Miből gondolja, hogy ez az érintettek számára nyilvánvaló? Teljes csend van, nincs ellenállás. Mint kés a vajban, úgy haladt az Orbán-kormány előre az átalakítás során.
A csend nem oktatási, hanem politikai kérdés. Egy olyan rendszerben, amely nem kedveli a párbeszédet, a szakmai egyeztetést, ott nem meglepő, hogy csend van és félelem. Ugyanakkor a szakmai autonómia sokak számára fontos.
Én viszont azt érzékeltem, hogy a pedagógusok és szülők zömének tetszenek az átalakítások. Akiknek nem, azok pedig azt mondják: lehet, hogy a Fidesz átesett a ló túloldalára, de a „túlzott liberalizmus” is rossz volt.
 |
| Népszabadság/Teknős Miklós |
Walter Lippmann szavaival élve: Amikor mindenki hasonlóan gondolkodik, akkor senki sem gondolkodik igazán. Ez akár a mottója is lehetne az erőteljes központosítás folyamatának. 2011-es tanévnyitó beszédében Hoffmann Rózsa felidézett egy 1790-es országgyűlési szöveget: az összes közoktatási intézmények egyformán, ugyanazon alapelvek szerint rendeztessenek. Tehát, az alapgondolat több mint 200 évvel ezelőtt született meg. Az erőteljes központosításnak véleményem szerint három történeti-filozófiai előzménye van. Mindegyik mélyen gyökerezik a társadalmi struktúrákban, a közoktatásról alkotott nézetekben és a közgondolkodásban. Ezt pontosan tudják azok is, akik a centralizációban végrehajtóként részt vettek. Az első előzmény, ahogy a tanévnyitói idézet is mutatja, a XVIII. századi abszolutizmus, a maga utasításos rendszerével. A második a XIX. századi Herbart-i filozófiai, neveléstudományi iskola. Ezáltal az utasításos rendszer kiegészül azzal a pedagógiai szemlélettel, amit mi nemes egyszerűséggel poroszosnak hívunk. Végül, ott van az 1950-60-as évek sztálinista oktatáspolitikája, amely ezt az utasításos, poroszos világképet egy meghatározott ideológiai mezőbe helyezi el. Ezeket az előzményeket három T betűvel lehet jellemezni: törvény, tanterv, tankönyv. Lehetőség szerint mindegyikből egy legyen, tehát: egy törvény, egy tanterv, egy tankönyv. Ebben az esetben az oktatási rendszerben rend, kiszámíthatóság és átláthatóság van. 2010 óta a három T szellemében történtek az intézkedések, gondoljunk a köznevelési törvény kodifikációjára, a nemzeti alaptanterv felülvizsgálatára vagy a tankönyvrendeletre. Hozzátartozik a képhez, hogy ilyen mértékű központosított rendszer Magyarországon utoljára az 1960-as években volt.
Ahhoz hogyan alkalmazkodtak a szereplők?
Az első válasz a – vasfüggöny ellenére – a nemzetközi nyitás volt. Magyarország az 1960-as évek végétől, különösen az 1970-es években megtalálta a lehetőségeket arra, hogy a nemzetközi neveléstudományi folyamtokban részt vegyen. Ezt többek között a pedagógiai értékelés területén Kiss Árpádnak köszönhetjük. Nem tudom hogyan, de meggyőzte a politikai vezetést arról, hogy érdemes tanulni a nyugati folyamatokból. A másik válasz alulról jövő kezdeményezés volt: hihetetlen erővel indultak el a kísérleti, innovatív programok. Diákok, pedagógusok, iskolavezetők, a három T-re válaszul kitaláltak valami mást. Mindenekelőtt azért, hogy a centralizált rendszer szürkeségét megváltoztassák. A három T világa ugyanis az alattvalók szürke pedagógiája és egyszínű iskolája.
A tantervet is érintette a kísérletezés?
Névjegy
Magyar-történelem-pedagógia végzettségű habilitált egyetemi docens, 32 éve tanít a köz- és a felsőoktatásban. Több hazai és nemzetközi szervezet elnökségi tagjaként dolgozik. 2004-2010 között az Európai Unió Kulcskompetencia Klaszter tagja volt. 2003-ban és 2007-ben Nemzeti alaptanterv felülvizsgálatát vezette. Jelenleg a Budapesti Kommunikációs és Üzleti főiskola oktatója, a pedagógus mesterszak szakvezetője.
Igen, a harmadik válasz a tantervi megújítás volt. A felülről irányított, erőteljesen központosított rendszerekben előbb-utóbb kialakul a közgazdaságtanból jól ismert innováció-éhség. A hetvenes években is ez történt. Készítettek egy tantervet ’78-ban. Ez volt az első, amelyben a tananyag nem volt egységes, ahogy a követelményeket is differenciálták. Rátaláltam egy kissé elfeledett kutatásra Báthory Zoltán Tanulók, iskolák, különbségek című könyvében. Bakonyi Pál oktatáskutató ebben az időszakban három vizsgálatot is végzett arról, melyek azok az értékek, amelyek a pedagógiai folyamatokra jellemzőek. „Munkaszeretet, becsületesség, közösségi érzés, őszinteség, humanizmus, segítőkészség, műveltség, lelkiismeretesség”. Ezeket említették a pedagógusok 1956-ban, 66-ban és 76-ban, abban a „három T-s” világban. Báthory ebből arra a következtetésre jut, hogy „a magyar pedagógusok egy része, a szocialista frazeológiával mit sem törődve, humanista értékrend szerint végezte a munkáját”. Az üzenet egyértelmű: van saját, helyi értékrendje a pedagógia gyakorlatának. Ez az értékrend az innovációval párosulva adja a decentralizált oktatáspolitika erejét.
