galéria megtekintése

Az örmény tragédia

Az írás a Népszabadság
2015. 04. 25. számában
jelent meg.

Bihari Péter
Népszabadság

1915 áprilisának végén, éppen azokban a napokban, amikor a gyengén felszerelt török csapatok Musztafa Kemál ezredes vezetésével hősiesen védték a Gallipoli-félszigetet a partraszálló antant erők ellen, Isztambulban bezárták az örmény szervezetek központjait, több ezer embert letartóztattak, sőt kivégzések is történtek. Ez vezette be az örmény lakosság deportálását, amiről ugyancsak áprilisban döntött az ifjútörökök vezette kormány.

Bár az események körül még napjainkban is sok a fel nem tárt mozzanat, és még több a szenvedélyes vita, az erőszakos áttelepítés kétségtelenül az örmények tömeges legyilkolásába – a XX. század első genocídiumába – torkollt. Igaz, a török álláspont szerint helytelen a népirtás szó használata, mert arra utasító állami parancs nem létezett, mert mindkét oldal – az örményeké is – erőszakosan lépett fel, s mert maga a genocídium kifejezés sem létezett még. Elutasítják továbbá, hogy az örmény tragédiát a második világháború zsidó holokausztjához hasonlítsák (mint közismert, írásos legfelső parancsot ott sem ismerünk).

A tragédiában meghatározó szerepet játszott a XIX–XX. század fordulóján felerősödő török, illetve örmény nacionalizmus. A zsarnok II. Abdulhamid szultán parancsára már az 1890-es évek derekán tömegesen gyilkolták a keresztény hitű örményeket. A XX. század elején a nacionalista ifjútörök párt került hatalomra, s nem sokkal később a kilikiai Adanában rendeztek örményellenes pogromot. Az Oszmán Birodalom katonai kudarcai tovább mérgezték a török többség és a kisebbségek – különösen a keresztény örmény kisebbség – kapcsolatát.

A világháború kitörésével a Kaukázusban kemény harcok kezdődtek az oroszok és a törökök között. A front örmények lakta területeken hullámzott. A kezdeti török előrenyomulást súlyos kudarcok követték. Ismail Enver pasa, a hadügyminiszter a józan észnek ellentmondva 1915 elején harcba küldte a török 3. hadsereget a behavazott Kaukázusban. A Sarikamis környéki ütközet súlyos vereséggel, a 3. hadsereg háromnegyedének megsemmisülésével végződött. A törökök legalább százezer katonát veszítettek.

 

A seregben egyébként nagy számban harcoltak örmények (1909 óta engedélyezték számukra a katonáskodást), maga Enver még 1915 elején is megdicsérte hősies helytállásukat. Ám a helyzet drámaian megváltozott. 1914–1915 fordulóján Kelet-Anatóliában örmény lázadás kezdődött. Több ezer anatóliai örmény szökött át az oroszok által elfoglalt területre; egy részük visszatérve csatlakozott a felkelőkhöz. 1915 márciusában elfoglalták a gyengén védett Van városát, majd elbarikádozták magukat. Mindez azt a hitet erősítette meg a török kormányban, a hadseregben – és általában a török fejekben –, hogy az örmények árulók, akik az oroszok (a keresztények) győzelmét akarják.

Zija Gökalp költő, a „pán-turáni gondolat” nacionalista főideológusa kiadta a jelszót: „Rendet kell teremteni a házunk táján!” A tavaszi hónapokban egymást érték a tanácskozások, rendeletek és utasítások. Május végén elfogadták a „kormány ellenfeleivel szemben foganatosítandó intézkedésekről” szóló „ideiglenes törvényt”, megteremtve a tömeges deportálások jogi alapját. Minden arra mutat, hogy

a török hatóságok a háborús körülményekben kiváló alkalmat láttak az erőszakos „törökösítés” megvalósítására.

