A most 38 éves, nemzetközi körözés alatt álló nő aligha térhet vissza a takaros Groningenbe, de új életet kezdhet, miután a kolumbiai kormány és a FARC képviselői március 23-án – vagy megegyezés hiányában e dátum után röviddel – Havannában aláírják a békemegállapodást, amelynek elfogadásáról később népszavazáson döntenek a kolumbiaiak. A történelmi eseménnyel véget ér a fél évszázada kezdődött fegyveres konfliktus.
A polgárháború 1948-ban kezdődött, a La Violencia, vagyis az Erőszak időszakával. A liberális és konzervatív pártok katonai szárnyainak – főként a földtulajdon miatt kitört – háborúskodása tíz évig tartott. A káosz nyomán több rivális – jobb- és baloldali – félkatonai és gerillaszervezet alakult, ezek egyike volt a FARC. Az 1964-től létező marxista–leninista csoport zászlajára tűzte, hogy megvédi a földeket a „kizsákmányoló elittől", csakúgy, mint az állam által elfeledett parasztságot és proletariátust.
A leszakadó vidéki régiókból rengetegen csatlakoztak a csoporthoz, amely a 90-es évek végén és a kétezres évek elején volt a csúcson. Akkor mintegy 16 ezer tagot számlált, és Kolumbia harmada felett uralkodott. Idővel azonban a gerillacsoport lett az új kizsákmányoló elit. A kokafarmerek megadóztatásából, emberrablásokból, földeltulajdonításból és bányászatból hatalmas vagyont halmozott fel. Közben folyamatos háborút vívott a hatalomért a kormánnyal, a kokaültetvényekért pedig a hadsereget támogató jobboldali félkatonai szervezetekkel. A civilek ebben a káoszban próbáltak meg túlélni.
Becslések szerint a konfliktusban 220 ezren haltak meg, 25 ezer embernek veszett nyoma, és közel hatmillió embert kényszerítettek az otthona elhagyására – olvasható az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának jelentésében. „Tudod, milyen az, amikor keményen dolgozol húsz éven át, majd egy nap jön egy gerilla és azt mondja: fogd a családod, és takarodj?" – meséli lapunknak San Vicente del Caguánból Gerardina Cardozo, akinek számos közeli ismerősét űzték el otthonából, közülük sokan Kanadában kaptak menedékjogot.
A konfliktus női áldozatainak segítséget nyújtó FUNVIPAS munkatársa a kegyetlenkedések korábbi „epicentrumában" él. A dél-kolumbiai város lakóit a kétezres évek elején gerillabarátoknak bélyegezték a jobboldali félkatonai szervezetek, és bosszút esküdtek ellenük. „Ismertem egy papot, aki ennek a hadjáratnak az áldozata lett. Miután megölték, felnégyelték, és a testrészeit kifüggesztették a város bejárataihoz. Ezt az árat kellett a városnak fizetnie, amiért gerillabarátnak bélyegezték" – mondja lassan, megfontoltan Gerardina. „Elég volt, ha rosszkor szólaltál meg, rossz felé néztél, vagy ha megvádoltak azzal, hogy támogatod az ellenséget. Akkoriban rengeteg szabályt hoztak ezek a csoportok, s aki megszegte őket, könnyen áldozatul esett." Gerardina azért használ múlt időt, mert az utóbbi években sokat javult a helyzet.
Az USA anyagi és katonai támogatásával a kolumbiai kormány és a rivális csoportok mostanra országszerte felőrölték a becslések szerint hétezer főre „zsugorodott" gerillaszervezetet. A FARC ellenőrzése alatt álló területek is csökkentek, s a parasztság jelentős része is elfordult a szervezettől. Ezért is történhet meg, hogy több sikertelen próbálkozás után idén tavasszal beköszönthet a várva várt béke.