Ebből az következik, hogy a mostani központosított rendszerben is vissza fog jönni az innováció időszaka?
Minden bizonnyal, a félelem és a csend mögött, valójában komoly válaszadási törekvések formálódnak, amelyeknek az alapja ugyanaz lesz, mint amit a hetvenes években produkált a hazai közoktatási rendszer.
Csak erre gyerekek jövője megy rá.
Ez így van. Közben generációkat veszítünk el.
Milyen irányba megy a fejlett világ az oktatás területén, mit lehetne tanulni tőlük ma?
A fejlett világ nem a törvény, tankönyv, tanterv hármasságában gondolkodik. Sokkal inkább a tanulás, gondolkodás, kreativitás háromszögében keresik válaszokat a 21. század kihívásaira. Nem elvonják a pénzt az oktatásból, hanem befektetések, beruházások történnek. Magyarországon rengeteg pénzt vontak el az elmúlt években a köz- és felsőoktatásból egyaránt. Forráshiányos állapotok jellemzik az oktatási rendszer minden elemét. Márai szavaival élve, a „nyomorúság összetart”.
Nem mondhatják azt, hogy kevesebb a gyerek, kevesebb a pénz?
A fejlett világ erre a jelenségre szakmai, a tudásgazdaságot és a tanuló társadalmat előtérbe helyező válaszokat ad. Olyan pedagógiát támogat, amelyik a személyre szabott, egyéni, differenciált fejlesztésekre helyezi a hangsúlyt. Ennek kifejezetten kedvez a demográfiai csökkenés, hiszen így a pedagógusok minden gyermekre jobban tudnak figyelni. Ez többek között pedagógiai kultúra kérdése. Persze a demográfiai csökkenést arra is lehet használni, hogy összevonjanak, megszüntessenek, bezárjanak. A pedagógiai gyakorlat esetében alapvető kérdés: hogyan motiválom a diákjaimat arra, hogy igényesek legyenek, és a kötelező képzés után is tanuljanak. Ez az, amiről az egész életen át tartó tanulás paradigmája szól. A hatékony motiváláshoz ugyanakkor az is kell, hogy a pedagógus, az iskola autonóm, felelős döntéseket hozó szakember legyen. Az erőteljes központosítás első ötéves tervének legszomorúbb üzenete, hogy a szakmaiságot negligálva, betanított munkásnak tekinti a pedagógusokat és az intézményvezetőket.
Amire a pedagógusok nagy része rábólintott...
Egy részük rábólintott, elsősorban egzisztenciális és nem szakmai okokból. Egy másik részük úgy csinált, mintha bólintana. Ugyanakkor egy meghatározó részük, amelyik hisz az autonómiában, az innovációban, azért erőteljesen tiltakozott. Nem lehet sikeres az a rendszer, amelyik úgy gondolja, hogy egy központból, tervutasítással, választ tud adni azokra a helyi problémákra, amiket ott helyben a pedagógusok, a gyermekek és a szülők megélnek. Az erőteljes centralizáció legfeljebb adminisztratív eredményeket produkál.
A portfólió feltöltésre céloz?
Igen, portfólió készítő kisiparosnak kezelik a pedagógusokat. Az értékelési portfóliónak valóban van eredménye, hiszen nyomon követi a fejlődést és előre mutat. A múltba révedő „büntető portfóliónak” nem sok értelme van.
Mikor kezdődik a fordulat?
Illúzióink ne legyenek. Jön a második öt éves terv. Ez valóban arra épül, hogy belenyugvás van, adminisztratívan minden rendben, a papír mindent elbír. Még erőteljesebb lesz a centralizáció a tanfelügyelettel, az igazgatók lecserélésével, a rengeteg adminisztrációval, elindulnak azok a folyamatok is, amelyeket a hatvanas évek produkált. Ugyanakkor nem elhanyagolható tényező, hogy az elmúlt ötven évben a szakma letette az alapokat, válaszokat adott az erőteljes központosításra. Az alulról építkező folyamatok a 21. században azonban nem oktatáskutatóktól, nem is a pedagógusoktól fognak elindulni. A legnagyobb reményem a diákokban van. Mondom ezt azért, mert a gyakorlat felől gyakran lehet hallani: valamit kezdeni kell ezekkel a gyerekekkel. Függetlenül attól, hogy mi van a törvényben, a tantervben, a tankönyvben, ők már nem szeretnének 1790-ben élni. Igénylik a minőségi problémamegoldást, az információszerzést, a motiválást. Ők fogják kikényszeríteni az innováció-éhséget. Ez a különbség a hatvanas évek és napjaink között.
