A seregben egyébként nagy számban harcoltak örmények (1909 óta engedélyezték számukra a katonáskodást), maga Enver még 1915 elején is megdicsérte hősies helytállásukat. Ám a helyzet drámaian megváltozott. 1914–1915 fordulóján Kelet-Anatóliában örmény lázadás kezdődött. Több ezer anatóliai örmény szökött át az oroszok által elfoglalt területre; egy részük visszatérve csatlakozott a felkelőkhöz. 1915 márciusában elfoglalták a gyengén védett Van városát, majd elbarikádozták magukat. Mindez azt a hitet erősítette meg a török kormányban, a hadseregben – és általában a török fejekben –, hogy az örmények árulók, akik az oroszok (a keresztények) győzelmét akarják.
Zija Gökalp költő, a „pán-turáni gondolat” nacionalista főideológusa kiadta a jelszót: „Rendet kell teremteni a házunk táján!” A tavaszi hónapokban egymást érték a tanácskozások, rendeletek és utasítások. Május végén elfogadták a „kormány ellenfeleivel szemben foganatosítandó intézkedésekről” szóló „ideiglenes törvényt”, megteremtve a tömeges deportálások jogi alapját. Minden arra mutat, hogy
a török hatóságok a háborús körülményekben kiváló alkalmat láttak az erőszakos „törökösítés” megvalósítására.
Pontosan ezt fogalmazta meg Pallavicini János őrgróf, a Monarchia konstantinápolyi nagykövete: „A mostani (török) vezetők a háborút jó alkalomnak látják, hogy a helyzetet maguk alakítsák át, más államok beleszólása nélkül, és lehetőleg olyan török nemzeti államot hozzanak létre, amely elnyomja a többi nemzetiséget. (…) Az Ifjútörökök azt remélték, hogy nálunk és a németeknél támogatást találnak külső, s egyúttal belső ellenségeik ellen. Ez volt a fő oka annak, hogy Törökország olyan könnyen hagyta magát háborúba vinni 1914 őszén. Sajnos az ifjútörök vezetők, akik e szövetség révén elég erősnek érezték magukat a programjuk végrehajtására, kihasználták a lehetőséget, hogy a legkeményebben lépjenek fel a nem török nemzetiségekkel szemben. Csakis a háború alatt járhattak el Talat, Enver és a követőik úgy az örményekkel szemben, ahogy tették, és rémítették meg a többi nemzetiséget annyira, hogy ma gyakorlatilag úgy látszik: elérték a török nemzeti államot.”
A deportálások Zeytindagban, egy Toros-hegységben lévő helységben kezdődtek – ennek állított emléket Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című híres regényében (1933). Hamarosan az Oszmán Birodalom csaknem mindegyik örmények lakta településéből rettegő, menekülő emberek indultak el a poros utakon. Egy részüket zsúfolt vasúti kocsikban szállították át az országon. Sokakat megöltek útközben, vagy éhen haltak, vagy rablóbandák áldozataivá váltak. Akik kibírták a menetet, a szíriai sivatagban létesített koncentrációs táborokba kerültek, ahol még tető sem volt a fejük fölött. Éhínség és járvány pusztított.
„Népemet vágóhídra küldték”
– írta egy örmény szerzetes.
Megjegyzendő, hogy maga Musztafa Kemál megbélyegezte és gyalázatnak nevezte a mészárlásokat, követelve, hogy büntessék meg a felelősöket. Nem csitulnak az örmény áldozatok számáról folytatott viták sem. A komoly kutatók többsége az 1,2–1,5 millió közötti becslést tartja reálisnak. (Összesen legfeljebb kétmillió örmény élt az Oszmán Birodalomban.) Nem kétséges, hogy a hatóságok nem csupán tömeges deportálásra, hanem népirtásra törekedtek, amihez legfeljebb annyit érdemes hozzátenni, hogy mindez feltehetően nem „régóta érlelődő” terv, inkább „spontán elhatározás” eredménye volt.
Talat pasa, a török belügyminiszter közölte a tiltakozó amerikai nagykövettel, Henry Morgenthauval: „Nincs értelme, hogy vitatkozzunk erről, az örmények háromnegyedétől már megszabadultunk; egyáltalán nem maradt belőlük Bitlisben, a Vannál és Erzerumban. A törökök és örmények közötti gyűlölet most olyan intenzív, hogy le kell számolnunk velük. Ha nem tesszük, bosszút fognak forralni ellenünk.” Az események fontos magyar tanúja volt Germanus Gyula, a neves Kelet-kutató. Mint a Kelet varázsa című könyvében megírta, éppen a sorsdöntő hetekben sikerült találkoznia régi barátjával, Mehmed Talat pasával, a népirtás fő irányítójával (róla szintén azt beszélték, hogy az anyja örmény volt).
