Mindazonáltal az alapvető probléma mégiscsak az volt, hogy az akkor már csaknem egy évtizede recesszióban lévő orosz gazdaság és a gyenge államhatalom képtelen volt a GDP-arányosan egyre kisebbre zsugorodó költségvetés egyensúlyát fenntartani. Ez 1998 augusztusában odavezetett, hogy abban a hónapban a külső adósságszolgálat teljesítésére egymilliárd dollárt, míg a közhatalom havi költségeinek fedezésére mintegy hatmilliárd dollárt kellett volna fordítani. Ehhez jött még a lejáró állampapírok akkor épp esedékes hatmilliárd dolláros tétele. Ez együttesen 13 milliárd dollárnyi kiadást képezett. Ezzel szemben az állam aktuális havi bevétele alig haladta meg a hárommilliárd dollárt.
Az akkori miniszterelnök, Szergej Kirijenko – aki ma a Roszatom első embere – hiába próbált parlamenti felhatalmazást nyerni a költségvetés restrikciójához, a duma többsége leszavazta előterjesztését. Ez pedig azzal az előre látható következménnyel járt, hogy a Nemzetközi Valutaalap megtagadta Oroszország áthidaló hitel folyósítása iránti igényének teljesítését. Ebben a helyzetben a kormánynak nem maradt más választása, mint hogy bejelentse a rövid futamidejű állampapírok visszafizetésének felfüggesztését. Ez maga volt az államcsőd. Kirijenko augusztus 17-i bejelentését követően a rubel árfolyama rövid időn belül beszakadt, és a dollár néhány hét alatt öt-hatszorosára drágult. Az állampapírok visszafizetési moratóriumának következtében mintegy 80 milliárd dollár „ragadt bent” Oroszországban, jelentősen megrendítve ezzel az ország iránti bizalmat.
A rubel árfolyamának összeomlása ugyan jelentős veszteségekkel járt, ám viszonylag rövid idő múlva megmutatkoztak jótékony következményei is. A nemzeti valuta drasztikus leértékelődése élénkítően hatott az ipari kibocsátásra. 1999-ben pedig megkezdődött a kőolaj árának előbb lassú, majd 2003 végétől egyre dinamikusabb növekedése. Alapvetően ez a két körülmény játszott közre abban, hogy Oroszország a vártnál jóval gyorsabban tudhatta maga mögött az 1998-as default következményeit.
Egészen más okok vezettek a tíz évvel későbbi válsághoz. 2008 augusztusában nem belső, hanem elsősorban külső fejlemények teremtettek ismételten kritikus helyzetet. Ez volt ugyanis az a történelmi pillanat, amikor Oroszországot is elérte a nyugati világból kiinduló, globálissá terebélyesedő pénzügyi válság. A krízis egy immár hosszú évek óta dinamikus növekedésben lévő gazdaságra sújtott le. A növekedés üteme akkor már csaknem egy évtizede évi hét-nyolc százalék körül alakult. Még 2008 első felében is nyolc százalék fölötti volt a GDP gyarapodása. Ezt a lendületet törte meg a globális válság, mindenekelőtt azzal, hogy jelentősen visszavetette a szénhidrogének iránti világpiaci keresletet, és ehhez szorosan kapcsolódva leszorította a kőolaj árát is. Az utóbbi azt jelentette, hogy a 2008 júliusában még 140 dollár feletti hordónkénti ár az év végére már 40 dollár alá zuhant, és lényegében a következő év tavaszáig ezen a szinten is maradt.
De Oroszországot nemcsak az olaj árának zuhanása sújtotta. Súlyos gondot jelentett az akkor már 500 milliárd dollárt meghaladó korporatív hitelállomány esedékes részleteinek visszafizetése is. Az orosz kereskedelmi bankok ugyanis ebben a pénzhiányos helyzetben nem tudták kielégíteni a hazai vállalati igényeket.Moszkva szerencséjére az 1999 és 2008 első fele közti kedvező energiapiaci konjunktúrának köszönhetően a jegybank csaknem 600 milliárd dolláros nemzetközi tartalékot tudott felhalmozni. Oroszországot jószerével ezek a tartalékok segítették ki ebben a kritikus periódusban. Segítségükkel sikerült fékezni a rubel árfolyamzuhanását, és megoldást találni a lejáró kereskedelmi hitelek refinanszírozására. Ez persze azzal járt, hogy a Központi Bank arany- és valutatartalékai 2008 augusztusa és 2009 márciusa közt több mint 220 milliárd dollárral csökkentek. Moszkva aligha tehetett mást, kénytelen volt tartalékaihoz nyúlni.
|
| Fotó: Vasily Maximov / Reuters |
Szerencséjére ezt a válságot is viszonylag gyorsan maga mögött tudhatta, leginkább annak köszönhetően, hogy 2009 tavaszától ismét elkezdtek emelkedni az olajárak. Az év végén már 70 dollár fölé kerültek, hogy a következő év végén már a 90 dolláros szintet is elérjék. 2011-ben pedig átlépték a 100 dolláros határt, és ebben a sávban maradtak egészen 2014 első feléig. A válság viszonylag gyors leküzdésében fontos szerepet játszott az is, hogy a jegybank nemzetközi tartalékai lényegében megegyeztek az ország teljes külső adósságállományának nagyságával. Vagyis a stresszhelyzet is kezelhető keretek között maradt. Mindez összességében azzal járt, hogy a 2009-es csaknem nyolcszázalékos recesszió után már 2010-ben újra növekedési pályára tudott állni az orosz gazdaság. Nem tért ugyan vissza a globális válság előtti dinamizmusához, de a 4,5 százalékos növekedés is felettébb imponálóan hatott.
