Hárman voltak: egy nagydarab, hatalmas pocakját büszkén az elemeknek kitevő férfi, vékonyabb, kissé viseletes arcú társa - mindketten negyvenes éveik közepén lehettek - és egy lődörgő, vékony kamasz, füldugóval a fülében. Na jó, ezekkel sem fogok sokat beszélgetni – gondoltam, ahogy néztem az üveg alkoholt, amit rögtön elővesznek és kibontanak és azt, ahogy az előző esti kialvatlanság bezárkózásra intett.
|
Trincomalee tengerpartja
A szerző felvétele |
Elmentem úszni, majd a városba ebédelni. Mikor visszajöttem, szomszédjaim ott ültek a verandán, beszélgettek, iszogattak. Délután a tengerbe is bemerészkedtek, derékig. Mindahányszor találkoztunk, kedvesen mosolyogtak felém, de egész nap blokkoltam a közeledésüket.
Na jó, veszek én is egy sört – adom meg magam este. A rosszfajta kialvatlanság – a lázas, ideges féle, nem az, amikor egyszerűen a fáradtság puha hullámai törnek az emberre – miatt nem megy a munka, a helyi erős Lion majd átlendít a dolgon. Át is pattanok a szomszédba egy üvegért. Fél szemmel látom, hogy a nagydarab fickó basaként ott ül a székben, húsos keze egy hatalmas, rákkal teli tál felé nyúlkál. Szó szerint félelmetes, vulgáris adag; egy fél öblöt kellett ezért a vacsoráért lehalászni.
Mennyibe került az a tál? – kérdezem a szomszédos étterem fiatal munkatársait, akik haverokká váltak az utóbbi másfél hétben. 3000 rúpia – mondják. Hat adag. A mi motelünkben reggeltől estig dolgozó és szinte lehetetlenül kedves asszony havi fizetésének a harmada. Ha! Apró felháborodás, kinyílik egy apró doboz fedele. Aha. Szóval ti ilyenek vagytok. Kissé paréj gazdagok, akik megérkeznek valahova, inni kezdenek, hasukat vakarják, zabálnak.
Szerencsére egy dologra képes vagyok – új esélyt adni. Másnak és magamnak. Tudom, mire képes az elme ahogy a kezdeti benyomását mindenre kivetíti, és akkor még a metafizikáról, arról, hogy a figyelem maga befolyásolja a valóságot, nem is beszéltünk. Ezért, amikor megyek visszafelé, a kókuszpálinkát, arrakot iszogató és a rákokat chipsként eszegető csapat felé sörömmel, nem csak a kifejezésem nyitott, hanem a tudatom is.
Aztán, ahogy ott ülünk két méterre egymástól ki-ki a maga teraszán, beszédbe elegyedünk. Talán a sör, (ők is cinkosan mosolyognak, mikor meglátják kezemben), de inkább a tenger felől jövő szellő, a hullámtörések állandó moraja.
– Ti jöttök honnan? – kérdezem a nagydarab férfit egyszerűsített angolsággal, és ezen a nyelven folytatjuk tovább. A ragozás, a szórend ilyenkor feleslegesen bekavar, ezért van szükség erre. A lankaiak alig tudnak angolul, a lakosság 95 százaléka nem vagy csak nagyon alapszinten beszél. Ehelyett mindenre vidáman bólogatnak, ami nagyon nehézzé – és komikussá – teszi a kommunikációt.
|
Halászok lazítanak a napi munka után Batticaloában
Andrew Caballero-Reynolds / Reuters |
Colombóból jöttek, mondja.
– Tegnap?
– Nem, tegnap Batticaloa-ban voltunk. Batticaloa… gyönyörű – mondja, szemöldökét felemelve, valódi átéléssel.
Igen, Srí Lanka gyönyörű. Tényleg gyönyörű.
De a keleti part... csodálatos! Csodálatos! Igen – teszi hozzá lelkendezve. Én ötven éves, és először menni keleti part! Először menni Batticaloa. Batticaloa… gyönyörű…. lagúna! – meséli gyermekként, tágra nyitott szemekkel. Öröm nézni és roppant megkapó, ahogy lelkesen keresi a szavakat és amikor rátalál egyre, szemöldöke felugrik, mosoly önti el arcát. Minden szó egy apró diadal.
