A majdani nyugdíjasok járadékának kifizetése azonban távlati probléma. Főleg annak fényében, hogy a 2011-től a költségvetést gazdagító plusz-járulékbevétel hatása jövőre már kezd eltűnni. Pedig nem is csak a korábbi kasszatagok befizetése hozott pluszpénzt az alapnak, hanem az egyéni járulékplafon eltörlése is. (Korábban adott jövedelem felett már nem kellett pluszjárulékot fizetni, de most már kell.)
Az ötvenéves demográfiai becslés szerint a népesség és a munkaképes lakosság száma folyamatosan csökkenni fog, 2060-ra már csak 4,3 millió munkaképes korú lesz az országban, szemben az idénre becsült 6,2 millióval – ebben a számban ráadásul nincs is benne az, hogy ebből a körből hányan dolgoznak és fizetnek járulékot. Ehhez képest a nyugdíjaskorúak száma folyamatosan emelkedni fog, amelyet megfékezni nem, csak enyhíteni tud a folyamatos korhatáremelés: az idén prognosztizált 2,08 milliós kör 300 ezer fővel fog bővülni 2060-ra. Ez azt jelenti, hogy míg most három aktív tart el egy időst, addig 2060-ra már két aktívra jut egy nyugdíjaskorú.
Ennél sokkal kedvezőtlenebb arányt mutat, ha nem pusztán az aktívak számát vetjük össze a nyugdíjasok számával, hanem a járulékfizetőkét – közmunkások nélkül 3,9 millió munkavállaló van. Ez azt jelenti, hogy már most két járulékfizető finanszíroz egy nyugdíjast, hasonló foglalkoztatottsági adat mellett ez az arány 2060-ra egy-egy arányra csökken. Ez persze csak fikció, de a fenntarthatatlanságot jól mutatja, hogy ebben a helyzetben mit is jelentene a nyugdíj: ma az átlagbér után összesen 83 ezer forint járulék megy nyugdíjcélra, az átlagnyugdíj ehhez képest tavaly 113 ezer forint volt.
A jövőbeni kilátásokat tovább rontja a járulékplafon eltörlése, hiszen ha a befizetéseknek nem lesz felső határuk, akkor a nyugdíjaknak sem lehet ilyet szabni. Ez amellett, hogy komoly szociális feszültséget okozhat – a mostaninál sokkal durvább különbségek lesznek a nyugdíjak között, amelyet eddig a szabályozás igyekezett tompítani –, a Nyugdíj-biztosítási Alap kiadási oldalát is meg fogja dobni, ráadásul nehezen tervezhetően. A helyzetre megoldást elvben a járulékok emelése jelenhetne. Csakhogy ez versenyképességi okokból szóba sem jöhet: a 27 százalékos szociális hozzájárulási adó már most is irreálisan magas terhet jelent a munkabéreken.
Pluszbevételt a foglalkoztatotti ráta javításával, vagyis több járulékfizető hadrendbe állításával lehet elérni. Itt azonban nem a kormány által előszeretettel emlegetett, közfoglalkoztatottakkal kozmetikázott mutató a mérvadó, hiszen a 200 ezer közfoglalkoztatott, amely a ráta emelkedéséért felel, nem épp a topbefizetők körét gyarapítja. Ha nem következik be drámai változás a foglalkoztatásban, akkor a nyugdíjak jelentős csökkentésével korrigálható csak az egyenleg. Ez azonban azt is jelenti, hogy a túléléshez minden leendő nyugdíjasnak szüksége volna saját megtakarításra.
Több sebből vérzik az öngondoskodás
Csakhogy nem csak az állami nyugdíjrendszer szorul sürgős felülvizsgálatra, legalább annyi betegséggel küzd a magánág. Kritikusok szerint a piacon lévő termékek egy része egyszerűen nem jó, de az ösztönzőkkel is van probléma. Az öngondoskodás a kötelező pillér felszámolása után egy szűk és értő kör luxusa. Holott az egyéni nyugdíj-kiegészítésnek széles körűnek kellene lennie jól működő és megbízható tömegtermékekkel.
Számos hosszú távú befektetési forma áll rendelkezésre a piacon, s aki rutinosan mozog ezen a pályán, meg tudja találni a számára legjobb megoldást. Egy nyugdíj-előtakarékossági számla (nyesz), önkéntes pénztári tagság és egy gondosan megválasztott biztosítás meg is old minden jövőbeni gondot. A nyesz kezelése azonban odafigyelést igényel, vagyis a lusták és tájékozatlanok számára annyi értelme van ilyet nyitni, mint puskát használni bunkósbotnak. Ráadásul a nyesz szabályozása meglehetősen fel is puhult, hiszen a befektetéseket átjárhatóvá tették.