Az orosz gazdaság azonban nem tudta tartóssá tenni növekedési dinamikáját, és GDP-növekedése már 2012 első negyedévében elkezdett lassulni. Ez odavezetett, hogy 2013-ban már csak 1,3 százalékkal bővült a teljesítménye, míg a tavalyi évet még ennél is rosszabb eredménnyel zárta. Teljesítménye – az előzetes adatok szerint – valahol a 0-0,5 százalék közti tartományban alakult.
Figyelmet érdemlő, hogy a gazdaság még az előtt került stagnálás közeli helyzetbe, hogy megindult volna az olaj árának drámai esése, és életbe léptek volna az Oroszország elleni nyugati szankciók. Sőt, 2012 elején úgy kezdett lassulni az orosz gazdaság növekedése, hogy elvben nemcsak a magas olajárak hajthatták volna gyorsan, de a belső fogyasztás dinamikus bővülése is. Ennek ellenére növekedése már 2013 végére lényegében leállt. Ezt az egyébként is meglévő negatív tendenciát erősítette föl a szankciók szeptemberben elrendelt harmadik köre és a kőolaj árának tavaly ősszel meginduló zuhanása.
A problémákat csak fokozta, hogy az ország teljes külső adóssága 2014 végére már több mint 300 milliárd dollárral haladta meg a jegybank nemzetközi tartalékait. Eközben 2008-hoz képest az állam külső adósságállománya is megduplázódott, és immár meghaladja a 80 milliárd dollárt.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy a korporatív hitelek mintegy 200 milliárd dollárnyi része mögött is állami garanciavállalás áll, akkor többé-kevésbé érthetővé válik az ország pénzügyi gondjának természete. Ezúttal 2013 novembere és 2014 decembere között a jegybank „csak” 110 milliárd dollárnyi tartalékot használt fel, így még mindig csaknem 400 milliárd dollár áll rendelkezésére, ezekkel a tartalékokkal szemben azonban ott áll az ország 730 milliárd dollárt meghaladó teljes külső hitelállománya. A kormány rendelkezésére álló két szuverén alap – a tartalék és a népjóléti – megtakarításai is jóval kisebbek ma,mint voltak a 2008-as válság idején.
Ebben a helyzetben különösen érzékenyen hatnak a szankciós politika külső hitelpiacokat Oroszország elől elzáró rendelkezései. Végső soron – az olajáresés mellett – épp ez a körülmény vezetett a rubel árfolyamának december közepi beszakadásához. Ez oly drámai volt, hogy december 16-án akadt olyan időszak, amikor egy euróért több mint 100 rubelt kellett adni. Elemzők egy része szerint mindez azért következhetett be, mert a legnagyobb orosz olajvállalat, az állam többségi tulajdonában lévő Rosznyefty néhány nappal korábban 625milliárd dollárért volt kénytelen kötvényt kibocsátani, hogy hitelének napokon belül esedékes hétmilliárd dolláros részletét vissza tudja fizetni. Mindez jól mutatja a nyugati hitelpiacok elzárásának súlyos következményeit.
|
| Fotó: Eduard Korniyenko / Reuters |
Egy biztos: amíg Oroszország nem tudja felszámolni három stratégiai vonatkozású kiszolgáltatottságát, addig felettébb sebezhető marad. A külső tényezőktől való függés három területe a globális energiapiac, a fejlett technológiák piacai és a külső hitelpiacok. Nem véletlen, hogy a szankciók harmadik, szeptemberi köre épp ezeken a pontokon vette célba Oroszországot. Mindez oly hatékonynak bizonyult, hogy következményei a vártnál is gyorsabban mutatkoztak meg. Ám súlyos hiba lenne ebből arra következtetni, hogy az ország gazdasági nehézségei belátható időn belül politikai fordulatot eredményezhetnek.
A putyini rendszer összeomlásáról pedig teljesen felesleges képzelődni. Ennek egyelőre semmi jelét nem látni. A rendszer ugyanis változatlanul stabil, amit távolról sem csupán represszív magatartásával ér el. A putyini „nemzetegyesítő” politikának egyelőre jelentős társadalmi támogatottsága van. Ez az érzület pedig még sokáig fenntartható. Már csak azért is, mert a rendszer teljes mértékben kisajátította a politikailag értékes médiumok felügyeletét. És ez a propagandagépezet még jó ideig képes lesz elhitetni sokakkal, hogy a gazdasági nehézségek okozói csak és kizárólag Oroszország külső ellenségei.