Hát, gondolom, jó, van ilyen. De közben eszembe ötlik: Srí Lanka aprócska sziget, kétharmad Magyarországnyi, szinte lehetetlen, hogy egy felső középosztálybeli, fővárosi ember soha nem járt arra.
Miért?
Háború. Harminc év háború. Nem jöhetett ide. De most: – Mi menni keleti part, menni Batticaloa. Majd menni észak.
Sziszila és Asóka – a másik, vékony férfi – gyerekkoruk óta a legjobb barátok. A politikai helyzetről váltunk pár szót. 2009-ben a Tamil Tigriseket lefejezték a kormányerők, két vezetőjüket is megölték, majd a konfliktust hivatalosan befejezettnek nyilvánították. Szingalézek számára az utazás a tamilok kontrollálta részekre szinte esélytelen gondolat volt; majd’ az egész keleti part tartozott ide. Bár a két férfi egyszer járt már a parton (délebbre, egy turistaparadicsomban), de Asóka fia, csakúgy, mint egy teljes generáció, soha. Most már lehet utazni. Egyszer csak Asóka szótlan, esetlen fia feláll, odajön és kedvesen, de szavak nélkül megmutatja az iPhone-ján felvett videót ahogy ott állnak a sekély és simogatóan ringató vízben, apró hullámokban. A videó megmutatja a vizet, majd körbemegy, bemutatja a partot, de mindig, rendszeresen visszatér a fiú papucsos lábához, ahogy bokáig a vízben áll.
Asókával kezdünk beszélgetni. Bár eleinte Sziszila nyitottsága fogott meg, nála segít az, hogy pár szóval többet beszél angolul és ő is nagy utazó. Feleségével nemrég európai körúton jártak. Az Egyesült Királyságból indultak, aztán Hollandia, Franciaország, Németország, Svájc majd Olaszország. Vatikán is – emeli fel mutatóujját. Végigkérdem, melyik hely tetszett a legjobban. Párizs, London? Esetleg Róma? Vagy a svájci hegyek?
– Hm-hm – nógatja fejét mindegyikre. Nem, Firenze sem. Skócia. Edinburgh. Az tetszett a legjobban.
– És a feleségednek?
– Neki is. És Németország.
Csodálkozásomat látja, kiböki:
– Németország… tiszta!
Emlékszem, pár éve egy indiai vonaton egy fiatal kadéttal beszélgettem; éppen Kasmírból tért haza családjához látogatóba. Mikor errefelé megkérdezik, merre van Magyarország, mindig azt kell mondani, hogy közel Németországhoz. Hacsak nem láthatóan értelmiségi az illető, esély sincs arra, hogy tudja, Magyarország vagy Ausztria merre van. A kadét szeme Németország hallatára felcsillant. – Ó, igen. Egzotikus ország.
Kinek mi. Asóka hatalmas utazó, korábban India („Delhi: pfuj!”), Kína, Kalifornia, New York volt a terítéken, így együtt repdesünk a kontinenseken és lelkendezünk néha közösen, néha külön egy-egy hely felett. Közben átmos rajtam annak megbocsáthatatlansága, ahogy ismeretlenül egy szűk kis dobozba helyeztem őket, de nem emelek akadályt az érzés elé; ezért odébb is áll és újra csak mi vagyunk magunk, hárman és a tenger, amikor éppen hallgatunk. Asóka fia nincs velünk: filmet néz okostelefonján.
|
Európai turisták Trincomalee strandján - a Srí Lanka-iak sem igen jártak itt korábban
Dinuka Liyanawatte / Reuters |
Ha nem utazik, Asóka autók hangrendszerével kereskedik, ezeket építi be gazdag aranyifjaknak. Neki elképesztően megugrott az üzlet, korábban 8 után halottak voltak az utcák a fővárosban. Most – dobja fel kezét megadólag – mindent lehet, nagy az élet.