Pontosan ezt fogalmazta meg Pallavicini János őrgróf, a Monarchia konstantinápolyi nagykövete: „A mostani (török) vezetők a háborút jó alkalomnak látják, hogy a helyzetet maguk alakítsák át, más államok beleszólása nélkül, és lehetőleg olyan török nemzeti államot hozzanak létre, amely elnyomja a többi nemzetiséget. (…) Az Ifjútörökök azt remélték, hogy nálunk és a németeknél támogatást találnak külső, s egyúttal belső ellenségeik ellen. Ez volt a fő oka annak, hogy Törökország olyan könnyen hagyta magát háborúba vinni 1914 őszén. Sajnos az ifjútörök vezetők, akik e szövetség révén elég erősnek érezték magukat a programjuk végrehajtására, kihasználták a lehetőséget, hogy a legkeményebben lépjenek fel a nem török nemzetiségekkel szemben. Csakis a háború alatt járhattak el Talat, Enver és a követőik úgy az örményekkel szemben, ahogy tették, és rémítették meg a többi nemzetiséget annyira, hogy ma gyakorlatilag úgy látszik: elérték a török nemzeti államot.”

A deportálások Zeytindagban, egy Toros-hegységben lévő helységben kezdődtek – ennek állított emléket Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című híres regényében (1933). Hamarosan az Oszmán Birodalom csaknem mindegyik örmények lakta településéből rettegő, menekülő emberek indultak el a poros utakon. Egy részüket zsúfolt vasúti kocsikban szállították át az országon. Sokakat megöltek útközben, vagy éhen haltak, vagy rablóbandák áldozataivá váltak. Akik kibírták a menetet, a szíriai sivatagban létesített koncentrációs táborokba kerültek, ahol még tető sem volt a fejük fölött. Éhínség és járvány pusztított.

„Népemet vágóhídra küldték”

– írta egy örmény szerzetes.

Megjegyzendő, hogy maga Musztafa Kemál megbélyegezte és gyalázatnak nevezte a mészárlásokat, követelve, hogy büntessék meg a felelősöket. Nem csitulnak az örmény áldozatok számáról folytatott viták sem. A komoly kutatók többsége az 1,2–1,5 millió közötti becslést tartja reálisnak. (Összesen legfeljebb kétmillió örmény élt az Oszmán Birodalomban.) Nem kétséges, hogy a hatóságok nem csupán tömeges deportálásra, hanem népirtásra törekedtek, amihez legfeljebb annyit érdemes hozzátenni, hogy mindez feltehetően nem „régóta érlelődő” terv, inkább „spontán elhatározás” eredménye volt.

Talat pasa, a török belügyminiszter közölte a tiltakozó amerikai nagykövettel, Henry Morgenthauval: „Nincs értelme, hogy vitatkozzunk erről, az örmények háromnegyedétől már megszabadultunk; egyáltalán nem maradt belőlük Bitlisben, a Vannál és Erzerumban. A törökök és örmények közötti gyűlölet most olyan intenzív, hogy le kell számolnunk velük. Ha nem tesszük, bosszút fognak forralni ellenünk.” Az események fontos magyar tanúja volt Germanus Gyula, a neves Kelet-kutató. Mint a Kelet varázsa című könyvében megírta, éppen a sorsdöntő hetekben sikerült találkoznia régi barátjával, Mehmed Talat pasával, a népirtás fő irányítójával (róla szintén azt beszélték, hogy az anyja örmény volt).

Török katonák örmény áldozatok koponyáival 1915-ben Sheyxalan örmény falu romjainál
Török katonák örmény áldozatok koponyáival 1915-ben Sheyxalan örmény falu romjainál
AFP