|
Török katonák örmény áldozatok koponyáival 1915-ben Sheyxalan örmény falu romjainál
AFP |
Megkérdezte hát Talatot, miként „magyarázza meg ezt a véreskezű önvédelmet”: „Mi nem gyűlöljük a keresztényeket – mondta. (…) De az örmények egy része most nyíltan ellenünk szegült, ezért önvédelemre szorultunk. Ha a háborúnak vége lesz – folytatta –, meg kell tisztítani országunkat az örményektől. De nem gyűlöletből, hanem önvédelemből. (…) Mi, törökök – fejtegette –, földműves, hivatalnok és katona nép vagyunk ősidőktől fogva. Iparunk csak kezdetleges háziipar. A kereskedelem, a bank, az üzleti vállalkozás az örmények kezében van. A mi népünk türelmes, és átengedi a legtöbbet jövedelmező kereseti ágakat idegeneknek: görögöknek, örményeknek. Ameddig ezek országunkban laknak, a török sohasem lesz kereskedő, bankár, vállalkozó. (…) Nekünk légüres teret kell létrehozni. Az idegeneket ki kell küszöbölni. Nem lesz iparos, gyáros, kereskedő, bankár, üzleti vállalkozó, és a törökök kénytelenek lesznek ebbe a légüres térbe benyomulni és üzletet nyitni, kereskedni, pénzt váltani és meggazdagodni. Rám nézett, várta a hatást. Értetlenül meredt szemem az asztalra. Háború a határon, lázadás az országban, fantasztikus elgondolások túlfűtött fejekben. Talán ez utóbbiak a legveszedelmesebbek. (…) Nem tudhatta, hogy néhány év múlva, amikor minden összeomlott, Berlinben egy örmény diák a nyílt utcán agyonlövi majd ennek az elméletnek a tudósát (ti. Talatot).”
Mint látható, bizalmas körben Talat sem a szokásos áruláspropagandát ismételte, hanem a xenofób nacionalizmus jól ismert érveivel hozakodott elő. S itt érdemes feltenni a következő fontos kérdést: hogyan reagáltak az Oszmán Birodalom szövetségesei, terhelte-e felelősség Németországot és Ausztria–Magyarországot? Világos, hogy egyikük sem támogatta a török hatóságokat, nem üdvözölték az örmények tragédiáját. Egyházi emberek és elvétve diplomaták is tiltakoztak (inkább csak a saját kormányuk felé) – minden következmény nélkül. A konstantinápolyi német nagykövet megírta Berlinbe: a török kormányzat célja az „örmény faj kiirtása” a birodalom területén.
 |
Franciaországi örmények emlékez(tet)nek a népirtásra 2006-ban, Párizsban
John Schults / Reuters |
Válaszként Theobald von Bethmann Hollweg kancellár annyit jegyzett meg: „egyetlen célunk, hogy Törökországot a háború végéig a magunk oldalán tartsuk…” A külügyminisztérium álláspontját Arthur Zimmermann államtitkár összegezte: „Anélkül, hogy bármilyen noszogatásra volna szükség egyházi körök részéről, a külügyminisztérium és más Törökországban működő képviselőink a saját akaratukból már mindent megtettek, amit diplomáciai úton megtehettek, hogy enyhítsék az örmények szenvedéseit. Azt azonban a lehetetlenséggel határosnak tartjuk, hogy az örmény kérdés miatt szakítsunk török szövetségeseinkkel. Mert bármennyire sajnálatos is keresztény nézőpontból, hogy ártatlan embereknek is szenvedniük kell a törökök eljárása miatt, az örmények végül mégiscsak kevésbé állnak közel hozzánk, mint saját fiaink és testvéreink, akik önfeláldozó véres harcokat vívnak francia és orosz földön. S küzdelmüket közvetve a törökök katonai segítsége is támogatja.”
Látható, hogy a politikai-katonai szempontok mindvégig az emberi-erkölcsi megfontolások elé kerültek – kérdés, hogy erőteljesebb német fellépés segített volna-e az örményeken. Ennek jele lehet, hogy Szmirnában (Izmir) a német Otto Liman von Sanders tábornok, a helyi erők főparancsnoka – katonai okokra hivatkozva – meg tudta akadályozni az ottani örmények deportálását. (Majd 1922 őszén őket is elérte a török hadsereg újabb „tisztogató” akciója.)
Az örmény népirtás fő felelőseit, az ifjútörök triumvirátus tagjait sohasem állították bíróság elé; igaz, egyikük sem halt természetes halált. Enver pasa 1922-ben az afgán határ közelében esett el egy szovjet csapatokkal vívott ütközetben. Talatot, mint láttuk, Berlinben gyilkolták meg. Végül a harmadik főkolompost, Ahmed Dzsemál pasát ugyancsak 1922-ben ölte meg egy másik örmény merénylő.
(Az örmény népirtás című fejezet kiegészített változata a szerző 1914. A nagy háború száz éve c. könyvéből.)