„Az ember akkor ül le a béke asztalához, amikor belefáradt az öldöklésbe. Kolumbiában több évtizede tart a polgárháború, úgyhogy a gerillák is eljutottak erre a pontra. És a nép felől is egyre nagyobb a nyomás, hogy tegyék le a fegyvert" – magyarázza a Népszabadságnak New Yorkból David L. Phillips, a Columbia Egyetem békeépítő és emberi jogi programjának igazgatója. Gerardina Cardozo ezt azzal egészíti ki, hogy a kormány még sosem tett olyan kedvező ajánlatot a gerilláknak a fegyverletételért cserébe, mint most. Biztosítják: a szervezet politikai párttá alakulhat.
„Ezek a szervezetek azért születnek, mert hatalmat akarnak. A gerillák mostanra rájöttek, hogy fegyverekkel nem tudják megszerezni azt, amit akarnak" – véli Gerardina, akinek nincsenek ellenérzései azzal kapcsolatban, hogy a szervezet vezetői öltönyre cseréljék a terepszínű egyenruhát, hiszen az országban volt már ilyenre példa: Bogotá előző polgármestere az 1990-ben feloszlatott M–19 nevű gerillaszervezet tagja volt. Mint mondja, még némi egyensúlyt is teremthetnek – a jobbközép kormánnyal szemben megerősödhetne a baloldal – a „rendkívül korrupt" politikai életben, ha a parlamentben is kitartanak kezdeti eszméik, az egyenlőség és az emberi jogok mellett.
A politikai részvétel mellett öt másik témakörben folytattak tárgyalásokat – amelyekhez modellként az északír békefolyamat szolgált – a kormány és a gerillák képviselői: a földreformról, a drogkereskedelem beszüntetéséről, a lázadók fegyverletételéről, a gerillák társadalmi integrációjáról és az igazságszolgáltatásról. A Juan Manuel Santos vezette kormány nagyon ügyelt arra, hogy semmilyen információ ne szivárogjon ki, azonban nem titok, hogy az utóbbi két pontban folytatták a legkeményebb tárgyalásokat.
Az integrációhoz először is le kell tenni a fegyvereket, amire hajlandók lennének, ám többen is úgy nyilatkoztak, hogy nem akarják beszolgáltatni őket a kormánynak.
De ha megteszik is, a neheze csak ekkor következik. „Ahhoz, hogy ez sikeres legyen, munkát kell biztosítani az egykori lázadóknak. Az együttélés másik fontos eleme, hogy a közösségnek, amelyben majd élnek, haszna származzon az új helyzetből. Nem elég a volt harcosoknak pénzt adni: a közösséget fejlesztő tevékenységekbe kell befektetni, ami mindenkinek a hasznára válik majd" – mondja lapunknak a békefolyamatok szakértője, David L. Phillips. A konfliktust a saját bőrén tapasztaló Gerardina Cardozo szerint az embereknek nagyon nehéz lesz megváltoztatni az érzéseiket, s megtanulni másképp tekinteni a bűnösökre, hiszen az áldozatokban és családtagjaikban „sok fájdalom gyülemlett fel". Ezt csak az enyhítené, ha az igazságszolgáltatás előtt kellene felelniük a tetteikért. A béketárgyalások jelen állása szerint a gerillák majd egy speciális bíróságon vallhatják be bűneiket. Cserébe kedvezőbb büntetésre számíthatnak, s például közösségi munka során dolgozhatják azt le. Súlyosabb bűncselekmények – emberrablás, kínzás vagy akár emberölés – esetén sem feltétlen kerülnek börtönbe, hanem egy számukra kijelölt régióban kell majd élniük. Azok, akik nem tesznek vallomást, húsz év börtönbüntetésre számíthatnak.
Gerardina nem hiszi, hogy akár egy gerilla is börtönben végzi, de elfogadja, hogy egy tárgyalás során engedményeket kell tenni, pláne, „ha egy ország élete a tét". Ő azt mondja, ha az amnesztia az ára a békének, ám legyen. Egy friss közvélemény-kutatás szerint azonban az emberek 90 százaléka rács mögött akarja látni a bűnösöket. Gerardina mégis azt mondja, az emberek főként azt szeretnék, ha az elkövetők megvallanák és beismernék a tetteiket.
„Sokan csupán azt szeretnék, hogy megmondják nekik, hol vannak a családtagjaik. Hol van az édesapjuk, a gyermekük. Mi történt velük? Hova temették őket?"