Vagyis pár év tartás után a nyeszes pénzt át lehet tenni tartós befektetési szerződésbe, így záros határidőn belül fel lehet élni a megtakarított pénzt. Holott az eredeti elképzelés szerint a nyeszes befektetéshez csak a nyugdíjba vonuláskor lehetett volna hozzáférni, ezért adott az állam adókedvezményt is hozzá. A jelek szerint a húszszázalékos szja-kedvezmény nem sokat ért, a nyesz nem lett túlságosan elterjedt – évek óta stabilan 33 ezer fő vesz igénybe adókedvezményt a nyesz után. Ennél sokkal többen, 417 ezren éltek a pénztári befizetések utáni kedvezménnyel, ám a tagok sokkal intenzívebben fizetgettek az azonnali költést is megengedő egészségpénztáraikba, mint a hosszú távú megtakarítást követelő önkéntes nyugdíjpénztárba.
Utóbbiak tavaly a tagoktól tízmilliárd forint egyéni befizetést kaptak – vagyis ha csak minden harmadik tag fizetett be, akkor is kevesebb mint havi 2500 forintról volt csak szó. Ráadásul a felmérések szerint az önkéntes nyugdíjpénztári tagok is előszeretettel veszik ki a megtakarításukat még a nyugdíj előtt, vagyis a belépés után tíz évvel. Összességében a legnépszerűbb, adókedvezménnyel is támogatott öngondoskodási formákba tett pénzeket azonnal, illetve pár év, de többségében legfeljebb tíz év után el is költik a megtakarítók. Vagyis ezekből aligha lesz nyugdíj-kiegészítés.
Az adókedvezmény eleve nem biztos, hogy a legjobb ösztönző. Egyrészt azokat teszi inkább motiválttá, akiknek magasabb a jövedelmük, így többet tudnak megtakarítani, miközben épp ez a réteg az, amelynek várhatóan nem lesz akkora sokk az első nyugdíjcetli. Másrészt a családi adókedvezmény súlyos dominanciája mellett – az első, amelyet a bevallásban érvényesíteni lehet – a családok a többi kedvezményhez már nagyjából csak akkor jutnak hozzá, mikor a gyerekek már felnőttek, vagyis 40-50 évesen elveszítve tíz vagy húsz évet.
Harmadrészt pedig az adókedvezmény akkor ért igazán sokat, amikor magas volt az szja-kulcs. Most a 16, s a tervek szerint egy számjegyű szja mellett az elnyerhető hozam lassan olyan kicsi lesz, hogy egyre kevésbé éri meg lehajolni érte. Adókedvezmények helyett sokkal jobb lenne egy a lakástakarékhoz vagy babakötvényhez hasonló támogatás. Vagyis az állam fix összeget ad, például havi legfeljebb ötezer forintot, ha a magánszemély maga is hajlandó takarékoskodni. Ez az alacsonyabb jövedelműek számára sokkal vonzóbb, hiszen számukra egyáltalán nem mindegy, hogy az állam révén kiegészített megtakarításuk évi 60 vagy 120 ezer forintot tesz-e ki. S mégiscsak ők szorulnak rá jobban a nyugdíjuk kiegészítésére.
A legújabb slágertermék, a nyugdíjbiztosítás esetében is jobban örült volna a szakma egy hasonló konstrukciónak. Persze a szkeptikusok szerint nem is ez a legnagyobb gond a termékkel, hanem a túlzott népszerűség. Ezek a termékek ugyanis jobbára most olyan adókedvezménnyel támogatott befektetési alapú, unit linked életbiztosítások, amelyeknél egy sor szükségtelen költséget is fizetnek az ügyfelek. Ezért túl drágák. Sokat nem javít az sem, hogy az MNB a teljes költségmutatót maximalizálni fogja – mondta egy alkuszcég vezetője.
A költségmutatót ugyanis könnyen lehet csökkenteni olyan bónuszok meghatározásával, amelyek valójában nem mérséklik a díjakat. A jegybank ugyanakkor épp az ilyen stikliket próbálja legújabb ajánlásával megakadályozni. A legjobban most ezek a biztosítások mennek, de kissé furcsa azzal védekezni, hogy azért, mert ezt keresik. Egyszerűen alig van más a piacon. A biztosító olyan terméket gyárt, amilyet az ügynökei vagy partnercégei kérnek, s ha azok unit linkedben akarnak utazni, akkor abban is fognak.
Nem a termék a rossz, csak a fullasztó túlsúlya – mondják a bírálók, akik szerint nyugdíj-megtakarításként kezelni ezeket különösen érdekes, hiszen sok esetben a futamidő végén csak nominálisan jön vissza a befizetett pénz. Ez egy több évtizedes nyugdíj-megtakarítás esetében hatalmas bukta. Egy havi fix összeg, amit az ember megtakarít, minimális hozam elérése mellett húsz év alatt a nominális befizetési érték többszörösére is ugorhat.
