Eközben a hazai áramigények nem változtak. Az adatsor szerint a tavalyi és az idei év első felében egyaránt 21,1 terawattóra (TWh) áramot fogyasztottunk. Ezen belül viszont, míg tavaly időarányosan 5,3 TWh került külföldről a hazai háztartások konnektoraiba és a gyárak gépeibe, addig idén ez a szám már 7,1 TWh. A tavalyi első féléves arány még 26 százalék volt, az egész éves viszont már 31 százalék.
Ennek oka amilyen egyszerű, annyira lehangoló. A Mavirnak nagy általánosságban kötelessége azt az alapelvet betartani, hogy a fogyasztókat mindig az adott pillanatban legolcsóbb áramforrásból kell ellátnia. Tekintet nélkül arra, hogy az bel- vagy külföldi. És bizony egyre inkább utóbbi bizonyul olcsóbbnak.
Szakértők szerint ennek az a sajnálatos üzenete, hogy a magyar erőműszektor egyre kevésbé versenyképes. A régiek elavultak, fűtőanyagzabálóak és környezetszennyezőek, az újak pedig olyan drágán készültek el, hogy a termékükért kapott piaci árból nem lehet a rájuk felvett hiteleket visszafizetni. Paksról nem is beszélve, amely azért „versenyképes”, mert nem terheli hitel, élettartamát felújításokkal nyújtják ki.
Ezt a politikai kommunikáció hamisan – jó esetben hozzá nem értésből, rossz esetben szándékos megtévesztésből –a tervezett új blokkok mellett is érvként hozza fel. Ahhoz képest, hogy valamennyi energiatermelési módnak megvannak az elkötelezett lobbistái, a tapasztalat azt mutatja, hogy eddig egyik módszer révén sem alakult ki a versenytársakénál hatékonyabb termelés. Hanem rosszabb.
A Magyarországra bekerülő és itt felhasznált áramot valószínűleg jellemzően Németországban, Csehországban, Lengyelországban, illetve Szlovákiában termelhetik – vélekedtek kérdésünkre a Mavirnál. A legjelentősebb ezek közül Szlovákia. (Korábban a legnagyobb forrásnak még Ukrajna számított.) Míg a déli országokban jellemzően inkább fogyasztanak, északon főleg termelnek, az áram kereskedelmi szempontból északról délre vándorol – szögezték le a cégnél. A kivitel tehát nálunk is elsősorban déli irányú.
Szakértők felhívják a figyelmet: természetesen léteznek különböző enyhébb vagy akár durvább állami beavatkozások annak érdekében, hogy az adott területen működő erőmű áramárát mesterségesen lenyomják. Ez vádként gyakorta el is hangzik az „olcsó” importtal kapcsolatban. De ez a lehetőség a magyar kormány, illetve a Mavir előtt is adott. Mi több, élnek is vele.
Igaz, nálunk inkább kifinomultabb – egyszersmind igen drága – módszerek élnek. Viszont itt a fő cél nem az olcsó áramtermelés, hanem a kiválasztott termelők vagy iparágak mesterséges életben tartása. Az egyik bevett, a suba alatti támogatásokra komoly lehetőséget nyújtó eszköz, amikor a Mavir „készenlétet” vásárol egy álló erőműtől.
Azt, hogy konkrétan mely erőműnek mennyit fizet ezért a Mavir, a társaságnál nem árulják el. De pletykák szerint ilyenre számíthat az ország egyik legnagyobb egysége, a piaci alapú termeléssel tavaly felhagyó, idén a csődtől kormányközeli vállalkozók által megmentett Dunamenti Erőmű is. (Emlékezetes, 2008-ban kibukott, hogy hasonló, bár papíron egy fokkal átláthatóbb eljárás révén kapott a piacinál olcsóbb áramot az akkor kormányzó Gyurcsány Ferenc cége, a Motim is.) De a villanyszámlában megfizetjük a veszteséges, állami Vértesi Erőmű fenntartási költségeit, mi több, a távhőszektort is az áramért befizetett összegek tartják életben.
A szabadpiaci harcban ugyanakkor elvérzett már a Tiszai Erőmű régi és az E.ON három vadonatúj erőműve: a debrecenit és a nyíregyházit bezárták, a gönyűi állítólag vegetál. Igaz, a leállt egység azóta is élénken foglalkoztat különböző vállalkozói csoportokat, hírek szerint szintén nem függetlenül a jó pénzzel kecsegtető „készenléti” díj rendszerétől.
