A brit acélgyárak körülbelül olyan ütemben zárnak be, mint Mrs. Thatcher idejében a bányák. A különbség annyi, hogy a szén annak idején állami kézben volt, az acélművek pedig most már magánkézen, jobbára nem is honi tulajdonosok kezében. Nagyfokú az azonosság viszont abban, hogy a konkurenciához képest mindkettő drágán termelt, illetve termel, és az államnak nem akaródzik segítséget nyújtani veszteséges iparágak életben tartásához.
A Vaslady persze megtehette volna, hogy a kincstár tartalékait mozgósítja a brit ipar hajdani ékkövének megmentésére, de elvi okokból ellenezte, hogy a köz pénzét olyasmire költsék, ami az ő piaccentrikus gazdasági filozófiájával homlokegyenest ellenkezik. Mai utóda, David Cameron meg azért tehetetlen (bár nem egészen), mert az Európai Unió szabályai szigorúan korlátozzák az állami beavatkozást.
Történetünkben a konkurencia neve Kína. Ázsia, sőt a világgazdaság legnagyobb „tigrise”, egyszersmind legnagyobb acéltermelője erőteljesen visszafogta azokat az infrastrukturális beruházásokat (utak, vasutak, hidak, gátak), amelyek a legtöbb acélt igénylik, ergo olyan többlete támadt, amelynek piacot kellett találnia. Ez az unió, benne Nagy-Britannia, ahol a kínaiak majdhogynem fele áron kínálják az acélt az önhibájukon kívül valóban magas önköltséggel dolgozó brit termelőkhöz képest. Egy év alatt sikerült is Kínának megdupláznia nagy-britanniai exportját. Erre rámegy pár ezer brit munkahely. A brit acélgyártók farkast, azaz dömpinget kiáltanak és tisztességtelen versenyt, hiszen tudnivaló, hogy a kínai állam annyival támogatja az acéltermelőket, amennyivel csak akarja. De mit lehet tenni? Szinte semmit. A kínai kormányt és a tartományokat semmi se fékezi.