Megkérdezte hát Talatot, miként „magyarázza meg ezt a véreskezű önvédelmet”: „Mi nem gyűlöljük a keresztényeket – mondta. (…) De az örmények egy része most nyíltan ellenünk szegült, ezért önvédelemre szorultunk. Ha a háborúnak vége lesz – folytatta –, meg kell tisztítani országunkat az örményektől. De nem gyűlöletből, hanem önvédelemből. (…) Mi, törökök – fejtegette –, földműves, hivatalnok és katona nép vagyunk ősidőktől fogva. Iparunk csak kezdetleges háziipar. A kereskedelem, a bank, az üzleti vállalkozás az örmények kezében van. A mi népünk türelmes, és átengedi a legtöbbet jövedelmező kereseti ágakat idegeneknek: görögöknek, örményeknek. Ameddig ezek országunkban laknak, a török sohasem lesz kereskedő, bankár, vállalkozó. (…) Nekünk légüres teret kell létrehozni. Az idegeneket ki kell küszöbölni. Nem lesz iparos, gyáros, kereskedő, bankár, üzleti vállalkozó, és a törökök kénytelenek lesznek ebbe a légüres térbe benyomulni és üzletet nyitni, kereskedni, pénzt váltani és meggazdagodni. Rám nézett, várta a hatást. Értetlenül meredt szemem az asztalra. Háború a határon, lázadás az országban, fantasztikus elgondolások túlfűtött fejekben. Talán ez utóbbiak a legveszedelmesebbek. (…) Nem tudhatta, hogy néhány év múlva, amikor minden összeomlott, Berlinben egy örmény diák a nyílt utcán agyonlövi majd ennek az elméletnek a tudósát (ti. Talatot).”

Mint látható, bizalmas körben Talat sem a szokásos áruláspropagandát ismételte, hanem a xenofób nacionalizmus jól ismert érveivel hozakodott elő. S itt érdemes feltenni a következő fontos kérdést: hogyan reagáltak az Oszmán Birodalom szövetségesei, terhelte-e felelősség Németországot és Ausztria–Magyarországot? Világos, hogy egyikük sem támogatta a török hatóságokat, nem üdvözölték az örmények tragédiáját. Egyházi emberek és elvétve diplomaták is tiltakoztak (inkább csak a saját kormányuk felé) – minden következmény nélkül. A konstantinápolyi német nagykövet megírta Berlinbe: a török kormányzat célja az „örmény faj kiirtása” a birodalom területén.

Franciaországi örmények emlékez(tet)nek a népirtásra 2006-ban, Párizsban
Franciaországi örmények emlékez(tet)nek a népirtásra 2006-ban, Párizsban
John Schults / Reuters

Válaszként Theobald von Bethmann Hollweg kancellár annyit jegyzett meg: „egyetlen célunk, hogy Törökországot a háború végéig a magunk oldalán tartsuk…” A külügyminisztérium álláspontját Arthur Zimmermann államtitkár összegezte: „Anélkül, hogy bármilyen noszogatásra volna szükség egyházi körök részéről, a külügyminisztérium és más Törökországban működő képviselőink a saját akaratukból már mindent megtettek, amit diplomáciai úton megtehettek, hogy enyhítsék az örmények szenvedéseit. Azt azonban a lehetetlenséggel határosnak tartjuk, hogy az örmény kérdés miatt szakítsunk török szövetségeseinkkel. Mert bármennyire sajnálatos is keresztény nézőpontból, hogy ártatlan embereknek is szenvedniük kell a törökök eljárása miatt, az örmények végül mégiscsak kevésbé állnak közel hozzánk, mint saját fiaink és testvéreink, akik önfeláldozó véres harcokat vívnak francia és orosz földön. S küzdelmüket közvetve a törökök katonai segítsége is támogatja.”

Látható, hogy a politikai-katonai szempontok mindvégig az emberi-erkölcsi megfontolások elé kerültek – kérdés, hogy erőteljesebb német fellépés segített volna-e az örményeken. Ennek jele lehet, hogy Szmirnában (Izmir) a német Otto Liman von Sanders tábornok, a helyi erők főparancsnoka – katonai okokra hivatkozva – meg tudta akadályozni az ottani örmények deportálását. (Majd 1922 őszén őket is elérte a török hadsereg újabb „tisztogató” akciója.)

Az örmény népirtás fő felelőseit, az ifjútörök triumvirátus tagjait sohasem állították bíróság elé; igaz, egyikük sem halt természetes halált. Enver pasa 1922-ben az afgán határ közelében esett el egy szovjet csapatokkal vívott ütközetben. Talatot, mint láttuk, Berlinben gyilkolták meg. Végül a harmadik főkolompost, Ahmed Dzsemál pasát ugyancsak 1922-ben ölte meg egy másik örmény merénylő.

(Az örmény népirtás című fejezet kiegészített változata a szerző 1914. A nagy háború száz éve c. könyvéből.)

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.