aki hasonlít rád, akivel vannak közös jelszavaitok, közeli szövetségesnek tartja magát, holott szerinted még csak nem is távoli ismerős. A német baloldal belső harcainak és határfelhúzásainak „dokumentumai” az egyes pártok irataiban éppúgy tetten érhetők, mint könny gázban és vízágyúban. Baloldaliak, kalózok, zöldek, ultrabaloldaliak – megannyi miliő, megannyi túráztatása az észnek megannyi ész cselével.
Elhagyjuk Kreuzberget, amely városrészbe az U-Bahn úgy vezet át, hogy a kerület „bejáratánál” a tűzfalra festett, éppen nyakkendőjét igazító menedzser aranyórás csuklóin egyben arany rablánc lifeg. A kerület már a kapujánál üzen. Ki itt belépsz, jegyezd meg jól: szolidaritás vagy bilincskattanás. Több átszállással tovább Berlinből Berlinbe Berlinen át, szaxofon hangja hallatszik a sarokról. Többéről is. Aztán este újra. Dzsentrifikált környék (Prenzlauer Berg) ide vagy oda, de egy szaxofon a városban megint csak jel.
Ahol az szól, abban a városban vannak érzelmek, érzelmi kilengések, kapkodás és nyugalom, tervezett és spontán, vannak egymásra találások és elválások, történnek dolgok. Bent. Az emberben. Míg Budapest hipszter- és brandzónákat hirdet meg, addig Berlinben szerelmetesen szép tetkókat felvarró nők és férfiak hipstermentes zónákat jelölnek ki, szubkultúrával, stílussal és tartással védik Berlint, nem engedik, hogy városuk és lakásuk eltűnjön a globális fogyasztás cseppfolyósságában. Berlin ugyanis nem elvihető, nem felcserélhető.
Berlin nem egy szlogen, nem pusztán élmény. Nem poszthatvannyolcas Disneyland. Berlin még mindig az, amit Konrád György így fogalmazott meg: „Mi köt a nagyvároshoz? Az, amit nem helyettesít a képernyő, a telefon.” Berlin olyan hely, ahol érezni fogod, hogy ha bár nem is ismered a nyelvét, de mégsem akarod elhagyni. Berlin a város, ahol van tere a gondolkodásnak, olyan város, amely nem egy kölcsönvett tér a pénztől, hanem saját tere van. Övé a tér. Valódi „térfogata” van, olyan város, amelyben lehet bízni, és amelyből hiányzik az a flegmaság, amely minden túlzott magabiztosság és bukás alapja.
Berlint vonaton elhagyva olyan ember vagy, aki tapad az üvegablakra, és talán soha nem tudja majd megválaszolni a kérdést: miért kell innen elmennem, miért kell (vissza)mennem? Így lesz Berlin a szó szoros értelmében egzisztenciális tapasztalat. Minden város jövője azon múlik, mennyi tere és helye marad benne az intimitásnak, illetve hogy a városhoz való viszonyunknak lesz-e intim jellege. Lesz-e a városnak titka, amelyhez nem férhetünk hozzá, lesz-e a várossal közös titkunk? Ha igen, akkor a város marad, még akkor is, ha a közös titkunkat mi a sírba visszük majd.
Berlin már mindig lesz.