A háború hosszú évtizedeken át uralta a Srí Lanka-iak életét. Az északon lakó és javarészt hindu tamil kisebbség 1983-ban elégelte meg a buddhista és szingaléz többség uralmát. Ez idő alatt az egész ország szenvedett, a városokban esténként teljesen kihalt utcák és katonai ellenőrző pontok mutatták a rettegést, amelyben a Tamil Tigrisek robbantásai tartották a lakosságot. A Tigrisek nem válogattak – templom, utca, gyerek, felnőtt: mindegy volt.
A Srí Lanka-iak élni akarnak, letekert ablak mellett hallgatni a zenét, és amit Colombóban láttam: pénzük is megvan hozzá. Asókának állandóan újabb embereket kell felvennie, hogy bírja a keresletet. Sziszilának vasáru-boltja van. A lankai építőipar dübörög; ő sem panaszkodik.
Jó, de az itteni embereknek, a tamiloknak azért nem olyan könnyű. Itt szegényebbek az emberek. A mostani vezetés (a szingaléz Radzsapaksa elnök és holdudvara) vajmi keveset tesz értük – teszem hozzá.
Nem, nem, mondják nagy komolyan. Itt mindenki védelmi pénzt fizetett a Tamil Tigriseknek. Minden turistahely, minden vállalkozás. Havi párszáz, -ezer rúpiát.
Ez nekem új, ezért másnap reggel megkérdezem a vendégház tulaját, mi igaz ebből.
– Semmi – válaszolja. – Az utóbbi harminc év alatt egy vasat nem fizettem senkinek. Egyszerű ember vagyok, nem léptem be semmilyen pártba. Egyszerű ember vagyok, ez a titka – mondja kitűnő angolsággal megáldott, nyolcvanéves korábbi mérnök. Amikor unokájával beszélgetek, utálatát fejezi ki a jelenlegi elnök ellen, nagyapja kissé bölcsebben a politikus mint faj ellen emeli fel csendes szavát.
Szisziláék reggel tíz körül indulnak. Ott ülök a gépem mellett, úszás után és nagyon éhesen. Már-már szédelgek, de nem akaródzom a több száz méterrel odébb levő boltba menni, még nem, mert most munka van. Szisziláék pakolnak, továbbállnak a nagy keleti túrájukon. Északnak tartanak, pár tíz kilométerrel odébb, valami hasonló helyen megállnak majd, kipakolnak, esznek-isznak és továbbállnak.
Megejtően egyszerű útjuk valahogy eposzi magasságokba emelkedik. Itt van két ember, ez a Stan és Pan, két jóbarát, akik egy nyegle kamaszt ráncigálnak maguk után végig Srí Lanka keleti partján, aki egész nap az okostelefonján lóg és térerő után koslat, míg ők üldögélnek és nézik a tengert. A trincomalee-i, 1600-as évekből származó erődöt sem nézték meg; úszni sem tudnak. Csak a helyszín változik, ahova kiülnek egy kibontott sör mellé.
Mégis, éppen ez az egyszerűség az, ami megragad, és nem enged el. A kulcsot a velem az egész nap kábé öt szót váltó fiú hozta tálcán, szavak nélkül, amikor odalépett és megmutatta az előző nap felvett videót, ahogy életében először a keleti partra lépett. Másfél perces a videó. A fiú lábától indul. Gyönyörű a lagúna, lehet úgy fél méteres a víz, áttetsző, kék és mozdulatlan. Odébb pálmák, apja félig a vízben, némán integet a kamerának. Csak a távoli tenger morajlása hallatszik és a szél. A kép végigpásztázza ezt az oldalt, el a pálmafás horizontig, majd visszatér a lábához. Elindul a másik irányba, egy hal úszik át a képernyőn, látni Sziszilát amint törölközik, majd pálmafák és a messziség, hogy aztán az azúrkék vízben álló lábához térjen vissza. Itt vagyok.
Az emelkedett gondolatokból az éhség rángat vissza. Valamit már tenni kéne, de most megy a munka, most ihlet van. Sziszila, ez a gyermeki, nyitott lélek, megérzi a levegőben a helyzetet, és szó nélkül kezembe nyom egy kétharmadig teli kekszes dobozt. Meg sem várja hálámat, búcsút intenek, és elgurulnak a kisbusszal. A keksz finom, nyugati fajta; épp kitart addig, amíg befejezem irományomat.
