Papíron a KNPA-ban most mintegy 240 milliárd forint van, ám arról még a kormányhoz a témában rendszeresen kérdéseket intéző, amúgy maximálisan atompárti Jobbik sincs meggyőződve, hogy
a pénz ténylegesen létezik is, és nem csak egy állami kötelezettségvállalást jelent.
A kételyeket erősíti, hogy a KNPA-ból fedezik a folyó nukleárishulladék-kezelési kiadásokat, például a kis és közepes aktivitású hulladék bátaapáti tárolójának építését és működtetését. Ám az utóbbi években a tényleges kiadások szinte pontosan megegyeznek azzal a tízmilliárd körüli juttatással, amit a paksi hozzájárulást kiegészítve a központi költségvetés fizet be az alapba. Más szakértők pedig annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az alap költései legalábbis nehezen ellenőrizhetők.
Iparági források szerint a kormány valóban mérlegeli annak lehetőségét, hogy a paksi befizetésektől a továbbiakban eltekint, és belátható ideig a nagy aktivitású, a jelen állás szerint végleg Magyarországon maradó hulladék elhelyezésére sem költ többet.
A biztonságos leszerelést elvben lehetővé tevő alap feladásáról szóló elképzelést az is alátámaszthatja, hogy ismert: a kormány eleve játszik a gondolattal, hogy a paksi atomerőmű jelenleg működő négy blokkját a folyamatban lévő húszéves üzemidő-hosszabbítás lejárta után is tovább üzemeltetné. Vagyis a leszerelés elképzeléseik szerint jó ideig nem lenne aktuális.
Arra az esetre is van terv, ha végképp elodázhatatlanná válik a leállítás: egyes szakértői vélemények szerint a kiégett fűtőelemek ideiglenes tárolója hosszabb távon is alkalmas lehet a sugárzó hulladék megőrzésére, maguk a reaktorok pedig „lábon”, a telephelyen konzerválhatók a legolcsóbban (utóbbi a gyakorlatban az jelentené, hogy egy lakat, illetve néhány fegyveres őr szavatolná a hosszú távú biztonságot).
Mindez tételesen ellentétes a környezetvédelmi törvény és az atomtörvény előírásaival, illetve az EU nukleárishulladék-direktívájával:
a vonatkozó jogszabályok szerint az atomerőművi áram árába be kell épülnie a hulladékkezelés és a végleges tárolás valós költségeinek, azaz ezeket a terheket nem lehet a következő generációkra hárítani. Az említett tervek megvalósítása ugyanakkor éppen a jövő nemzedékek eladósítását jelentené, hiszen az erőművi épületek állagának leromlásával párhuzamosan egyre nőne egy baleset kockázata (a sugárzás csak több ezer éves távlatban csökken érezhetően), vagyis előbb-utóbb mindenképpen szükség lesz egy atomtemetőre.
Ráadásul a lakosság sem nyerne sokat az elkerülhetetlen kiadás prolongálásával: a most megspórolt pénzt ténylegesen nem az áramár további csökkentésére, hanem elsősorban az állami árszabályozás és a különadók miatt deficitessé vált, sorra állami kézbe kerülő energiacégek veszteségeinek pótlására, illetve a szolgáltatókat átvevő állami közműholding működtetésére költenék.
